A Varázsfa titka

A Varázsfa titka.

Mese az Elvarázsolt Erdőből

A Varázsfa titka 

Egyszer volt, hol nem volt, túl a kristály hegyen, egy földöntúli tájon, ahol az évszakok sosem veszekedtek egymással, és a szellő halkan suttogott a levelek között, volt egy különös hely, az Elvarázsolt Erdő. A fák beszéltek, a patakok dúdoltak, a kövek pedig emlékeztek minden lépésre, ami valaha is rájuk nehezedett.

Az erdő közepén, egy smaragdzöld tisztáson állt egy csodálatos fa, akit az erdő lakói Varázsfaként emlegettek. Egy hatalmas, ősi Szomorúfűz, akinek törzse ezüstösen csillogott, mintha holdfényből faragták volna, s levelei aranyló fényben táncoltak még a legnagyobb sötétségben is. Minden éjjel, mikor a csillagok megjelentek az égen, ezüst fényű virágok bontottak szirmot ágai között, illatjuk pedig messzire szállt, és álmot hozott az egész erdőre.

Szomorúfűz az Elvarázsolt Erdő egyik őrzője volt. Nem egyedül őrizte a titkokkal teli rengeteget, mellette ott voltak a Tanács tagjai, a Mesélő Tölgy, akinek vastag, repedezett kérge alatt évszázadok történetei rejtőztek. Az Álomfa a mély völgyből, az Ezüst Platánfa, az igazság őrzője, az Aranyló Szívfa, az együttérzés őrzője. Együtt alkották az erdő Titkos Tanácsát, amely évszázadok óta vigyázott a természet egyensúlyára.

Minden teliholdkor a fák gyűrűt formáltak és meséltek a régi világról, a vándor manóról, aki csillagokat gyűjtött a zsebébe, meséltek a sárkányról, aki a virágokat szerette a tűz helyett, és meséltek az emberekről is, akik régen még értették a fák nyelvét.

Egyik évben azonban szokatlan dolog történt. Az erdő peremén egy apró, kíváncsi teremtmény tűnt fel. Lilla, aki félig ember félig fa volt, maga sem tudta, hogyan jutott oda. Csak arra emlékezett, hogy álmában követte a madarakat, és mikor felébredt, már ott állt a tisztás szélén, szemben a Varázsfával.

A fűz leengedte egy vékonyabb ágát, amin egy virág még csak bimbózott, de ahogy Lilla megérintette, a virág kitárta szirmait, és fénye bevilágította az egész tisztást.

-Üdvözöllek, Lilla - szólalt meg a fa csilingelő hangon.

-Te nem véletlenül érkeztél ide. Az erdő választott téged.

-Az új korszak őrzője vagy. Ne feledd, aki ismeri az erdő titkait, annak felelőssége van azokért.

Százévente az erdő választott egy tiszta szívű gyermeket, átadta neki titkait, hogy az új kor őrzője válhasson belőle. Lillának pedig megvolt a képessége: ő még hallotta az erdő hangját. Ahogy telt az idő megtanulta, miként beszélget a Nap az árnyakkal, hogyan segítik egymást a fák gyökerei, és miért nem szabad soha hazudni az erdőnek. 

Minden évben, pontosan azon az éjjelen, amikor az első hópihe hangtalanul hullott az Elvarázsolt Erdő fáira, a Titkos Tanács tagjai összegyűltek a tisztáson, a legöregebb, és legbölcsebb fákkal az egész rengetegből.

Elsőként a Mesélő Tölgy szólalt fel. Vastag, repedezett kérge mögött évszázadok történetei rejtőztek. Mély, recsegő hangján mesélt az ősi idők hőseiről, a tündérekről, akik virágszirmokon táncoltak, és az emberekről, akik valaha értették a fák nyelvét. Minden történetével megőrzött egy darabot abból a világból, ami már majdnem feledésbe merült.

-Az idő nemcsak múlt, hanem tanító is – mondta mindig.

-Aki a régit nem ismeri, az nem látja a jövőt sem.

Ezután következett az Álomfa. Finom, áttetsző levelei éjszaka ezüstpárát bocsátottak ki, amely belopózott az erdő lényeinek álmaiba, hogy segítsen nekik megérteni saját szívük titkait. Ő volt az álmok bölcs őrzője, aki nem csak látta, hanem értette is a vágyakat és félelmeket.

-Az álom a lélek nyelve - suttogta mikor sorra került.

-A jövő magjai ott csíráznak, ahol senki sem néz körül: a saját álmaid mélyén.

Utána szót kért az Ezüst Platánfa, az igazság őrzője. Törzse csillogott, mint a befagyott tó, és kérge alatt kristályos erek futottak. Ő volt az, aki mindig az igazat mondta ki – még akkor is, ha azok fájdalmas volt. Az Ezüst Platán nem ismert félelmet, sem részrehajlást.

-Az igazság nem választ oldalt - mondta mély, harangozó hangján.

-Az igazság csak van, és ragyog, mint a tél hajnala. Aki elfogadja, látni fog. Aki tagadja, csak árnyékban él.

Végül, mindig utolsóként, de talán legmélyebb hatással, az Aranyló Szívfa szólalt meg. Ő volt a szeretet és együttérzés őrzője. Finoman hajló ágai úgy ölelték körül a tanács tagjait, mintha láthatatlan karjai lettek volna. Levelei minden évben más árnyalatban tündököltek, attól függően, milyen hangulat lengte körül az erdőt.

-A világ rendje szeretetből szövődik - szólt puha, meleg hangján. – Aki nem ápolja, annak gyökerei kiszáradnak, bármilyen erős is legyen a törzse.

És miközben a fák sorra meséltek, Lilla ott ült a tisztás peremén, hallgatta őket és tanult, nemcsak szavakat, hanem érzéseket, rezdüléseket, és a mély, ősi harmóniát, ami átkarolta az Elvarázsolt Erdőt. Az erdő őrzőjeként különös kapcsolat fűzte a természethez. 

Ám ezen a télen, mikor Lilla tizennyolc éves lett, a tanács ülése másképp alakult.

Elérkezett az utolsó tanácstag, a Szomorúfűz felszólalása.

A fák meghajoltak előtte, még az Ezüst Platán is, aki máskor mindig rezzenéstelenül állt. A hold fénye átszűrődött a fűz ezüst lombján, és puha fénnyel vonta a tisztást.

Csilingelő hangon szólalt meg, hangja szelíden hullámzott végig a tisztáson.

-Ma… nem mesét hoztam, sem emléket.

- Egy titkot mondok el. Egy titkot, amit oly hosszú ideig őriztem, hogy a gyökereim is megtanultak hallgatni róla.

A tanács tagjai egymásra néztek. Ritkán történt ilyesmi. A Szomorúfűz sosem mesélt önmagáról. 

-Lilla az én lányom.

A mondat csendbe zuhant. Mindenki mozdulatlanná dermedt, még a szél sem rezdült.

-Lilla… az én gyermekem folytatta a fűz.

-Ő szerelemből született. Egy ember – egy jószívű, bátor, és tiszta lelkű férfi - szeretete ébresztette fel bennem azt a vágyat, amit a legtöbb fa sosem ismer meg, a szerelmet, az élet teremtésének szent csodáját.

-Lilla félig ember, félig fa. Az én varázserőmet hordozza - azt az ősi, ezüst fényt, amely évszázadokon át védte ezt az erdőt. De hordozza apja szívének melegét is. 

A Szívfa lehajtotta koronáját, és lágyan megérintette a fűz torzsét.

-Nem haragszom - mondta halkan. - A szeretet mindent megbocsájt.

De az Ezüst Platán feszülten szólalt meg:

-Miért titkoltad ezt el tőlünk oly hosszú ideig? Miért nem osztottad meg velünk, hogy van egy lányod?

-Mert várnom kellett - mondta. - Várni, míg Lilla megérti önmagát. Nem akartam, hogy előítéletek vagy félelmek határozzák meg az útját. A gyökereknek idő kell, hogy mélyre jussanak. Csak mostanra vált elég erőssé ahhoz, hogy hallja az igazságot – és ne ijedjen meg tőle.

Lilla, aki eddig csöndben figyelt, most előrelépett. Arcán könnyek csillogtak a felismeréstől. Minden emléke, minden különös álma, minden érzése értelmet nyert. Érezte, hogy mindig is különleges volt… de most már tudta, miért.

-Akkor… én nem csak őrző vagyok– mondta halk, de tiszta hangon. - Hanem híd. Kapocs az emberek és az erdő között.

Az Álomfa bólogatott.

-Így van. Egy új korszak kezdődik. Te vagy az álmok folytatása - azoké az álmoké, amelyeket mi nem mertünk végig álmodni.

A tanács tagjai egymásra néztek. Aztán lassan, egyenként meghajoltak Lilla előtt. Az erdő leghatalmasabb fái, a természet titkainak őrzői - elfogadtak őt. Nemcsak tanácstagként. Egy új világ magjaként.

A fűz hallkan folytatta:

-Nem az számít, miből születtél. Hanem hogy mit hozol létre.

-Lilla mostantól a tanács tagja. Mert eljött az idő: az embereknek újra emlékezniük kell a fák nyelvére.

És e szavak után a tisztáson különös fény áradt szét. A Szomorúfűz felsóhajtott, mint aki hosszú idő után újra szabadon lélegezhet.

A Mesélő Tölgy törte meg a csendet.

-Eljött az idő, Lilla. Sokat tanultál, tapasztaltál, éreztél és láttál, biztos van történeted, meghallgatjuk.

A fák mind elcsendesedtek. Az Álomfa rezzenéstelenül figyelte, az Ezüst Platán kérge halványan megvillant, a Szívfa levelei rózsaszínesen ragyogtak.

Lilla meghajolt, mélyen, tisztelettel, a hangja magabiztosan csengett.

A tisztáson, hol hajdanán csak az erdő leghatalmasabb hangjai szóltak, most egy új, tiszta hang csendült fel.

-Elmesélek egy történetet - kezdte…

- Nem olyan régi, mint a Tölgyé, nem olyan mély, mint az Álomfa álmai, nem olyan tiszta, mint a Platán igazságai, és talán nem olyan gyógyító, mint a Szívfa szeretete… de igaz.

-Ez a történet egy lányról szol, aki elveszett volt a világban. Nem tudta, ki ő. Nem tudta, hová tartozik. Kereste önmagát a varos zajaiban, mások szemében, múlt nélküli álmokban. De mindenhol csak csendet talált. Hideg, üres csendet.

A fák némán figyeltek, leveleik nesze mintha a szívverést kísérte volna.

-Aztán - folytatta - egy napon egy különös fa állt elé. Nem szólt, nem utasított, csak ott állt. És a lány… először életében nem érezte magát egyedül. A fa nem kérdezte, ki volt korábban. Nem kérte, hogy változzon meg. Csak azt súgta: „Hallgassd.”

És a lány hallgatott. Meghallotta a szelet. Meghallotta az eget. Meghallotta a saját szívét.

-És lassan gyökeret eresztett. Először a saját lelkében, aztán a világban. 

Lilla mély levegőt vett. A hangja szelíd volt.

-Ez a történet rólam szól. Rólunk szól. Azokról, akik valaha elvesztek, de hazataláltak. Azokról, akik hisznek abban, hogy a világ, ha megérted, jobbá válik - és ha szereted… visszaszeret.

A tanács tagjai csendben álltak. De a levegő tele volt érzéssel, mint amikor az eső előtt minden élőlény tudja: valami történni fog.

És Lilla mosolygott. Mert tudta: ez csak az első történet volt.

Azóta Lilla neve a patakok tükrén is ott csillan, a madarak dalában is ott bújik, és ha egy gyermek tiszta szívvel lép be az erdőbe, néha érezheti, hogy egy szelíd kéz simogatja meg a vállát…

Mert az Elvarázsolt Erdő újra nyitva áll azok előtt, akik hisznek a mesékben - és hallani akarják, ahogy a fák beszélnek.