Barion Pixel

Ablakon át


            A társasház a város közepén állt, vajszínű fala tisztaságot sugárzott az arra járó embereknek. A kapun belépve mindenki elcsodálkozott, a hatalmas kert látványa nagyon szokatlan volt errefelé. A növények zölden, hívogatóan bólogattak, ha szellő...

Kép forrása: pixabay.com

            A társasház a város közepén állt, vajszínű fala tisztaságot sugárzott az arra járó embereknek. A kapun belépve mindenki elcsodálkozott, a hatalmas kert látványa nagyon szokatlan volt errefelé. A növények zölden, hívogatóan bólogattak, ha szellő járt az udvaron.

            A cinegék, verebek, galambok és varjak sokasága látogatta a fák ágait, gyakran megpihentek rajta. Egy idős bácsi naponta kijött hozzájuk, hogy magot szórjon a madáretetőbe. Megállt egy percre, tekintetét a lombokra vetette, majd elégedetten megszólalt:

– Gyertek ide, hoztam nektek ennivalót!

Kisvártatva vizet húzott a kert közepén álló kútból, és leült egy távolabbi padra. Percekig meg sem mozdult, ezzel jelezve, hogy nyugodtan ehetnek, ihatnak, ő ugyan nem zavarja őket.

A verebek látogatták meg a madáretetőt először, ők bizonyultak legbátrabbnak. Ha a galambok úgy gondolták, hogy a kis vakmerők már jól megrakták a bendőjüket, akkor elzavarták őket, és lakmároztak egy keveset. Végül, mikor már a többiek mind tovaszálltak, a cinegék kezdtek csipegetni a madáreleségből.

A varjak ittak pár cseppet a kitett vízből, aztán a vén diófa felé röppentek, ott várta őket az ebédjük, a dió. Ledobták a magasból, és ha szerencséjük volt, akkor azonnal kettétört, így hamar hozzájutottak a dióbélhez.

Az idős bácsi mosolyogva nézte a tüsténkedő madárkákat, számára ez a nap fénypontja volt. Nagyon szerette őket, fiatalabb korában a távoli hegyeket, völgyeket járta, hogy minél többel találkozhasson. Mostanra nagyon elgyengültek a lábai, nem tudott messzire menni, megelégedett a kerti madáretetéssel.

Az egyik kis cinege, aki utolsónak maradt, felkapott még egy magvacskát, aztán lendítette a szárnyait, hogy tovaszáll, a többiek után. Ekkor azonban észrevette a padon ülő bácsinak a tekintetében a kérést, hogy maradjon még egy kicsit, így nem repült el. Állt a madáretető szélén és várt. Egy percig némán nézték egymást az emberrel, aki enni adott, aki társaságra vágyott, és ideült a közelébe, aztán bíztatóan intett, hogy ma elmegy, de holnap ismét jön. Mikor már a levegőben volt, látta, hogy az idős bácsi a botjára támaszkodva feláll, és kissé hajlott háttal az ajtó felé indul.

Eljött a következő nap, napsütéssel és erős széllel. A kert benépesült. A madarak várták az idős bácsit, eljött az ebéd ideje, de a madáretető és a vizes edény üres maradt. Már hosszú ideje ültek a faágakon, és nem történt semmi. Az a cinege, amelyik előző nap utolsóként hagyta el az udvart, összeszedte a bátorságát, és közelebb repült a ház ablakához. Amint betekintett rajta, éppen szembe nézett az idős bácsival, aki úgy tűnt, ezen a napon nem tudott kimenni hozzájuk. A madár szívét aggodalom töltötte el. Kicsi lábait a párkányra tette, és sajnálkozva figyelte az embert, aki tegnap még a padról figyelte, hogyan esznek a madarak. És ekkor az ablak résnyire kinyílt, egy öreg kéz magot szórt ki rajta, hosszúkás, fekete szemeket, amiket a legjobban szerettek a cinegék. Mikor becsukódott, a cinege még akkor is ott állt. Egy kicsit sem félt, ismerte ezeket a kezeket. Elkezdte csipegetni az eleséget, és látta, hogy az idős bácsi figyeli őt, és ráncos arcán mosoly jelenik meg.

– Gyertek, egyetek! – szólt a többieknek, és azok odarepültek, lassanként elfoglalták az egész párkányt.

Az idős bácsi nagyon elégedetten szemlélte a madár csapatot. Bár nem engedelmeskedtek a lábai, de a madáretetés nem maradt el.

            A kis cinege ezentúl minden nap a párkányra szállt. Akkor is ott állt, mikor az idős bácsi nagyon beteg lett, és olyan gyenge volt, hogy nem tudott az ablakrésen napraforgó magot kiszórni, és akkor is, mikor végre jobban érezte magát, és két kézzel rakta oda a madáreleséget.

Egyik nap éppen elhelyezkedett a párkányon, mikor az idős bácsi hangját meghallotta:

– Ne állj a párkányomon, itt vagyok a kertben! Gyere a madáretetőhöz!  – mondta.

A cinege a közeli fára repült, megvárta, amíg a verebek és a galambok is jóllaknak, aztán odaszállt. Hosszasan válogatott a magok között, közben folyton magán érezte az idős bácsi tekintetét. Húzta az időt, hogy minél tovább egymás közelében legyenek.

Az ember felállt, botjára támaszkodva kicsit közelebb ment, és így szólt:

– Köszönöm, hogy segítettél engem a gyógyulásban! Erőt adott, hogy a párkányomra szálltál nap, mint nap és nem hagytál egyedül.

A kis cinege úgy tett, mintha nem értené az emberi szót, és elszállt a többiek után a kék ég felé.

 

Kovácsné Demeter Monika Iringó, meseíró

PRÉMIUM Kovácsné Demeter Monika Iringó Prémium tag

Debrecenben születtem. Itt érettségiztem a Tóth Árpád Gimnáziumban, itt végeztem okleveles vegyészként a Kossuth Lajos Tudományegyetemen. A BIOGAL- TEVA Gyógyszergyárban 40 évig dolgoztam gyógyszerfejlesztőként. Két fiam és négy unokám van. Gyerekkorom óta szeretek történeteket írni. A meseírást 2023-ban kezdtem, és ez új utat nyitott az életemben. Remélem, akik olvassák a meséimet, azoknak örömöt szerzek, mert akk...

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!



Sütibeállítások