A Tündérek földjén

A Tündérek földjén.

A Tündérek földjén írta: M.R. Rose Logan

Tavasz van még, de már simogató szelükkel kacérkodnak, a nyár tündérkéi. Elénk tárul, egy friss tiszta erdő melyben, vidáman csobogó patak csörgedezik. Kikelet a tavasz tündérek vezetője, azúrkék apró virágok díszítik szoknyáját, arca halványkéken csillog.

 Fején, kék kövekkel pompázó koronája. Kis csapatával vízcseppecskéket szór, az élénk színű, sok ezernyi virágocskára. Odarepülnek apró szárnyacskáikkal, a nyár tündérkéi élükön Napsugárral a vezetőjükkel. Aranytól csillogó díszes szoknyájában, arca aranyportól ragyog. Fején a nap köveivel díszített, csillogó koronája.

A tündérkék egymással szemben állnak, mikor megszólal Napsugár.

— Kikelet, nemsokára mi jövünk! - mondja kis gőggel hangjában.

—Igen tudjuk. - feleli szerényen Kikelet

—Addig nem tudnátok segíteni a nap sugaraitokkal? - kérdezi halkan.

— Tudod mi a szabály? Nem avatkozhatnak egymás munkájába az évszakok tündérei. Csak akkor segíthetünk, ezt te is tudod, ha veszélyben vannak a tündérek. -mondja Napsugár.

Indulnának már a nyár tündérei, Napsugár megsajnálja Kikeletet, és egy huncut apró mozdulattal, csiribí - csiribá. napfényport szór a virágokra. Kikelet megérzi az apró segítséget. Odasúgja halkan.

— Köszönöm!

Aranyos mosollyal búcsút int a nyár tündéreinek. Serénykednek a tavasz tündérek, felkeltik az erdő aprónépét. Úgymint katicabogarakat, pillangókat, szitakötőket, méhecskéket. Segítsék szorgalmas munkájukkal, beporozni a virágokat, lent és a fákon is. Ahogy szorgosan keltik életre a természetet, és a benne élő élőlényeket, Kikelet hirtelen egy kósza gondolattól, megfordul és meglát egy apró fekete manócskát, ahogy ott gubbaszt a fatönkön, lógatva lábait. Szegény csúnyácska, bibircsók az arcán, kampós hosszú orra látszik, ki fekete kapucnis, kabátja alól. Odarepdes átlátszó, szárnyacskáival Kikelet. Megszólítja a manócskát, szegény nem sejti még kivel találkozott.

—Szia manócska! mit keresel itt a tündérek földjén? eltévedtél? — kérdezi kedvesen Kikelet. A gonosz manónak álcázott boszorka kapva kap a tündér jószívűségén, kihasználja.

—Igen kedveském! Matilda vagyok! a kobold.

—Mi, járatban vagy errefelé?

— Csak ide tévedtem. Elfogyott a varázserőm,

éhes is vagyok cseppet.

—Adok én neked enni. - feleli a tündérke.

 -Mit szeretnél? Csak kívánnod kell.

 — Szeretnék kérni gombalevest, meg egy kis varázserőt, hogy tovább tudjak menni az utamon. mondja álszerényen Matilda. —Levest örömmel adhatok, de varázserőt szigorúan tilos! —ez a tündérek törvénye.

—Rendben kedves, értem én. Akkor a levest elfogadnám.

Kikelet egy gyors varázslaton gondolkozik, Matilda eközben, már kieszelte gonosz tervét. Bűbájt hintett, álomporral óvatosan, észrevétlenül a tündérek földjére. Kikelet már időközben, rátalált a gyors varázsigére, jószívűen viszi Matildának a levest. Finom illatok terjengenek a levegőben. Meg is jegyzi:

– De pompázatos illat száll a levegőben! ahogy viszi a levest nagyokat ásítozik. Egyre álmosabbnak érzi magát. Már adná át a levest, nyújtaná Matilda felé Kikelet, kiesik kezei közül. Ájultan zuhan apró teste a földre. A kicsi koboldból hirtelen, egy fekete hatalmas kissé ijesztő külsejű boszorkány lesz. Sötét felhő kíséri. Fekete szoknyája, fehér arca, mint a hó, fekete hosszú palástja hatalmasságát jelzi. Vérvörös ajkai, még félelmetesebbé teszi kinézetét. Fekete kövekkel díszített, fényes koronájában, kezében csavartan faragott, hosszúkás varázs botja. Tetején piros rubinkővel. Ott áll szigorú tekintettel, kémleli ezt a varázslatosan szép földet. Úgy nézi, mintha egykor övé lett volna, ez a csodaszép, apró világ. Réges-régen, ő is egy volt közülük. Egy könnycsepp legördült, arcán. Dologra fel! nincs idő az érzelmekre. Gondolta, haragja erősebb volt szívében. Régen tündér volt, de folyton szabályt szegett. Ezért büntetésből koboldnak varázsolták. Egy varázslatot mormolt:

– Csodás földre örök telet, fújon a zord szél. Deresedjél -deresedjél!

Elkezdett az egész táj, lépésről lépésre, dermedni azután megfagyni. Elég volt csak egy koppintás, a pálcájával a földön. A gyönyörű illatozó virágok, elkezdtek lefagyni. Az izgő-mozgó pici élőlények hiába harcoltak a fagy ellen, ottahol voltak, megdermedtek. Egy csodálatos kék lepke hiába menekült verdesve picinyke szárnyaival, a levegőben megfagyott. Miután Matilda látja, jól sikerült gonosz tervét, odalépet Kikelethez. Kis testét felemelte, élettelenek látszó, kezecskéi himbálództak a levegőben. Matilda a tündérek varázs erejével, erősítette még nagyobbra hatalmát. Egy koppintás a pálcával, eltűntek a föld színéről, fekete gomolygó felhőben. Egyszer csak megjelent, a semmiből Hópihe a tél tündérke, szikrázó fehér ezüstös jégvirágokkal, díszített ruhájában, arca ezüstösen csillog. Fején jégvirágokkal ékesített koronája. Nem értette mit keres itt. Hiszen nem jött el még, az ő ideje. Csodálkozó tekintettel figyelte a dermedt fagyos tájat. Megszólalt:

– Ki művelte ezt a gonoszságot? Legördültek arcán a könnyek melyek jéggé dermedve, pottyantak a földre. Hol van Kikelet? Hiszen most az ő évszakának ideje van? Értetlenül, csodálkozott Hópihe. Itt valami fekete mágia történt. Gondolkozott, ide-oda repdesett. Hívnom kell a tündéreket. Nem tudom mi történt, eltűnt Kikelet. Egy varázslatot mormolt:

–Gyertek hamar tündérek, jöjjetek. Szempillantás alatt itt legyetek!

Varázslatos fény kíséretében ott termett a nyár tündér, Napsugár, Őszike, az ősz tündérke. Színes, levél mintás, barna színben pompázó ruhája, halvány sárga arcocskája, fején smaragdzöld kövektől, fénylő koronájában. Tanácstalanul, csodálkozva nézték, értetlenül állnak, mi történt földjükön. Minden jéggé fagyva, fehér hólepellel borítva.

 – Mit csináljunk most? - kérdezte Hópihe. Fel–alá repdesve, néhol körkörösen egymást követve gondolkodtak. Hirtelen felkiállt Napsugár:

– Hívjuk ide a déli szelet, meleg szelével kiolvassza a tájat. –Próbáljuk meg hátha, és megleljük a fagyos hó alatt Kikeletet is.

– Nos akkor varázslatra fel! – mondjuk egyszerre:

– Gyere déliszél, csak gyere! Meleget fújva erre a szép földre! A varázsige hatására a meleg szél hömpölyögve ide –oda simogatta a földön az elterülő füvet a fák lombjait. A megfagyott picinyke élőlényeket. Úgy látszott mintha hatni kezdett volna a varázsige. Olvadoztak a fák a kis patak vize és a kék pillangó a levegőben. De kis idő elteltével, ismét jégvirágok sokasága, fedte be lassan, nagyon lassan a fákat, a fűmezőt, az élőlényeket, a menekülő kék lepkét is, mindent ahová a szem ellát. Bánatosan könnyezve mondják egyszerre:

— Nem sikerült. Mit tegyünk most? - Álltak szomorúan. Egyszer csak Napsugár megszólal:

—Na most aztán ebből elég! Menjünk a keleti boszorkányokhoz „ők” jó boszorkák biztos tudnak segíteni, hogy hol keressük Kikeletet.

Megtörlik könnyben ázott szemeiket.

–Menjünk! igaza van Napsugárnak! Ha itt sopánkodunk, sose találjuk meg Kikeletet. A maradék évszak tündérkéi elindulnak. Egymás után felreppennek a levegőbe. Az üveg hegyen is túl járnak már, hatalmas szikrázó üvegpalota tárult eléjük útközben. Egyszer csak megszólal Őszike:

 –Álljunk meg! Már jó ideje úton vagyunk, apró szárnyaink is elfáradtak. - Hirtelen megállnak.

 – Rendben van! Itt letáborozunk!

Látnak egy hasonló szép erdőt, mint amilyen az övék volt, mielőtt fekete mágiát, hintett volna rá, az a gonosz „valaki”. Leszállnak, megpihennek a gombákon. Szürcsölgetnek kis nektárt, édesdeden elalszanak. Hirtelen az erdő mélyén zöld fenyőnek álcázott, erdei koboldok jelennek meg. Várnak és várnak míg majdnem hajnalodik. Felkelnek a tündérek nagyokat ásítoznak, nyújtóznak. Még nem veszik észre ezt a sok fura fenyőt körülöttük. Menjünk mossunk arcot mindannyian, együnk egy keveset, mehetünk utunkra. Őszike indulna tovább, de beakad a szoknyája az egyik fenyő ágába. Ahogy próbálja kiszabadítani magát, a fenyő átalakul kobolddá. Őszike nagyon megijed az ájulás kerülgeti. Ennyit tesz csak remegve megszólal:

—Gyertek tündérek segítsetek!

A koboldok megjelennek az álca mögül. Már oda repdestek a tündérek is. Egymást nézték percekig csodálkozva. Hópihe megszólal:

—Kik vagytok? —kérdezi csodálkozva.

—Erdei koboldok vagyunk, ez a mi földünk feleli Tibold, a koboldok vezetője.

—Ti, mit kerestek itt, ahol a madár se jár? - kérdezi kíváncsi hangon Tibold.

-A keleti boszorkányokhoz tartunk. Elátkozták a földünket egy fekete mágia segítségével, örök telet varázsolva rá.

Megszeppenve hátrálnak a koboldok. Hópihe látva fura viselkedésüket, rákérdez:

—Miért néztek ilyen riadtan? Mint aki tud valamit?

—Mi, aztán semmit! mondja rémült arccal Tibold.

—Ti, tudtok valamit! —mondja mérgesen Hópihe.

—Mondjad, különben jéggé dermesztelek! — fortyog a dühtől.

—Jól van!

—Matilda, a boszorkány a mi gazdánk. -feleli megszeppenve.

—Hol van most? —kérdezi ingerülten Hópihe.

—A nyugati elátkozott toronyban, amelyet erős varázslat véd.

—Gyere velünk, mutasd az utat! — mondja Hópihe a koboldnak.

—Nem! „Én” oda nem megyek. —feleli igencsak rémülten.

—De, adok elvarázsló port, hogy ne vegyen benneteket észre.

—A nyugati fekete hegyhez menjetek, csak egyenesen amíg egy nagy, rémisztő, fekete felhőt nem látok, a torony körül. —feleli. Elindulnak. Kissé félve, de elszántan, keresik Kikeletet. Fura hangok zaja kiséri őket, útjuk során a felhők felett. Repdesnek, hol lassan, hol gyors tempóban, egy furcsa fehér „valami” követi a tündérkéket. Megállnak, ő is megáll. Mintha valaki küldte volna ezt a fura lényt. Kukucskál a felhők közül. Napsugár megunja, a kíváncsiság hajtja, egy villámgyors mozdulattal ott van már ő is a titokzatos lénnyel a felhőben. Napsugár egyszer csak megszólal suttogva:

—Figyeljetek, csak!! A felhők takarásából elő jöttek ketten. Ő, és a fehér lény, aki egy kis sárkánykölyök. Játékosan üdvözölte, a többi tündérkét is. Hópihe elgondolkozott, hogy nem a gonosz boszorka küldte utánuk.

— Tündérek! - mondta kissé aggodalmas hangon Hópihe. —Remélem nem valami csapda! Biztos a gonosz boszorka küldte utánunk ezt a kis sárkányt!

 —Ugyan, Hópihe rémeket látsz. -mondja Napsugár.

Mennek tovább. Már jó ideje úton vannak, végre valahára megpillantják a fekete tornyot. Ahogy egyre közelebb mennek a kis sárkány jelezni próbál, hogy forduljanak vissza. Egyre csak röpköd oda- vissza. Újra meg újra.

— Mi ütött beléd?

—kérdezi Napsugár.

Látja a sárkány viselkedésén, hogy valamit mondani szeretne. A kis sárkány nagyon fél, minden mozdulatával jelzi, hogy veszélyes. De a tündérek már ott vannak a gomolygó sötét felhő előtt. Hintenek magukra elvarázsló port. Bent vannak már a toronyban, egy hatalmas kastély, amelyet sok ablak vesz körül, rengeteg ajtóval. Rémisztő folyósokon keresztül vezet az út egy csigalépcsőhöz, végtelennek tűnő hosszúságú. Mennek és mennek már majdnem felérnek a torony tetejéhez, egyszerre csak a varázs hatása el kezd lassan megszűnni. Látszódnak már a tündérek. Meglátják a toronyban, Kikeletet alszik, egy sötét felhő veszi körül. Gonosz mágia. Matilda közeleg, megérzi a tündérkék jelenlétét. Egy koppintás a varázspálcájával, egy pillanat alatt odavarázsolja a bujkáló tündéreket. A szegény tündérek tehetetlenek ekkora varázserővel szemben. A gonosz boszorka már kezdené elvenni a tündérkék varázserejét, mikor a kis sárkány, félve de elé röpül. Verdes szárnyaival a boszorka pálcája előtt. Matilda megszólal.—Ellenem fordulsz, mikor „én” teremtettek? A sárkánykölyök a varázslatok ellen amit a gonosz boszorkány rá mér, ügyesen védekezik. Matilda nem figyel. A kis sárkány odaröpül a varázspálca elé, hirtelen kikapja szájával a botot. Felrepül vele a magasba, és fentről szándékosan leejti, a varázspálca leesik, hiába minden mesterkedése Matildának, a rubinkő darabokra hullik szét. A gonosz varázslat egyszeriben egy szempillantás alatt megszűnik. A sötét felhő eltűnik. A tündérek szabadok. Kikelet ébredezik, a tündérek boldogan megölelik. A kis sárkányból egy jóságos boszorkány lesz. Matilda átkot szórt rá, mert nem engedelmeskedett neki, ezért sárkánnyá varázsolta. Matilda varázserejét elveszítve újra fekete kobolddá alakul. Ott kuporodik a földön elesetten. A tündérek már mennének lefelé a lépcsőn mikor Kikelet hátranéz megsajnálja Matildát odarepül hozzá.

—Kikelet, gyere! —mondja Hópihe.

—Ő, hozott ide téged, el akarta venni a varázserődet.

—Te mégis megsajnálod. Rázza fejét Hópihe értetlenül.

—Igen! Velünk jön.

—Közös erővel levesszük róla az átkot és ismét közénk tartozhat. Mondja Kikelet. Legyint Hópihe:—Ám legyen! Felelte. Végre kiszabadultak a fekete toronyból, már úton hazafelé. Már jó ideje röpülnek, egyszerre csak Kikelet megpillantják fentről a földjüket. Minden pompázott, a fák virágoztak, a méhecskék, pillangók, katicabogarak szorgalmasan gyűjtötték a virágport, és nektárat. A virágok élénken virultak. A kis patak ismét vidáman csörgedezett. Kikelet megszólalt:

—Haza értünk! A tündérek körbeállták a legyengült Matildát. Közösen egy varázserőt mormoltak:

—Legyen ebből a koboldból szépséges tündér ismét. A fekete bibircsókos, kampóorrú koboldból, csodák-csodájára egy gyönyörű pillangók, tündére lett. Csodaszép királykék szoknyája, kéken ragyogott. Fején kék pillangó formájú koronája pompázott a tavaszi napfényben. Minden tündérke együtt volt a fehér jó boszorkánnyal együtt. Aki megmentette, A Tündérek földjét.