Atlantisz királya

Atlantisz királya.

Antlantisz királya

Nem sokkal napkelte előtt Gáspár kijött a házából, néhány lépésre a tengertől, és zseblámpával a kezében  az öreg csónakja  felé vette az irányt.

Beszállt, és evezni kezdett a tengerre, amikor az első napsugarak ezüstözni kezdték a puha hullámokat.

Gáspár abból élt, amit sikerült kifognia, és bár mára már szakértő halásznak számított, de a tenger nem volt mindig nagylelkű hozzá, nem mindig sikerült annyi halat kifognia, hogy az ára elegendő lett volna megvásárolni a téli tüzelőt, megjavítani a tetőt, sokszor annak is örült, ha volt annyi, hogy éhen nem halt. A régi tető lyukait  és repedéseit már megszámolni se lehetett, és amikor esett az eső,  fazekak és vödrök lepték  el a padlót, hogy felfogják a vizet. Különösen az őszi és téli hónapokban.

A magány és a szegénység megnehezítette és elszomorította Gáspár életét, de derűs jelleme és jókedve mosolyra késztette még a rikácsoló sirályokat is. Amikor a tengeren volt és a sós szellő megsimogatta az arcát, a tenger jódos szaga megtöltötte a tüdejét, erősnek és lendületesnek érezte magát.  Vígan fütyörészet, és  amikor eljött az idő, hogy kivesse  a hálót, soha nem mulasztotta el az imát  a tenger felé: "Ó tenger, kérlek, add nekem a legjobbat, amit nekem adhatsz!"

Mint mindig, aznap este is Gáspár elment a városba, hogy eladja, amit sikerült kifognia és vett pár szem krumplit  vacsorára a hal mellé, s ha maradt valami kis aprópénz, azt hazavitte és egy tégla alá tette, ahol a kevéske  megtakarítását rejtegette.

Másnap Gáspár  a haragos tenger hangjára ébredt, a hatalmas hullámok erőteljesen kicsapódtak a partvonalon túlra is. Az ég  még sötét volt , a holdat  eltakarták a felhők, és a tenger zajából tudta, hogy aznap nagyon veszélyes kievezni   a kis csónakjával, ami alig több, mint egy kis kagyló azokon a nagy hullámokon. Mindezek ellenére nem engedhette meg magának, hogy otthon üljön, hogy biztonságban maradjon,  muszály volt szembenéznie a felbőszült tengerrel, mint korábban már sokszor.  Ilyen időben senki sem megy  ki a vízre ezért jó pénzt lehet kérni a kifogott halakért.  Ügyessége és tapasztalatának köszönhetően mindig épségben hazatért, és ezúttal is így lesz. 

Sárga vízálló ponyvából  készült kabátban jött ki a házból és azonnal egy hatalmas mistral fuvallat csapta meg az arcát.   Evezni kezdett a dühös hullámok ellenére, és az evező minden mozdulata megterhelte a kar izmait, miközben a csónak orra felállt, majd dörrenéssel visszesett.  Amikor megérkezett arra a pontra, ahol a hálót ki kellett vetnie, egyik evezőbe kapaszkodott és elmondta az imát a tengerhez.” Ó, tenger, kérlek add a legjobbat abból, amit nekem adhatsz!”.   De abban a pillanatban egy hatalmas hullám feldöntötte Gáspár csónakját, s azon kapta magát, hogy elmerült a hullámokban, és belekeveredett a hálóba, egyre mélyebbre süllyedt, és képtelen volt kiszabadulni a háló fogságából. Minél jobban kapálózott, annál jobban maga köré tekerte. Megértette, hogy itt a vég,  ime eljött az ő ideje. Az a tenger, ami eddig megvédte, most csúnyán elárulta.Már majdnem felhasználta a tüdejében lévő összes levegőt, érezte, hogy hamarosan el fog ájulni,  amikor meglátott egy furcsa lényt közeledni.Azt hitte, hogy az oxigénhiány miatt hallucinál,  de minél közelebb került hozzá ,  annál inkább valóságosnak tűnt.A viharos tenger zavaros vize megakadályozta, hogy tisztán lásson, de amikor a lény közel volt hozzá, látta, hogy  egy  ezüsttestű sellő, gyönyörű kék farokkal, mely könnyedén megérintette, amitől a fulladás érzése elmúlt, ismét tisztán látott a zavaros víz ellenére és a tüdejét is tele érezte friss oxigénnel. De hogyan lehet ez?  A sellő szórakozott arccal mosolygott rá.  Gáspár  meglepődve vette észre, hogy már nem volt önmaga,   remek  tengeri tritongőte vált belőle  és könnyedén kibújt a hálóból,  nyugodtan követte a sellőt.  Órákig úsztak egymást kergetve és körözve, ahogy a tenger egyre melegebbé és átlátszóbbá vált. A távolban  triton Gáspár meglátott néhány fényt, s ahogy közeledtek, a fények egyre élénkebbé váltak,  és kibontakozott egy  felirat:   ATLANTISZ.  

- Hosszú ideje várunk rád,  Atlantisznak királyra van szüksége, és te vagy az igaz teremtés, tiszta szívű és bátor. Gyere, Atlantisz teremtményei izgatottan várnak, szeretnének találkozni  veled. Tudom, hogy bölcs leszel és nagylelkű király ,  képes leszel még szebbé tenni Atlantiszt, mint amilyen most van  -   szólt egy  különleges  haltestű és  emberfejű teremtmény, aki  odaúszott Gáspár-hoz és  nyakába akasztott egy aranyláncot, melyen drágakövekkel kirakott medál lógott. 

Egy pazar kastélyba vitték, és elhalmozták mindennel. Kiment a palotája erkélyére és boldogan köszöntötte Atlantisz népét, majd megköszönte a tengernek, hogy valóban a legjobbat nyújtotta neki.

 Egy vetett ágyban ébredt, mellete egy apáca üldögélt.  Amint meglátta, hogy Gáspár kinyitotta a szemét, kedvesen elmosolyodott.      

 -  Hol vagyok?   Mi történt?  -  nézett az apácára Gáspár és előbb az egyik, majd a másik karját emelte fel, hogy megnézze.      

  - A Szent Rita kolostorban vagy, fiam.  Rita nővér talált rád a kövek között, a parton, nem messze onnan, ahol laksz. Kivetettek a hullámok a partra.  Három napon át magas lázad volt, és félrebeszéltél, valami Atlantiszt emlegettél.Ekkor Gáspár odakapott a nyakához, de nem volt ott semmi, csak az ingje gallérja.       -  - Ezt keresed?  -  mutatta az apáca a  drágakövekkel kirakott medált az aranyláncon.   -  Ezt volt a kezedben, alig bírtuk elvenni tőled! -   és átadta Gáspárnak.       

   -   Atlantisz királya....  nem álmodtam –  mondta csak úgy magának, mosolyogva. Pár napon belül elhagyta a kolostort, hazament.Ettől kezdve  kétlaki életet élt. Ha királykodni támadt kedve, nyakába akasztotta a láncot és belevetette magát a tengerbe. Pillanatok alatt gőtévé változott és Atlantiszba úszott az alattvalóihoz. Amikor nosztalgiát érzett a régi élete iránt,  visszatért a házába, eljárt halászni , sok halat fogott,és végre megjavíttatta a lyukas tetőt is.  Soha sem mulasztotta el megköszönni a tengernek, mindazt a jót, amit tőle kapott.