Az öreg Ent jótette

  • 2022.
    júl
  • 15
http://mocorgohaz.hu/
   Valahol a nagyvilágban, egy hatalmas erdőben élt a Föld legöregebb fája. Nem egyszerű fa volt, hanem egy Ent. Nem tudjátok, mik is azok az Entek? Elmondom. Az Entek, más néven Fapásztorok lényegében beszélők fák voltak. A sűrű, mély erdőségeket járták...

Kép forrása: https://ecency.com/arbol/@yrali/5cpwfq-imagen

   Valahol a nagyvilágban, egy hatalmas erdőben élt a Föld legöregebb fája. Nem egyszerű fa volt, hanem egy Ent. Nem tudjátok, mik is azok az Entek? Elmondom. Az Entek, más néven Fapásztorok lényegében beszélők fák voltak. A sűrű, mély erdőségeket járták, vigyáztak a fákra, sokat beszélgettek velük. Legtöbbjük négy méter magasra nőtt, de léteztek ennél nagyobb, vagy kisebb Entek is. Nagyon szerették a magas hegyeket, a sűrű erdőket és a mocsaras vidékeket. Leginkább tavak mellett szerettek élni, ahol gyökereiket belelógathatták a vízbe, vagy éppen jó mélyre leáshattak velük a parton a tápanyagokért. Térjünk azonban vissza történetünk főszereplőjéhez.
   Az öreg Fapásztor neve Tölgylevél volt. Nevéből adódóan tudható, hogy tölgyfának született. 
   Tölgylevél gyermekkorától kezdve nagyon sokat tanult, megismerte nemzetségének történeteit, s jó mélyen elraktározta magában, hogy később ő is át tudja majd adni egy másik történetőrzőnek. Öreg korára úgy döntött, nem vándorol tovább, hanem letelepszik egy kristályvizű tó partján és ott éli hátralévő életét. Családja nem volt, így néha kicsit egyedül is érezte magát, bár a szomszéd fákkal sokat beszélgetett. Néha úgy érezte, muszáj megmozgatnia gyökereit, így éjszakánként a tó körül sétálgatott. Vigyázott a környékre, ismerte az itt lakó állatokat, sőt, a növények között lakó kis tündéreket is. Szinte mindegyiket ismerte név szerint, hiszen mindannyian jó barátai voltak.
   Egy napon, amikor éppen gyökereit lógatta a tiszta vízbe, Cserfeske, a kis tündérlány repült oda hozzá, lélekszakadva. Alig kapott levegőt a nagy sietségben, ezért Tölgylevél azonnal nyugtatni kezdte.
   - Nyugalom, Cserfeske! Mi történt veled, hogy ilyen gyorsan repültél hozzám?
   Cserfeske még mindig lihegett a sietségtől, de végre meg tudott szólalni.
   - Tölgylevél, nagyon nagy baj van! Segítened kell! Nélküled nem jutunk semmire!
   - Jól van, jól van! Tudod, hogy mindenben számíthattok rám, de mondd el gyorsan, hogy mi baj történt!
   - Már mondom is. Eltűnt! A testvérem, Melody eltűnt! Sehol nem találjuk, pedig már mindent felkutattunk miatta! - pityeregte el magát a kis tündér.
   - Ne sírj, Cserfeske! Megtaláljuk! Még szép, hogy segítek! - azzal gyorsan kihúzta gyökereit a vízből az Ent és felállt. - Mégis merre látták őt utoljára?
    - A Nagy Szakadéktól nem messze látták, még reggel. Azóta nem tud róla senki, semmit. Valami új dalon dolgozott, a zenét komponálta hozzá fejben. Amikor dolgozik a dalain, megszűnik körülötte minden, de eddig még soha nem mászkált el semerre ilyen állapotban. Tényleg nem tudom, mit tehetnénk! - szomorodott el újra a kis tündér.
   - Gyere, menjünk el a Nagy Szakadékhoz! Ott meglátjuk, hátha találunk lábnyomokat, mert szerintem komponálás közben inkább sétál és nem repked ez a szórakozott tündérke - mosolyodott el Tölgylevél.
   Cserfeske ezen elgondolkodott és arra a következtetésre jutott, hogy igaza lehet az öregnek. Töprengés közben inkább sétál mindenki és nem repül.
   A kis tündér felült Tölgylevél egyik ágára és szinte percek alatt a szakadéknál voltak. Itt mindketten a nyomokat kezdték vizsgálni. Az öreg Ent szeme már nem volt a régi, de Cserfeske hirtelen felkiáltott.
   - Gyere, nézd! Ez mintha Melody lábnyoma lenne!
   Egy apró, a puha földben látszódó lábnyomra mutatott, ami tényleg csakis egy légies, kecsek kis tündéré lehetett.
   Elindultak a nyomokat követve. Keresztül a bozótoson, keresztül egy tisztáson, amikor végre eljutottak egy barlang szájához, ahol falevelekkel betakarózva édesen aludt az elveszettnek hitt tündérlány, Melody.
   Tölgylevél fáradtan leült és mosolyogva nézte, ahogy Cserfeske odalibbent a testvéréhez, boldogan végigsimította az arcát, mire a tündérke azonnal kinyitotta világítóan kék színű szemeit, majd csodálkozva megszólalt.
   - Ti mit kerestek itt? Történt valami?
   - Történt valami? - kérdezett vissza Cserfeske. - Tudod te, hogy mennyi az idő? Órák óta téged keres az összes tündér, mert szőrén-szálán eltűntél. Mégis hogy képzelted ezt?
   - Hűha! Ne haragudjatok rám! Sétáltam, gondolkodtam egy nehéz dallam-motívumon és hirtelen ennél a barlangnál találtam magam. Olyan fáradt voltam, gondoltam alszom egy kicsit, aztán még sötétedés előtt hazatérek. Cserfeske, ne haragudj rám! Nem gondoltam, hogy ekkora kavarodást fogok okozni ezzel! - pityeredett el Melody.
   - Jól van, elég a szomorkodásból és elég a bűnbánatból! - szólalt meg végre Tölgylevél, mielőtt jobban elfajultak volna az érzelmek. - Gyerünk, pattanjatok fel az egyik ágamra és induljunk haza. Öreg vagyok én már ekkora kiránduláshoz. Alig várom, hogy újra megpihentessem a gyökereimet a tó vízében. Indulás!
   A két kis tündérlány boldogan ült fel az öreg fa egyik kényelmes ágára és egymás kezét fogva élvezték az utazást hazafelé, hiszen még repkedniük sem kellett.
   Amikor odaértek Tündérlak határához, szinte az összes tündér azonnal ott termett és boldogan ölelgették az előkerült Melodyt, akinek aztán egymás után többször is el kellett mesélnie, hogy merre járt, mi történt vele.
   - Tölgylevél, nagyon köszönöm, hogy segítettél megkeresni a testvérkémet! - simogatta meg Cserfeske az öreg fa kérgét hálásan.
   - Nagyon szívesen tettem! Erre való a barátság, hogy segítsünk egymásnak, ha szükség van ránk. Most pedig végre hazamegyek és megpihenek, mert bevallom, nagyon elfáradtam ezen a kiránduláson. Melody, te pedig lehetőleg nagyon figyelj arra, hogy mikor merre jársz, nehogy ennél nagyobb baj történjen! Vigyázzatok magatokra tündérkéim! Viszontlátásra! - intett búcsút egyik hosszú ágkarjával Tölgylevél, majd elindult az ösvényen a tó felé.
   A tündérek még sokáig integettek az öreg Ent után, hiszen hálásak voltak a segítségéért.
   Tölgylevél, amikor hazaért, azonnal leült a tó partjára, bemártotta szomjas gyökereit a hűs vízbe, miközben szíve körül melegséget érzett, hiszen ismét bebizonyosodott, még mindig szükség van rá, s a barátai szeretik őt. Az egyik legszebb dolog a világon, a barátság, főleg, ha önzetlenség és segítőkészség is társul hozzá.

Bombicz Judit, hivatalos szerző, meseíró

Bombicz Judit meseíró vagyok. 1966. január 30-án születtem, Dorogon. Születésem óta (öt év megszakítással) Tokod Nagyközség üveggyári településrészén élek. Tinikorom óta írok. 15 évesen versekkel kezdtem, a meseírás csak felnőtt koromban ért utol. Kislányomnak folyamatosan saját meséket meséltem, melyeknek ő volt a főszereplője, de egyiket sem írtam akkor le. Sokáig eszembe sem jutott a publikálás, aztán egysz...