Az eperfa manói

Az eperfa manói.

    Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl, de még az Óperenciás tenger előtt, élt egyszer egy vénségesen vén eperfa. Olyan sok barázda volt a törzsén, két hétig is megtartana egyenként megszámlálni. A lombja felnyúlt egészen az égig. A hold, ha éppen nem volt más dolga, hát rá ült az ágaira megpihenni. Hosszú nyári éjjeleken jól el is beszélgettek a világ dolgairól, mielőtt tovább ment.

Ez a jó öreg, bizony sok állatnak menedéket nyújtott. Élt a lombjai között számtalan kismadár, odvaiban mókusok százai, még egy denevér család is ott vert tanyát úgy jó száz évvel ezelőtt. Ám legesleg régebbi lakói a manók voltak. Kicsivel előbb költöztek a fa belsejébe, mint a süncsalád. Ükunokáik éppen most keresik a levelek között a fűben a lehullott gyümölcsöket.

      Egy szép nyári hajnalon nagy zajra figyeltek fel az eperfa lakói. Huncut Huba és Pajkos Benő, a két legfiatalabb manótestvér egymás hajába csimpaszkodva veszekedtek.

• Naaa, engedd el a hajam! – Kiabálta Huba.
• Nem engedem, engedd el előbb te, fáááj! – sikoltozott Benő.
• Akkor engedlek el, ha visszaadod a sapkám!
• De ha nem én vettem el, nem adhatom vissza!
• Ha nem te voltál, akkor ki? Senki nem volt benn a szobánkban csak te meg én, te vetted el!
• Nem én vettem el! Ha nem hiszed, kutasd át a szobánkat! Nem fogod megtalálni, úgy, hogy engedj el! Segítek megkeresni, ha elengedsz! – Mondta halkabban Benő.
• Jó, akkor engedjük el egyszerre. – Javasolta kissé megenyhülve Huba.

A két manó éppen időben engedte el egymást, mert a vén eperfa már kezdett rosszallóan nézni rájuk. Ágait kissé megrázta, éppen csak annyira, hogy tudják, jobb, ha nem folytatják a veszekedést!

• Manósapka nélkül nincs varázserőd Huba, jobb, ha gyorsan körül néztek, mert hamarosan leszáll az este, jönnek a lidércek, akik, ha nem lesz rajtad varázssapka, ami láthatatlanná tesz, bizony elvisznek lidércfalvára a lidércmocsárba és ott te leszel a mocsári manó. – Dörmögte az öreg fa.

Igaza volt az eperfának. A manók megszeppenve járták körül, hátha valamiért a fűbe esett a sapka, de nem volt sehol. Lógó orral mentek fel a kis lépcsőn, a fa törzsén a lakásukig. Az ajtajuk előtt találkoztak Bagoly bácsival, aki éppen a kisunokáját vitte le sétálni.

• Bagoly bácsi kérem, nem tetszett látni egy szép zöld puha manósapkát? – Kérdezte Benő.
• Lássuk csak, lássuk csak…nem, nem láttam, de kérdezzétek Denevér Mancit, ma ő volt az ügyeletes figyelő itt a fán. Viszont látásra úrfiak!

Vészesen közeledett az este, de a sapkát még mindig nem találták sehol. Huba nagyon el volt keseredve. Már látta magát a lidércmocsár szélén búslakodni, ahol nap, mint nap, a sötét, bűzös sárban, a zöld szemű lidércek tanyáznak. Egy barátja sem lesz ott, egyik testvérével sem játszhat! Nagyon bánta már, hogy annyit veszekedtek Benővel. Ha elképzeli, hogy többé nem láthatja!

• Gyere Benő, menjünk még feljebb, hátha felkapta a szél! Meg kell lennie annak a sapkának!

Ahogy kapaszkodtak felfelé a lépcsőn, megfogták egymás kezét, mintha sosem akarnák elengedni.

• Bárhogy is lesz, nem engedem el a kezed testvérkém, nem vihetnek el a lidércek, az én varázserőm megvéd téged is, megígérem! – suttogta Benő.

Huba hálásan nézett testvérére. Ahogy mentek egyre feljebb, már teljesen besötétedett, alig látták a fa törzsén a lépcsőfokokat, de elszántan kapaszkodtak a vén eperfa csúcsa felé. Egyszer csak hatalmas szél kerekedett. Akkora, hogy majdnem lesodorta a manóifjoncokat a fáról. A szélből kivált két szürke óriás lidérc. Csúnya nagy szakállukban pókok tanyáztak, hatalmas karjuk, mint két csáp nyúlt ki a testükből. Se szó se beszéd egy pillanat alatt elkapták Hubát és már vitték is el magukkal a titokzatos lidércmocsár felé.

Benőt megvédte a manósapkája, a lidércek nem látták. Egyik pillanatban még fogta Huba kezét, a másik pillanatban már sehol nem találta.

• Jaj, jaj, mi lesz most szegény Hubával? – Sírta vigasztalhatatlanul.

Meglátta a síró manófiút Csipcsirip a kisveréb. – Neked meg mi bajod? – Kérdezte.

• Jaj, jaj, jaj, a lidércek elvitték a legeslegjobb manótestvért, mert elveszítette a sapkáját. Hogy tudnám kiszabadítani?
• Az bizony nehéz lesz! – vakarta a fejét Csipcsirip.
• Miért is nem vigyázott jobban a varázssapkájára? – Kesergett Benő.
• Milyen volt az a sapka?
• Zöld, csúcsos, és olyan puha, mint a legselymesebb tollad. – Válaszolta a manó.
• Nohát, lehet, hogy tudok rajtad segíteni… Reggel láttam Galamb Ellát nagyra feszített beggyel dicsekedni, milyen szép, tágas fészket talált a leendő kicsinyeinek.
• Akkor látogassuk meg, hogy reggelig ki tudjuk szabadítani Hubát, akkor nem marad ott a mocsárba, siessünk!

Ahogy kimondta, már szaladt is a grádicson felfelé, Csipcsirip mutatta az utat. Galamb Ella az egyik felső ágon igazgatta a tollait, lássatok csudát, éppen a zöld manósapka mellett.

• Jó estét Ella! – Köszöntek a barátok.
• Jó estét nektek is! Mi járatban errefelé?
• Azt a zöld sapkát szeretnénk elkérni tőled, mert a testvéremé, Hubáé.
• Még mit nem! Ez az én fészkem! Semmi közötök hozzá!
• Ha a tiéd, akkor mondd meg, honnan van!
• Hát az érdekes, az biztos! Éppen a reggeli körrepülésem végeztem, tudjátok, minden reggel körbe repülöm az eperfát. Szóval odaértem egy nyitott ablakhoz, amikor hirtelen fel támadt a szél, és rám borult ez a fészek, alig tudtam visszaszerezni az egyensúlyom! Éppen fészket kerestem, hát pont jókor! Egész nap azzal foglalatoskodtam, hogy szépen elhelyezzem itt az ágon.
• Tudod Ella, a mi szobánkból fújta rád a testvérem sapkáját a szél, mi is kerestük egész nap, mert ez egy varázssapka. Csak ennek a segítségével lehetünk mi manók láthatatlanok. Ha nincs rajtunk, elvisznek a lápi lidércek. Szegény Testvéremet el is vitték, hát szépen kérlek, add vissza a sapkáját, hogy még reggelig kiszabadíthassuk!
• Mivel ilyen szépen kérted, odaadom. Úgy is túl nagy fészek nekem! – Mondta Ella, és levette az ágról a sapkát, odaadta Benőnek.
• Köszönöm szépen, ne haragudjatok, de rohannom kell, vagyis…

Azzal hóna alá fogta a manósapkát, az övét megütögette jobbról, csettintett a nyelvével és azt mondta: - Hipp hopp, ott legyek, ahol én akarok! A lidércmocsár kellős közepén, Hubánál. Még ki sem mondta, máris ott termett a testvérénél. Nagyon megörültek egymásnak. Huba gyorsan a fejébe nyomta a sapkáját, megütögette és huss! Már ott sem voltak!

• Ne haragudj Benő, nem volt igazam, most már tudom, köszönöm, hogy kiszabadítottál! – Hálálkodott otthon Huba!
• Nem tesz semmit, de Csipcsirip sokat segített, neki is köszönd meg!
• Holnap megkeressük, jó? Most már aludjunk, fárasztó volt ez a mai nap! – Ásított Huba akkorát, hogy a sapkája majdnem leesett a fejéről.
• Bizony, bizony, fárasztó volt. – Dünnyögte Benő, és már aludtak is mindketten.

Hajnalig lepkéket kergettek, virágokat szagoltak, de arra még álmukban is nagyon vigyáztak, hogy a sapkájuk, a fejükön maradjon!