Az elrejtett kincs - 5. Fejezet

Az elrejtett kincs - 5. Fejezet.

֍

A TITKOS KÖNYV

A trónteremből nyílik egy ajtó, egy titkos átjáró. Az ajtó tükörnek néz ki, körülötte virágos ornamentikával. A tükörhöz, ha közelebb lépünk, láthatjuk, hogy egészen furcsa selymes és puha a felszíne. Kezünkkel megérintve egy másik térbe szállunk, így válik a tükörből titkos átjáróvá. Egy újabb terem tárul elénk. Viszonylag üres, fehér falakkal. A helyiség közepén egy emelvény áll, melyen egy régi bíbor bőrkötésű könyv nyugszik. Fedelén egyetlen betű van rárajzolva, mintha egy gótikus iniciálé lenne. Alfa (Α). A könyv hátoldalán szintén a görög ábécé betűjele található. Omega (Ω).

A Kezdet Kezdetén a könyv üresen állt. Majd mikor elérkezett az idő, az Uralkodó belépett a fehér terembe. Fényáradat követte lépteit. Odament az emelvényhez. Kezébe vette a könyvet, majd kinyitotta az első oldalon. A lap üres volt, csak úgy mint a szoba falai. Az egész könyv üres volt. Az Uralkodó a nyitott könyvet lassan a szájához emelte. Annyira közel tette ajkaihoz, hogy a lap megmozdult a halk szuszogástól. Ekkor a terem falai lélegezni kezdtek, mintha együtt vették volna a levegőt az Uralkodóval. Az Uralkodó lassan kinyitotta száját és beszélni kezdett. Bele a könyvbe. Életnek hangjai voltak ezek. Ahogy beszélt az Uralkodó, a könyv lapjain megjelentek a mondatok, amiket az Uralkodó mondott. Ezek a falakon megjelentek színes freskóként. Titkokat tárt fel az Uralkodó. Amiket senki más nem érthet, csak az, akit az Uralkodó kiválaszt. A lapok kezdtek megtelni az élet beszédével. Erő és fegyver volt ez mindazok számára, akiknek megadattak. A könyv lapjai megíródtak, a falak mesélni kezdtek. Amint a Titkos Könyv utolsó lapjai is megtelt életnek beszédével, egy arany láda jött elő az emelvény talapzatából, ami telis tele volt  Titkos Könyvvel.

Egy nap mikor az Uralkodó már nem bírta nézni tovább, ahogy az imágókat sorra foglyul ejti a Parancsnok, bement a titkos szobába. Kinyitotta a Titkos Könyvet, és így szólt:

És ekkor megszólalt a Titkos Könyv. Hangja mint nagyvizek zúgása.

A Titkos Könyvből fénycsóva tört elő, és megtestesült a Szó, mely a könyvben uralkodott. Ő az Igazmondó, az emberformájú. Ő egy az Uralkodóval és a Lelkes Alakkal. Ő választotta, hogy lejön a Hegyről, és elmegy az övéi közé.

Sokan örömmel fogadták az Igazmondót, és követni kezdték. Hallgatták a titkokat, amiket beszélt nekik a Titkos Könyvből. Amikor egy zsoldossal találkozott az Igazmondó, a zsoldosok halálra rémültek, és fejvesztve menekültek vissza a Parancsnokhoz.

Aztán voltak bizonyos imágók, akik nem törődtek Vele, vagy észre sem vették.

Persze voltak, akik egyenesen gyűlölték Őt. A Parancsnok kiadta a parancsot zsoldosainak:

Az Igazmondó sok csodát tett az imágók között. Visszafejlődtek a részek a normális méretükre. Családok álltak helyre, házak újból dúdolni kezdtek, zsoldosok tűntek el imágók szívéből. Vizionáriába újra jókedv költözött.

Míg egy nap a gyűlölködő imágók elhatározták, hogy megölik az Igazmondót. Elfogták, és elhurcolták a déli lápvidékhez. Bevitték a Parancsnok koromfekete cellájába. Összeverték, kínozták, gúnyolták, leköpték, és megszégyenítették. Majd kivitték a Szentséges tér mellé, a vágóhídra, és mindenki szeme láttára meggyilkolták. Ekkor elsötétült az ég, mérges gomolyfelhők gyülekeztek a Hegy lábánál, és villámok cikáztak a Hegyből. Heves földrengés rázta meg a földet. Az Uralkodó szíve mélyen megrendült, hangos zokogásban tört fel, mely éles mennydörgésként hallatszódott Vizionáriában.

A 3. napon az Uralkodó kinyitotta palotájának ablakát és kiküldte szakállából a Lelkes Alakot. A Lelkes Alak száguldott az ég felhőin, le a Hegyről át a Szentséges téren egyenesen a vértől ázott Igazmondó testéig. A Lelkes Alak cseppjei lemosták az Igazmondó testéről a vért, majd sebeit csókolgatták. A Lelkes Alak ezután lágyan beszivárgott az Igazmondó orrába, s hirtelen megmozdult az Igazmondó mellkasa. Fel s alá járt. Tüdeje megtelt levegővel, lélegzett. Ereje megújult. Sebei behegedtek. Lábra állt. Már nem olyan volt, mint előtte. Teste fényleni kezdett. Haja dús volt, melyet lágy szellő rebegtetett, szíve pulzálni kezdte a halhatatlan életet. Elindult hát, hogy megkeresse az övéit.  

Majd belépett a Szentséges térre, oda ahová, aki belépett ide egyből Szendergőciában találta magát. Áthaladt az egyik gyöngyborítású kapu alatt, majd odalépett a Hegyhez, s így szólt:

Ennek már sok sok éve. Az imágók csak várták, várták, hogy újból eljöjjön az Igazmondó, de nem jött. Így az imágók szép lassan elfeledkeztek minderről, olyannyira, hogy egyesek csak mendemondának tartották.

Ezek mind megvannak írva a Titkos Könyvben. Az Uralkodó minden egyes áldott nap, miután távcsövével megvizsgálta az imágók szívét, bement a Titkos Terembe. Elővette az aranyládát, kinyitotta, és kivett belőle néhányat a Titkos Könyv közül. Kiment a palota elé, a kapuba, letekintett a Hegyről, majd egy erős jól célzott mozdulattal, lehajintotta a könyveket. Valamelyik az útfélre esett, valamelyik egyenesen az egyik imágó szobájába. Valamelyik az étterembe a menülapok közé, és valamelyik egy koldus imágó kalapjába. 

Nagyon különösek a Titkos Könyv lapjai, mert nem mindenki számára érthetőek, vagy éppen láthatóak. Vegyük például az útfélre esett könyvet. Vajon ki veszi észre?

Nézd, ott megy el mellette tyúklépésben a hosszúnyakú Pontfélia. Ó, de magasan hordja az orrát, és észre sem veszi! Jaj, nem is tudja mit szalaszt el!

Óhó, talán majd ő. Ő biztosan észreveszi! Igen, igen, ekkora szemekkel muszáj észrevennie. Csobojkának nagy duzzadt szemei voltak, de hiába ezek a nagy szemek, ha szívének imegója jól érzi magát a trónuson ülve. Mert bizony a könyvet csak az értheti, s olvashatja, kinek szíve kész meghódolni Uralkodója előtt. Trónusát teljes mértékben átadni a Lelkes Alaknak, mert csak Ő az egyetlen ki méltó arra, hogy titkokat fedjen fel belőle.

Csobojka, mikor megtalálja a bíbor színű könyvet, egyből örömmel fogadja. „ Jó lesz majd a gyűjteményembe”- gondolja magában, mert Csobojka az, ki minden ütött-kopott, rég elfeledett holmit felkutat, megszerez, s kamrájába raktározza. Így rejti és zárja el minden fürkésző tekintet elől.

Kinyitja, de lapjai üresen maradnak. Nézi, forgatja, de az írott szöveget benne nem találja. Így hát legyint egyet, s egy könnyed mozdulattal odébb is hajítja.

A Titkos Könyv Tulli kisasszony kosarába esett épp. A patiszon és  kecskesajt közé. Tulli kisasszony nagyon siet, hogy hazaérjen a piacról. Kedvenc sorozatáról le ne maradjon.Hosszú szempilláival söpri félre a cipőket útjából, amint betoppan a házba. Betipeg a konyhába, s lám mi akad a keze ügyébe? A Titkos Könyv. Gondolkodik, pilláival fejét vakarja. „Vajon, hogy került a kosaramba? Nem emlékszem, hogy könyvtárban is jártam volna. Hm. Jaj, biztos megint valamelyik udvarlóm csempészte be a kosaramba.”

Vizslatja, kopogtatja, szagolgatja. „ De érdekes betű”- gondolja magában, majd addig furdalja a kíváncsiság míg felnyitja az első oldalon. Látja ugyan, hogy van valami oda írva, csak hogy most a betűk elmosódni látszanak.

„ Furcsa, nagyon különös- morfondírozik Tulli- nem tudok róla, hogy szemüveget kellene viselnem.”

Rögtön előkapja a tévéújágot, hogy leellenőrízze, tényleg szemészhez kell e mennie.” Ó ez igen! Tökéletes!” Hibátlanul olvassa:

-Ma délután fél 6kor Perzselő Szívek 542. része folytatódik a reklám után.

Csak  a Titkos Könyv oldalai burkolóztak homályba Tulli előtt, így ezzel a lendülettel fogta, s ki is vitte a háza előtti szemetesbe.

Már a nap nyugovóra tért, mikor Zenditta tántorgott kifelé a helyi kocsmából. Jó nagy háttal lett ő megáldva, mert hát ugye sok mindenkinek tartotta ő ezt oda, ha éppen egy cimborája segítségre szorult. Csak sajnos kevés a jószándék, mert ezekből a falazásokból mindig ő járt pórul. Így aztán, hogy ne eméssze a bánat, legkedvesebb barátja a boroskupica lett.  Épp egy ilyen áttivornyázott éjszakán baktatott hazafelé, amikor gyomra jó nagyot kordult, s gondoljamagában: „Enni jóvóna, ha lenne ugyan  mit”. Lyukas a zsebe, még egy fityinge sincs, így hát a közeli kukában keresi aznapi vacsoráját. Amint így kotorgál a szemétben Tulli kisasszony kidobott Titkos Könyvére bukkan. Lesepri róla az összeaszott teafiltert, almacsutkát, krumplihéjat. Foldott ingujjával megcsutakolja, majd kinyitja a Titkos Könyvet. Vonzza Zenditta tekintetét, de még maga sem tudja miért, érdekesnek találja a könyvet. Homályosak a sorok, a betűk itt-ott összemosódnak, de ahogy lapozgatja, úgy érzi a könyv hívogatja. Lapoz egyet a közepébe, s hirtelen kiugrik belőle élesen e mondat: ” Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.„ Mélyen belehasítottak ezek a mondatok  Zenditta szívébe, és egyre többet és többet akart olvasni belőle. Egyre többet szeretett volna tudni arról a személyről, aki képes nekibékességet adni. Zenditta előtt feltárult a könyv, és egyre több mondat kristályozódott ki szemei előtt.

Mikor az Uralkodó ezt látta hatalmas távcsövéből, szakálláról levett a Lelkes Alak cseppjei közül. Kezébe vette, ráfújt, majd a csepp ledöntötte Zenditta szívének trónusáról a Parancsnok zsoldosait. Zendittának új szíve lett. Új lakója lett szívének, maga az Uralkodó adott neki új életet. Zenditta háta rendbejött, és többé nem nézett a pohár fenekére. Telve lett szeretettel, és békességgel. Egy nap Zenditta arra ébredt, hogy kopogtatnak házának ajtaján. Felvette bolyhos papucsát, majd kiment az előszobába, és kinyitotta nyikorgó bejárati ajtaját. Meglepetésére senki sem állt az ajtó előtt, csak egy aranyszínű ajándékdobozt talált a lábtörlőn heverve. Egy címke is volt rajta, amin Zenditta neve állt. „ Ez valóban az enyém, vajon ki küldhette?” Gyorsan besietett a nappaliba, és vehemens mozdulatokkal tépte le a csomagolást a dobozról. Majd megölte a kíváncsiság. Kinyitotta. Egy színes szőttes lapult a doboz mélyén.