Az égbe burkolózott kilátó

Az égbe burkolózott kilátó.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hegység Makkosbükkös, és benne egy falu, Görbehegyvár. A falutól nem messze volt egy kilátó. Ezt a kilátót évszázadokkal korábban építették, kőből és fából. Hosszú csigalépcső vezetett fel a tetejére. Volt egy nagyon különleges tulajdonsága ennek az építménynek, mégpedig az, hogy nem mindenkit engedett fel a tetejére. A faluban mindig voltak erős legények, akik neki gyürkőztek, de előbb-utóbb nem bírtak tovább lépni. S ha némelyik tovább erősködött, visszapattant, mint egy ping-pong labda, és akár le is hengerbucskázott a kilátó aljáig. Ilyenkor porosan piszkosan, vérző orral eloldalogtak. A faluban élt egy fiú Gábor, aki állatorvosnak készült. Ő is egyszer nekiindult a csigalépcső lépcsőinek. Lépegetett. A kilátó engedte. De a felénél feljebb, ő sem jutott. Onnan nézelődött. Ellátott a házukig, és látta Bercit, a kutyáját. Sokáig tartózkodott ott, élvezte a sok fenyő látványát. A kilátó tövében is volt egy pad, ott is ücsörgött egy kicsit. Hazafelé bandukolva összeszedett néhány szemetet, és egy kukába dobta. Gábor ezután hosszú évekig nem járt a kilátó közelében. Egyetemre járt, és városban lakott. Egyszer azonban, ismét arra vette az irányt. Az édesanyja megbetegedett, és ápolásra szorult. S ő, keresett neki egy otthont. Még volt másfél év az egyetemből, nem tudta másképpen megoldani. Az otthon, nem volt rémséges hely, olyan helyre nem is vitte volna. De az édesanyjának, akit Arankának hívtak, hiányoztak a virágai, a macskái, a beszélgetések a barátnőjével, és mindazok a dolgok, amik körbe vették. Gábor tudta, hogy az e féle bánat, nem használ a beteg állapotának. Nehéz volt a szíve, és léptei a kilátó felé vitték. Ismét ugyanaddig a lépcsőfokig jutott. Leült a lépcsőre, s búslakodott. A szél suhogtatta a leveleket. Gondolatai elkezdtek kitisztulni. S egyre inkább a megoldást kereste. Míg meg nem találta. Hazaköltözik Görbehegyvárra, és átiratkozik levelező tagozatra. Hazahozza az anyukáját, keres valami munkát, a többi, meg majd jön magától. A szíve, sokkal könnyebbé vált ettől a gondolattól. Mikor felállt, öntudatlanul feljebb lépett egyet, és nini, egy lépcsőfokkal feljebb engedte őt a kilátó. Nagyon boldog volt. Összesen három lépcsőfokot tudott feljebb lépni. Gábornak sikerült végrehajtania a tervét. Hazahozta az édesanyját, és szerzett segítséget, aki bevásárolt és takarított. Az édesanyja kedélye javult, és néha már tett vett a konyhában, vagy kint üldögélt a kertben. Gábor elvégezte az egyetemet. Társat még nem sikerült találnia, az egyetemi barátok hamar szétszéledtek. Mindenki ment a maga útjára. Gábor az otthonában, berendezett egy kis rendelőt. Sokszor tévedtek be hozzá az erdészek is, megsérült vadakkal vagy madarakkal. A madarakat meggyógyította és etetgette.  Mikor megerősödtek, az édesanyjával, Arankával, elengedte őket. Az egyik kis megmentett szarka fióka, a következő tavaszon, beköszönt az állatorvoshoz, és megmutatta a családját. Gábor, nagyon boldog volt ilyenkor. Egy hétvégi séta alkalmával a kilátóhoz ment.  Fellépegetett a kilátó lépcsőin. S láss csodát, ismét feljebb mehetett három lépcsőfokot. Tavaszi szél dudult a kilátó réseik között. Március közepe volt és már szirmot bontottak a mandulafák és a nárciszok. A következő héten egy sánta lóhoz hívták. A lónak patagyulladása volt, a nem megfelelő higiéniás viszonyok, és a hiányos gondozás miatt. Gábor azt mondta a tulajnak, hogy a gyógyítás hosszadalmas folyamat lesz, és néminemű tartási változtatásokra is szükség lesz. A tulajdonos kifizette Gábort, és mordul elküldte. Néhány héttel később, arra járt, és panaszos nyerítést hallott, így becsöngetett. A tulaj nem hívta be, de Gábor ragaszkodott ahhoz, hogy megnézhesse. A ló szomorúan állt az istállóban, és elülső lábai, be voltak dagadva.

-S miért nem kezelteti?- kérdezte Gábor?

- Nincsen rá pénzem. S egyébként is, öreg már. Lehet, eladom.

- Akkor adja ide nekem. Néhány évig ingyen kezelem a többi állatát. – szólt Gábor.

A tulajnak megvillant a szeme, tetszett neki az ajánlat, állatorvosra, mindig szükség van. Mímelt egy is gondolkodást, majd ráállt. Ettől fogva Szendergő, mert Gábor így nevezte el új barátját, nála lakott. Azért lett Szendergő, mert sokat szundikált. Gábor miután kikezelte Szendergőt, az ország másik végéből, hívott egy jó nevű patkolókovácsot, aki gyógy patkót tett Szendergő patájára. Azt mondta, ha kerüli a kemény betont, és hegyes kavicsos utakat, akkor a pata állapota megóvható. Ettől fogva Gábor Szendergővel járt ki az erdőbe és a kilátóhoz. A puha, erdei utakon sétálgattak. Gábor ismét megállt a kilátó előtt. Szendergőt megkötötte, bár Szendergőnek esze ágában sem lett volna, hogy elhagyja Gábort. Gábor lépegetett felfelé. Gyermekkorában sokféle mítoszt hallott, a kilátó tetejéről. Volt, aki azt mondta, hogy aki oda felmegy, és kinéz, örökre megnémul. Más azt állította, hogy ott nyílik Tündérország kapuja. A hiányt, kitöltötte, az emberek fantáziája. Ő maga sem tudta, hogy mi az igazság. Lépegetett. Egyik lépcsőt követte a másik. Még mindig folytatta a haladást. Gábor hitetlenkedve vette tudomásul, hogy még mindig nem állította meg a kilátó. A kilátó egy résében, három borzas erdei füles bagolyfióka csücsült. Nagyon szépek voltak. Gábor kicsit gyönyörködött bennük, utána csöndesen tovább lépkedett. S egyszer csak fent volt. S hogy mit látott?  Sok kicsi szárnyas angyalt. Az emberek alakját, akiket kivett a szemével a kilátóról, az őrző angyalaik kísértek. Látta az erdő angyalát, aki az erdőre vigyázott, lenézett Szendergőre, még Szendergőre is vigyázott egy angyal. Mindegyik szorgosan munkálkodott, és mindegyik azon serénykedett, hogy az embereket segítség, és azon, hogy az emberek is segítsék egymást. Gábor, nem hitte el, amit látott, így becsukta a szemét, megdörzsölte, majd újra kinyitotta. De újra már nem látta a szorgos angyalokat. S mit látott ezután? Soha még ilyen szépet!  Április vége volt. Amerre csak nézett, virágok tündököltek. Fehérbe öltözködtek a gyümölcsfák, a törzses bazsarózsák az udvarokon ciklámen virágaikat nyitogatták. Tulipánok piroslottak a házak előtt, és a lassan szirmot bontó fehér és lila orgona illatát hozta feléje a szél. A madárfészkekben tojások pihentek, vagy már fiókák várták éhesen a szülőket. Gábor el volt ragadtatva, örült annak, hogy ide született, és, hogy ezen a vidéken élhet. A kilátó, jól tudta, hogy ki az, aki arra érdemes, hogy ebben a látványban részesülhessen. Aki nem mások fején lépked felfelé, hanem másokkal törődve halad.  Gábor később lesétált, és boldogan hazaballagott Szendergővel.