Az eperfa manói, Betűország karácsonya

Az eperfa manói, Betűország karácsonya.

  Egyszer volt, hol nem volt, a végtelen óceánon is túl, ahol az utolsó sóhaj is elhalkul, még azon is túl, volt egy hatalmas ország, Betűország volt a neve, és kizárólag betűk lakták. Ha bárhol a világon valaki tollat, ceruzát, vagy bármilyen íróeszközt vett a kezébe, betűországban megszólalt egy csengettyű, és egy láthatatlan folyosón szépen sorban tódultak a betűk új lakhelyükre, levélpapírra, füzetbe, könyvbe. Ott aztán szavakba, mondatokba rendezték őket. Nagyon szép történetek, mesék, versek kerekedtek ki belőlük minden olvasni tudó ember gyönyörűségére. Ám a gyerekek egyre kevesebbet olvastak, hiába a szép mesekönyvek, csak játszottak a számítógépen, és nem vettek a kezükbe könyvet. Egyre kevesebb könyvre volt szükség.

De azért minden ment rendben, egészen tavaly télig. Éppen karácsony előtti héten, amikor a legtöbb mesekönyvet készítették volna a krampuszok, észrevették, hogy alig kérnek a gyerekek könyvet karácsonyra. Nagyon elkeseredtek, de azért hogy Télapó még a fa alá tehesse, szorgalmasan dolgoztak. Ám egyszer csak elfogytak a betűk. Egy sem jött át a láthatatlan folyosón. Mi lehet a baj? A krampuszok vakarták a fejüket, hiába próbáltak írni a papírra tollal, ceruzával, tintával, színes ecsettel, nem ment. Csak nem lettek betűk belőlük. Mi történhetett a betűkkel?

Rohantak a manók Télapóhoz, hogy nagy a baj, segítsen! Télapó levette a kucsmáját, és megvakarta a feje búbját, aztán visszatette, és beletúrt a szakállába, majd felállt a karosszékéből, és le-fel kezdett járkálni a szobában, aztán kibökte:

-          -Itt csak az Eperfa manói segíthetnek. Ők a csodasipkájukkal eljutnak Betűország királyához, más erre nem képes, még én sem. Hamar, menjetek és mondjátok el nekik, hogy ha nem segítenek, nem lesz az idén karácsony, és nem lesznek könyvek sem. Vigyétek Rudolfot, a kedvenc rénszarvasom, hogy időben odaérjetek!

A krampuszok felültek Rudolf hátára és száguldottak, ahogy csak bírtak.

Huba éppen elhúzta a függönyt az eperfa ablakán, amikor meglátta őket. Alig ismerte meg a krampuszokat, úgy belepte őket a dér a nagy száguldásban.

-          Mi járatban vagytok errefelé barátaim? Nektek most nem Télapónak kéne segédkeznetek az ajándékok körül? Mindjárt itt a karácsony!

-          Hát éppen ez az, kedves Huba! Nem tudjuk megírni a mesekönyveket, mert nincsenek betűk.

-          Hogyhogy nincsenek betűk? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Benő. - Mi az, hogy nincsenek betűk? – a kezébe vett egy tollat és írni kezdett. Azaz, csak írni kezdett volna, de akárhogy kanyarintotta, szántotta, véste, a tollat a papíron, bizony abból egy fia betű sem jött elő. Csak nézték az üres papírt a két manó, a két krampusz és Rudolf, a rénszarvas, de a papír csak fehéren lapult az asztal lapján betűk nélkül.

-          Ajjaj! – mondta Huba.

-          Ajjaj! – mondta Benő

-          Hajjaj! – sóhajtották a krampuszok.

Rudolf, csak türelmetlenül dobbantott a lábával. – Most mit tegyünk? – kérdezte. – Sürgős lenne, azt üzente Télapó.

Huba és Benő összenézett, és egyszerre érintették meg a sipkájukat. – Mindjárt jövünk, itt várjatok! – mondták, és felkiáltottak: - Hipp hopp, ott legyek ahol akarok, betűország királyánál.

Azon nyomban ott termettek Betűországban, a láthatatlan folyosó végén, Betűország királya előtt. Az búsan lógatta a fejét a trónusán ülve, majd leesett a koronája. A betűk mind ott ültek körülötte és szomorkodtak.

-          Adjon Isten jó napot király uram! – szólította meg tisztelettudóan Benő.

-          Nektek is fiam, nektek is. Mi járatban vagytok itt, ahol a madár sem jár?

-          Hiányoljuk a betűket, egy sem jön át a tollon, nem lesznek mesekönyvek, levelek, versek, mi lesz így velünk?

-          Bizony nem mennek, mert nem engedem őket. – így a király. Minek a betű, ha nem olvasnak az emberek, és egyáltalán, minek a karácsony? Nálunk itt még soha nem is volt karácsony, azt sem tudjuk mi az!

-          -Kedves Király uram! Engedd, hogy bebizonyítsuk, hogy szükség van a betűkre és az olvasásra, és engedd, hogy idevarázsoljuk nektek a karácsony meghitt békéjét, a szeretetet és az ünnepet.

Betűország királya kicsit gondolkodott. Rendben van, de lenyakaztatlak benneteket, ha nem sikerül!

Akkor Huba és Benő elővették a mindent látó tükröt, és azt mondták: - Nézz bele király uram!

A király belenézett, és látta, ahogy az emberek otthon díszítik a fenyőfát, és sütik a kalácsot, és ülnek az asztal körül, és beszélgetnek, és meghitt, kellemes fahéj, meg szegfűszeg illata lengi körül a szobát, és a narancs illata, és a gyerekek előveszik a mesekönyveket, és lapozgatják, és nagyokat nevetnek.

-          Ez mind szép és jó, de akkor sem küldöm a betűimet!

Ekkor Benő megfordította a tükröt. – Most azt mutasd meg, mi lenne betűk nélkül!

Amikor a király belenézett, elborzadt. Az emberek céltalanul járkáltak az utcákon, útmutató nélkül nem találták a hazavezető utat. Az asszonyok szakácskönyv nélkül nem tudtak süteményt sütni. Könyvek nélkül nem tudtak tanulni az iskolában a gyerekek. Nem írtak jókívánságokat, nem értesültek semmiről az emberek.

A királyt még ez sem győzte meg. Ám ekkor Huba előhúzott a zsebéből egy sípot, és belefújt. Ekkor megjelent egy angyal és nem is kellett mondani neki semmit, mindent tudott. Kis varázspálcájával suhintott egyet és lett egy szép karácsonyfa, még egyet, és lett ott illatozó kalács, még egyet és szólt a karácsonyi zene és a betűk táncra perdültek, és boldogan táncolták körül a királyukat. A fa alatt minden betűnek név szerint ott volt az ajándék, még Betűország királyának is. Boldogan bontotta ki. Hát, egy meleg kötött pulóver volt benne. Fel is vette azon nyomban. Ettől úgy átmelegedett a szíve, hogy soha többé nem tartotta vissza a betűket. Az a karácsony volt a legemlékezetesebb karácsony. Huba és Benő boldogan ment haza a barátaihoz, akik még boldogabban indultak Rudolf hátán a Télapóhoz. Megmentették a könyveket. Mindenkinek ott volt a fa alatt. Valahogy a gyerekek is többet olvasnak azóta.

Itt a vége fuss el véle!