A vén diófa 3. meséje - Eszti-mami meséje

A vén diófa 3. meséje - Eszti-mami meséje.

- Most már mesélsz tovább? - kérdezte a kis csemete, miután megfürdőzött a nap sugaraiban, és minden ágacskáját kinyújtóztatta a fény felé. A vén diófa is élvezettel hagyta, hogy a reggeli friss szellő átsimogassa, és megmozgassa a leveleit. Majd bele kezdett.

  - Persze! - mondta. - Folytatom! Szóval, sokáig nem láthattam Mártonkát, csak tavasszal, mikor sikerült kikukucskálnom a föld alól. Amikor a kis fiú kijött az udvarra játszani, próbáltam minél magasabbra nyújtózni és integetni a kis levelecskémmel. De nem vett észre. Sőt, végig szaladt rajtam, nem gondolva, hogy ott vagyok.

- És akkor mi történt? Nem lett bajod? - kérdezte aggódva a kis csemete.

- Nem, nem lett bajom. Megmentett, hogy eleredt az eső, és így a gyerekek befutottak. Egy darabig még a földön feküdtem, de aztán szép lassan a gyökereimből áramló nedvesség hatására, sikerült felegyenesednem. Ahogyan a nap kisütött, és a sugaraiban fürödhettem, én csak nyújtózkodtam felfelé. Láttam, hogy az árnyékom már egyre hosszabb. Napról napra magasabb lettem. Azonban sokszor elkapott a szomorúság. Láttam Mártonkát, de ő nem vett észre. Aztán az a diófa amin én cseperedtem kis dióvá, nem volt sehol.

- Hogy hogy? Mi lett vele? - nézett kicsit ijedten a kis csemete a nagy fára.

- Őt míg én a föld alatt csíráztam, kivágták. A családnak szüksége volt bútorokra, és így az készült belőle. Egyszer a gazdasszony fejébe vette, hogy rendet tesz az udvaron. Neki állt, hogy kapával kivágja a gyomokat, aztán felgereblyézzen, és virágokat ültessen. Én meg csak ott álltam védtelenül. Gondoltam, most nekem is mennem kell. Láttam közeledni a kapát, de egyszer csak megállt a levegőben. A gazdasszony elhajította a szerszámot, berohant, és Mártonkával futott vissza.

- Nézd! Mártonka! Itt van a kis diód, amit annyira kerestél! - mondta az asszony izgatottan. A kisfiú nézelődött, de semmit sem vett észre.

- Nézd! Biztosan akkor került a földbe, mikor a lyukakat temetted be a disznók után! Ott aztán kicsírázott, és kibújt a földből. Nézd milyen kis sudár fácska lett belőle! - mutatott rám örömmel az asszony. Most már lesz újra dió fánk! Mártonka szeme felragyogott.

- Hát nem vesztél el? Csak elbújtál? - kérdezgetett kedvesen. És megcirógatta a leveleimet, átölelte a törzsemet.

- Vigyázz! El ne törd! Még nagyon sérülékeny! - mondta anyukája, és egy karóval kitámasztott, majd megöntözött. Az udvart megkapálta, kigereblyézte, és beültette virágokkal. Még az én törzsem köré is ültetett. Nagyon szép volt. Innentől megint sok szeretetet kaptam, és sok sok gondoskodást. Még egy szép pad is került mellém, amiről kiderült, hagy a kivágott fából készült, amin cseperedtem. Nagyon megörültem neki, és onnantól én vigyáztam rá. Az árnyékommal óvtam a tűző naptól.

- De jó! Mint ahogy rám is vigyázol! - nézett fel a nagy fára hálásan a csemete. Aztán ahogy évről évre növekedtem, egyre nagyobb árnyékot tudtam vetni az udvarra. De Mártonka már nem játszott velem. Ő is felnőtt férfi lett, és már ő volt a tanya gazdája. Most már ő hajtotta ki a teheneket a rétre korán reggel, és az ő felesége integetett délben a kötényével, hogy kész az ebéd jöjjön be ebédelni.

- És nagyon magányos voltál? Sokat szomorkodtál? - kérdezte a csemete.

- Nem sokáig, mert egyrészt ott volt nekem a diófapad, akire vigyáztam, meg egyik este, a munkával végezve megállt mellettem Márton gazda. Megsimogatott, és ezt mondta.

- Olyan jó, hogy itt vagy velünk! Igazi hűséges barát! Régen te voltál a kincs a zsebemben, most meg az udvarunk ékessége vagy! Van ám számodra egy meglepetésem! Majd megsimogatta az érdes törzsemet, és bement.

- De mi? Mi volt a meglepetése? - kérdezte türelmetlenül a kis fa.

- Holnap azt is elmesélem! - ígérte a vén diófa a kis csemetének.