Áfonya szilvesztere

Áfonya szilvesztere.

Mesélő: Gani Zsuzsa

Jókedvűen, jóízűen szimatoltam bele a levegőbe most is, mint mindig. Körülnéztem, ahogy szoktam, tettem egy nagy sétát a ház körül.

Megszaglásztam minden bokrot. Ha neszt hallottam, füleltem erre is, arra is. Azán mivel elült a csend, még megjelöltem a kedvenc bokromat és visszabattyogtam a házamba. Ráfeküdtem a jó meleg, pihe- puha takarómra és nekiálltam a gazdi egyik rég elcsent papucsát rágcsálni. Kedveltem ezt a fajta időtöltést, no meg a csont rágcsálását. Egy még elásva hevert a diófa alatt. Na, majd holnap megkeresem!- gondoltam magamban. Egyszer csak nagyot csattant az ég. Apró, színes csillagocskák repültek szanaszét az égen. Úgy megijedtem, hogy a papucs is kiesett a számból, amit az imént még jólesően rágcsáltam. Ijedtemben még a számba is beleharaptam a papucs helyett. –Aúúú!- vonyítottam fel a fájdalomtól. Aztán egy újabb fülsiketítő durranás. Úgy féltem, reszkettem, mint a nyárfalevél. Odafutottam a gazdi ajtajához és ugattam amennyire csak bírtam. -Kérlek, drága gazdi engedj be, mert nagyon félek. Nem tudom mi ez a valami, de nagyon hangos. De hiába kérleltem, hiába vakkangattam, nem nyílt ki a várva várt ajtó. Nagyon remegtem. Felállt az összes szőr a hátamon. Visszaosontam a házamba és nyüszítettem ameddig csak bírtam. -Drága gazdi, kérlek, engedj be legalább a küszöbre, hogy veled lehessek, legalább most, mert nagyon félek! Nem tudom mi ez a félelmetes, ismeretlen zaj! Szeretlek! Vigyázz rám! Légy szíves! Kérlek! De hiába!

Egyszer csak nem bírtam tovább és kiszaladtam az eddig biztonságot nyújtó házamból. Nekifutásból átugrottam a kerítést. Nem néztem merre szaladok, csak menekültem a fények és a haragos villámcsapások elől. Nagyon sokáig futottam. Iszkoltam erre- arra, jobbra- balra, fel és le.  Aztán amikor egyszer csak csönd lett megálltam. Észrevettem, hogy nem tudom, hogy hol vagyok. Minden ismeretlen volt a számomra. A fák, a bokrok, az illatok, a szagok. Minden új és ismeretlen volt. De legalább már véget ért az a rémisztő robaj és az a sok villanás. Hm… most merre menjek? Hogy találok haza? A gazdim vajon jól van? Ki vigyáz most rá? Biztosan már nagyon keres. Lehet, hogy mindent tűvé tesz értem, mert eltűntem.

Aztán egyszer csak egy kocsi állt meg mellettem. Egy ember óvatosan odajött hozzám, megcirógatott. Kivételesen engedtem az idegennek, mert legalább megnyugtatott egy kicsit. Megnézte a bilétámat a nyakörvömön. Hm… Vajon miért? Aztán a kezébe vett valamit és beszélni kezdett rajta. Aztán betuszkolt az autójába és elindult velem valamerre. Hagytam neki, nem is tudom, hogy miért. Egyszer csak egyre ismerősebb lett a környék.  Nagyon megörültem. A farkam is őrült csóválásba kezdett. Aztán a házunk előtt megállt a kocsi. Hazaérkeztem. A gazdi már várt. Boldogan, farkcsóválva ugráltam körbe és rá. Láttam, hogy ő is örül nekem.

– Drága, Áfonya! Úgy hiányoztál! Annyira aggódtam! Bocsáss meg nekem! Ezen túl jobban figyelek majd rád és nem fogom hagyni, hogy féljél. Ígérem! - Olyan, de olyan boldog voltam! A gazdi még pár szót váltott az ismeretlen jóemberrel, aztán elköszönt tőle és együtt hazamentünk.

Odaszaladtam a diófához, előástam a csontomat és jóízűen rágcsálni kezdtem. Így volt mese volt, de az is lehet, hogy igaz volt. Ki tudja…