A varázsló köpenye

A varázsló köpenye.

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás Tengeren is túl, ahová a madár is csak kétnapi hideg élelemmel kel útra, élt egy János nevű gazda. János nagyon jóravaló ember volt. Egész nap a földeken dolgozott az ökrével. Szántott, vetett, aratott, mikor hogy kívánta az idő. Nem volt neki mása, csak az az egy jámbor ökröcskéje, no meg egy kis házacskája a falu szélén. Földje is csak annyi, hogy ne halljon éhen.

     Minden nap befogta az ökröt a kocsi elé. és indult ki vele a határba. Egyik nap aztán, ahogy kiérkeztek a földjének határába, éppen oda, ahol az a nagy eperfa álldogált, amit még az öreg apja ültetett fiatal korában, hát hatalmas szél kerekedett. Olyan hatalmas, hogy az öreg eperfa ágai hajladoztak jobbra, balra, előre, hátra!

János megkapaszkodott kedves ökrének a szarvába, hogy el ne vigye az a hatalmas förgeteg. Egyszer csak látja, hogy a szél hátára kapott egy jókora köpönyeget, az meg, mint egy óriás varjú szállt a szél hátán egészen a vén eperfáig, ahol aztán megakadt az eperfa ágaiban. Hiába cibálta, tépte a szél mérgesen, bizony az eperfa nem eresztette, csak tartotta, csak fogta erősen, mígnem aztán a szél unta meg előbb a dolgot és odébb állt nagy süvöltve.

Mikor János megbizonyosodott, hogy nincs mitől félni, elengedte kedves ökre szarvát, és körülnézett. Addigra bizony beesteledett. Hiába állt tovább a szél, az idő hűvösre fordult. Az ökör reszketni kezdett a hidegtől. Most mit csináljon? János gondolt egy merészet. Azt mondta az eperfának:

• Kedves eperfa, látod nagy nyomorúságunkat, a széltől még szántani sem tudtunk, most meg szegény ökröcském úgy fázik, hogy majd megszakad érte a szívem! Nem adnád oda azt a köpönyeget, hogy betakargassam? Hazáig még megfagy szegény pára!

Az eperfának nem volt kőből a szíve, meghajolt, az ágai elengedték a köpönyeget, az meg éppen János előtt hullt a földre. János szépen megköszönte, ráterítette az ökörre, hát lássatok csudát! Az ökörből táltos paripa változott!

• Kedves Gazdám! Már nem fázom! Amiért ilyen jó szíved van, elviszlek a szomszédos királyságba, éppen férjet keresnek a király lányának. Köszönjünk be hozzájuk! – Így a paripa.

János szólni sem tudott meglepetésében. De azért csak felült a táltos paripa hátára. Hipp-hopp! Már ott is voltak a szomszédos királyságban. Volt ott nagy sírás-rívás!

• Mi történt? Miért sír itt mindenki? – Kérdezte János a királyi lovásztól.
• Jaj, ne is kérdezd! Már hetvenhét vitéz járult a királykisasszony elé, de neki senki sem felelt meg, mindenkit kikosarazott. Mind a hetvenhét legénynek világgá kellett szaladni, őket siratjuk! Ha hamarosan nem lesz esküvő, vége a királyságnak, nem lesz egy legény sem az országban!
• Hát, megpróbálhatom én is, mondta János.

Azzal felment a palotába, de mielőtt benyitott volna a királylány szobájába, megszólította a király macskája.

• Te legény, nincs véletlenül egy bicskád? beakadt a nyakörvem a függönyrojtba, sehogyan sem tudok szabadulni tőle, segítenél rajtam?
• Hát persze! – Mondta János, azzal elővette a bicskáját és kiszabadította a macskát.
• Köszönöm szépen! – Hálálkodott a macska. - Egyet mondok neked jutalmul, amiért olyan jó szíved van. Amikor a királylányhoz bemész, ne szólj semmit, csak add oda neki ezt a gyűrűt. Ennek örülni fog. Na, viszont látásra! – Azzal elment.

János elvette a gyűrűt és már éppen kopogtatni akart a királylány ajtaján, amikor egy vénséges vén öregember került eléje. Olyan vén volt, hogy a körmeit a földön húzta maga után olyan hosszúra nőttek! Hajlott háta volt és nagy csúcsos süveg volt a fején.

• Jó napot öreg apám! – Köszöntötte János.
• Jó, akinek jó, nekem nem, az már biztos! – Vetette oda Jánosnak mogorván az öreg.
• Mi a baj, tudok segíteni? – Kérdezte János!
• Azt nem hinném, hogy segíteni tudnál, de azért elmondom. Én vagyok a király vénséges vén varázslója. Már százhúsz évet megéltem, de még egyszer sem veszítettem el a köpenyem. Erre ma, pont ma, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, jött egy förgeteg és letépte rólam. Huss! Elszállt a szél hátán. Most hogy varázsoljak az én királyomnak? Hogy adjam férjhez a királylányt, és kihez? Hiszen varázsköpeny nélkül nem tudok szerelmet varázsolni a királylány szívébe, mindenkit elüldöz magától, ha nem varázsolok!
• Egyet se félj öregapám, mindjárt jövök! – Mondta János, és bekopogtatott a királylány ajtaján.

Mikor meglátta a szépséges széplányt, János rögtön elhatározta, hogy vagy őt veszi feleségül, vagy senkit! A királylány gyönyörű kék szemével ránézett, és hosszú barna haját kis kezével hátravetette.

A napra lehetett nézni, de rá nem! János bátortalanul elővette a macskától kapott gyűrűt, és átnyújtotta a királykisasszonynak. Hát, amikor Jánostól átvette, a gyűrű ragyogni kezdett és a királylány szívébe rögtön szerelem költözött. Egymás szemébe néztek.

• Ásó. kapa nagy harang válasszon el egymástól. – Mondták egyszerre.

Lett nagy öröm a királyságban! Azonnal kihirdették az esküvőt, csak a varázsló szomorkodott a köpönyege miatt. Akkor János lement az udvarra, egyenesen a királyi istállóba. Levette a táltos paripáról a köpenyt, hát visszaváltozott a szeretett ökrévé. János szeretettel meg símogatta a szarvát, és azt mondta:

• Rá se ránts, ökröcském! Én így szeretlek, ahogy vagy!

Azzal a köpenyt visszaadta a varázslónak. Most már mindenki boldog volt! Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak. Máig is élnek, ha meg nem haltak!