Amikor a Hold elbújt

Amikor a Hold elbújt.

Egyszer volt Hold nem volt

Volt egy Hold.

Megvilágította a sötét éjszakát,

Mégis néha kevesebbnek érezte magát.

A Hold gondolt egyet egyszer csak,

Nem akart világítani, gondolta elbújhat.

Úgy is kicsi a Naprendszerhez képest,

Ezért biztos senki sem számít fényére

Az sem a sajátja a Nap adta neki megőrzésre

Ám a Földön ennek hatására,

Éjszaka vaksötét lett, nem volt annyi lámpa

A  tengerek mozgása ár apálya

Hirtelen nem tudta a mentrendet, hogy mi a pálya,

Egyedül szomorkodott a Hold is, nem találta önmagát,

Így mosolyát és a Holdat földiek sem láthatták.

Kérdezték  a Napot az eget a Hold hova tűnhetett?

Az ég mondta világítsatok  kedves tettekkel!

A Küldjetek jó gondolatokat Holdat és egymást szeressétek!

Álmotokban szép képekkel üzenhettek a Hold testvéreteknek,

Mert elfáradt, nem bízott maga erejében, hasznos fényében.

Üzenjetek neki, hogy ő elengedhetetlen !

A Hold magányában   űrt érzett,

Fázni kezdett visszatért a Naphoz közelebb.

Mondta ha nem is vagyok olyan fontos, 

A Föld nekem és a nap szolgálata nekem nagy örömet okoz.

Ránézett a Földre az sötétségből fényes lett,

A Hold megérezte rápillanta Föld és szeretetet érzett,

Tudta már ő a Földnek szeme fénye ,

De hogy meglássa saját fényét a Földben és hogy őt hogy szeretik,

Kellett hogy boldogságát és feladatát ne akarja elengedni.

A Hold talán azóta még  boldogabb fényesebb, mert

Az élőlények a is Földön boldogabbak lettek,

A Hold hiánya rádöbbentette őket milyen szerencsések,

Hogy a Hold van és megtanulták, hogy jobban szeressenek.