Az aranyalmafa

Az aranyalmafa.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy almás kert. S ebben az almás kertben, lakott, egy már kicsit göcsörtös törzsű, híres fa. Az volt a különlegessége, hogy nagy ritkán, arany almát is tudott teremni.  A nyári hőségben locsolták, tavasszal trágyát vagy komposztot is kapott. De sok sok éven át, nem hozott aranyalmát, s így lassan, elfelejtették. S a különleges bánásmód is abbamaradt. Az almáskertet végül eladták, és az új tulajdonosnak, Deák gazdának, már csak mint mítoszt, mesélték el, az egyik fa különleges tulajdonságát. Az új tulajdonos azért, megjegyezte a fát magának. De nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, mert neki minden fa, arany almafa volt. Deák gazda új fajtákkal bővítette a kertet. Vásárolt bele őshonos magyar fajtákat, mint a Húsvéti rozmaring, vagy az erdélyi Batul, de külföldi fajtákat is vásárolt, mint a Németországból származó Gravensteni alma. Úgy válogatta a fajtákat, hogy nyár derekától, késő őszig, mindig teremjen valamilyen alma. A fehér Klára almafa nyitotta a sort, július elején. Majd következtek a nagy, savanykás, lapos, rétes almák, melyekből finom süteményt lehetett készíteni. Utána következtek még más nyári almák is, úgymint a nyári csíkos borízű alma. Az ősz beköszöntével folytatta a sort a Gala fajta, s október végével zárult a sor a télire jól eltartható fajtákkal. A kis aranyalma fa augusztusban érlelte gyümölcseit, kerek, piros almák voltak, sárga csíkokkal. A Deák gazda összegyűjtötte a termést, és kíváncsian várta, hogy vajon jól eltartható fajtáról van- e szó. A kis aranyalmafa mellé, szép tujasort ültetett, hogy az almáskert szélvédettebb legyen. Nyári nagy melegben pedig, meglocsolta őket. De a gazda, nem csak dolgozni járt ide. Valamikor csak kijött a kertbe, sétálgatott, egyenként végignézegette őket. Hol a virágzást, hol a termést figyelte, hol meg csak úgy, a szép alakjukat. Ha kitavaszodott, hozott egy kemping széket, és benne üldögélt. Nyáron pedig egy nagy, kockás pléden szundikált. Sokszor hevert a kis aranyalma fa alatt is. S Deák gazda, egy nyári délutánon, álomba szenderedett.

Álmában, egy kis hegyi országban járt, ahol soványak voltak a földek. A király összehívta az ország botanikusait, hogy nemesítsenek olyan növényeket, melyek bírják az ország szegényes földjét, és ellátná őket valamilyen terménnyel, amit megehetnének, vagy értékesíthetnének.  Az egyik botanikus egy almafát nemesített, melyet a felesége emlékének szentelt. S el is nevezte róla, Gündürünek. A botanikus féltő gonddal ápolta.  A kis almafa, már három év után, termőre fordult. S egy takaros aranyalmát érlelt. A botanikus bemutatta a fát a királynak, a király nagyon örült. Rögtön elkerítette, és őriztette. Locsolták és trágyázták. De a kis fa, többé, nem hozott aranyalma termést. A király elkergette a botanikust, a kis fáról, többé hallani sem akart. A botanikus szívesen magával vitte volna a fácskáját, de nem merte kiásni, nehogy belepusztuljon, így vágott belőle egy hajtást, melyet, majd oltással akart szaporítani. A botanikus Magyarországon telepedett le. Hű állampolgárrá változott, az új, oltvány facsemete pedig szépen növekedett. A botanikus szerette Gündürü nevű új fajtáját. Kiült alá, és olyankor a feleségére emlékezett. A kis almafa, ebben a szeretettel teli légkörben, néha, hozott egy arany almát. A botanikus az aranyalmáért kapott pénzből, szegény gyerekeket tanítatott. Azonban egy nap, a szomszéd meglátta a csillogó aranyalmát. Á, akkor innen származik a botanikus pénze, és jótékonykodása. Gondolta magában a szomszéd. Ha átmegyek és kérek tőle, biztosan nem ad. Így éjjel titokban átment, s bár az aranyalmát már nem találta ott, de a kis fán csüngő további almákból jócskán szedett. A szomszéd a magokkal a fél kertet tele ültette és locsolta őket. A magok fele kikelt, és telt múlt az idő. Hat év elteltével, a kis magról vetett fák tavasszal virágba borultak és nyáron termőre fordultak. A szomszéd már tavasszal dörzsölte a kezét. Mekkora házat fogok építeni! Gondolta magában. S öt disznót fogok nevelni, és mind levágom őket! Mennyi sok kolbászom lesz a kamrában. Ilyen gondolatok forogtak a fejében. De a kis fák egyike sem termett arany almát. A szomszédot elöntötte a pulykaméreg, hogy ezekből a tervekből nem lesz semmi. Sok éjszakán át forgolódott, míg úgy döntött, hogy valami fondorlattal kiszedi a botanikusból, hogy mi lehet a probléma. A szomszéd becsöngetett, és elmondta, hogy olyan szép piros almái vannak, és hogy megkóstolhatja-e?

- Van sok, melyikre gondol? Jöjjön, mutassa meg! –szólalt meg a botanikus.

 S kimentek az almás kertbe. A kis fák közül, a szomszéd rögtön a kis aranyalmafa felé vette az irányt.

- Ezt szeretném megkóstolni.

- Csak tessék.

A botanikus ekkor már sejteni vélte, hogy merről fúj a szél.

- Ez nagyon finom. Ha szeretnék én is ilyen finom almát enni, mint az öné, hogyan tudnék ilyen fát ültetni?

- Az almafa ágacskáját egy másik fába kell beoltani.

-Á, vagy úgy! Hát ezért…

Majd a szájába harapott, nehogy elárulja magát. Nem teremnek aranyalmát a magról szaporított almafáim. Gondolta magában.

- Én készíthetek önnek oltványt, de ha a fa egy különleges képessége keltette fel a figyelmét, ezen tulajdonságok előjövetelének okai még nem tisztázottak.

A szomszéd ebből egy kukkot sem értett, és türelmetlenül felkiáltott, hogy ő is aranyalmafát szeretne.

- Rendben van, én megcsinálom önnek az oltványt, de azt, hogy a fa fog-e aranyalmát teremni, nem tudom garantálni, mert nem tudom, hogy mi csalogatja elő a fából ezt a tulajdonságot, így már érti? – kérdezte a botanikus.

A szomszéd így már megértette, és kért egy oltványt. Elültette hamarjában. Teltek az évek, de a kis fa nem hozott aranyalmát, bárhogyan is próbálkozott a szomszéd. Nagyon mérges volt a botanikusra, és többet, nem is köszönt neki.  A botanikus továbbra is sokat törődött a fával. De nem azért, hogy aranyalmát teremjen neki a fa, hanem azért, mert a botanikus szerette azt a fát. Szerette az ágak hajladozásait a szélben, a göcsörtös törzsét, és az illatos kis virágait tavasszal. Neki elég volt csak az, ha alatta szundíthatott, ha csak ott tölthette az idejét. S a kis fa, ezt a fajta szeretetet megérezve, bizony néha meglepte a botanikust egy aranyalmával. A botanikus lassan megöregedett, és meghalt. A szomszéd bár már csak csoszogni tudott, de megvette a portát, minden más érdeklődőt lekörözve az ajánlatával. A szomszéd azonban már nem törődött a fákkal. Nem vette őket körbe szeretettel. Nem sétálgatott közöttük, nem figyelte növekedésüket sem. Csak a kis aranyalmafával foglalkozott, egy szép aranyalma reményében. A kis aranyalmafa, ebben a rideg, számító légkörben, többet nem termett aranyalmát. A szomszéd túladott a kerten, de a mendemondát a kis aranyalmafáról, őrizte az emlékezet. 

Deák gazda ekkor felébredt nyáresti álmából. 

-Ez a te történeted?- kérdezte a gazda a kis aranyalmafától. Kedves Gündürü nevű aranyalmafa, nagyon remélem, hogy én is olyan jó barátod lehetek, mint a botanikus volt. Ha nem is termesz aranyalmát, én ennek a sok szép, piros almának is örülni fogok Gündürü. A kis fa, megjegyezte a szép szavakat. De a legjobban annak örült, amikor a gazda nyári hőségben, órákig locsolta őt, és társait. A kis aranyalmafát, a gazda törődése, a botanikusra emlékeztette. S a következő nyáron, Deák gazdát is meglepte egy aranyalmával. A gazda, nagyon örült az aranyalmának, de még jobban annak, hogy a kis fa, ilyen jól érzi magát nála. Deák gazda az aranyalmáért kapott pénzből a gyümölcsöskert szélére építetett egy faházikót, melyben elfért egy ágy, és egy tűzhely. Az almafák között pedig hagyta, hogy megnőjenek a vadvirágok. A gyümölcsfák közé nyírt egy- egy utat, a többi helyen helyet kapott a sok tarka réti virág, ezzel kedveskedett a méhecskéknek, hogy könnyen találjanak virágot, s ne kelljen túl messzire repülniük a virágporért. S a pénzből adott még az egyik madárkórháznak is. Deák gazda, ettől kezdve, majd minden hétvégéjét az almáskertben töltötte, és óvó szemeivel, a fák állapotát, és az aktuális kertészeti munkák elvégzését figyelte.