Az óriás tök meséje

Az óriás tök meséje.

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Nem volt annak semmije, csak egy kis földecskéje, azon dolgozott reggeltől estig, hogy meglegyen az a kis betevője, és etethesse öregecske tehénkéjét, meg a Morzsi kutyát, akinek más dolga nem volt, csak őrizni a kis házat, amiben a szegény ember lakott.

Történt egy szép tavaszi reggelen, hogy a szegény ember éppen indult a földecskéjére a tehénkével búzát vetni, lógatta a fejét az ember is, a tehénke is, amikor megláttak egy magocskát a porban, éppen a lábuk előtt. Gondolta a szegény ember, elülteti azt is. Majdcsak kinő belőle valami! Úgy is tett.

Telt múlt az idő, a búza növögetett, miért is ne növögetett volna, hiszen a nap jókedvűen mosolygott rá, az eső pedig szorgalmasan öntözte. A magocska is kibújt a földből, éppen a búza mellett zöldítettek a levelei, hajlongott a szára, és a nap melegétől megjelent a szárán egy tököcske. Olyan sárga volt, mint a mosolygó nap. A szegény ember minden nap nézegette, locsolgatta, kapálgatta. Meg is lett az eredménye! A tököcske nőttön nőtt. Olyan nagyra nőtt, mint egy labda, aztán olyan nagy lett, mint egy kocsikerék, és még tovább nőtt, akkora lett, mint egy malomkő.

Ajjaj, a szegény ember vakarta a fejét. mi tévő legyen? Mit tegyen ezzel az óriás tökkel? Hazavinni nem tudja, learatta a búzáját, az óriásra nőtt tököcskét meg otthagyta a földjén.

A tök nagyon szomorú lett. Magányosan álldogált a földön. Az emberek, akik elmentek mellette, megtapogatták, megnézegették minden oldalról, de egynek sem tetszett. Olyan csúf, rücskös, és olyan hatalmas. - Mit kezdjünk vele? – mondogatták és sorra ott hagyták magányosan állni.

A tök a búzaföld szélén búsan álldogált. Elmúlt a nyár, beköszöntött az ősz. Hűvös szél fújdogált, a levelek hullani kezdtek a fákról.

A szegény ember csak nem tudott nyugodni, sajnálta a tököcskét, aki magányosan állt a zord időben. Hát gondolt egy merészet. Fogta a baltáját, és faragott a tököcskének szemet, mosolygó szájat, még fogakat is faragott bele. Aztán beletett egy gyertyát. Hát, a tököcske világítani kezdett, és olyan vicces volt, ahogy lobogott benne a láng, aki csak arra ment, mindenkit megnevettetett.

Attól kezdve a gyerekek sűrűn látogatták. Mindig körülötte játszottak, visongtak, nevetgéltek. Vidáman körbetáncolták. A tököcske velük nevetett. Soha többé nem volt magányos, és a szomorúságot hírből sem ismerte. A szegény ember is boldog volt, de még a Morzsi kutya is!

Aki nem hiszi, járjon utána!