AZT

AZT.

Azt!

A történet ott kezdődik, hogy Kriszti, Zsolti és természetesen Anya meg Apa elmentek az Állatkertbe. Míg anya belépőjegyet vásárolt, addig apa vigyázott a két lurkóra, ami így egyszerűnek tűnik, de akkor az ott Apa nézőpontjából nem tűnt lélekmelengető feladatnak. A helyezet az volt, hogy Kriszti a bejáratnál állva hangosan megállás nélkül azt hajtogatta:

– Mikor megyünk már be! Na? Mikor, mikor, végre! Mikor?

Zsolti meg a galambokat kergette két oldalra kitárt karral. Messziről úgy nézett ki, mint aki éppen felszállásra készül csak várja a felszállási engedélyt, azért köröz megállás nélkül. Apa agyán egy pillanatra átfutott egy kósza gondolat: mi lenne, ha a vele szembe jövő szimpatikus házaspártól megkérdezné, nem akarnának-e örökbe fogadni két kisgyereket?

DE ez csak egy kósza ötlet volt. Ekkor Anya megszólalt mögötte:

- Gyertek ide gyerekek! Megvannak a jegyek, irány a bejárat!

Ahogy ezt kimondta, a gyerekek már bent is voltak. A jegyek ellenőrzése után Anya így szólt hozzájuk:

- Kriszti, Zsolti! Innentől ne rohangáljatok ösze-vissza, rendben?

- Rendben! - kiabálták a gyerekek kb. öt méterről, mivel addigra már ennyire sikerült eltávolodniuk a szüleiktől. Apa látta, hogy itt komolyabban kell fellépni, ezért emeltebb hangon így szólt:

- Anyátok mit mondott nektek!?

De ezt még annyira sem hallották, mint Anyjuk szavait, mert már totál hallótávolságon kívül voltak. A lényeg, hogy szépen mindenki lecsillapodott, és végül is egész kellemes sétával és sok minden megnézésével telt az idő.

Na! És itt lett érdekes a dolog Anya és Apa számára. Történt ugyanis, hogy a tónál álldogáltak, ahol az a rengeteg madár van a vízben. Meg bent a szigeten. Na
meg a tó környékén. És Kriszti egyszer csak így szólt az öccséhez:

- Látod azt? - kérdezte Zsoltit, és a sziget felé mutatott. Zsolti nézett egy darabig a mutatott irányba, majd azt válaszolta, hogy nem.

- De! - erősködött Kriszti - Na most látod azt!? Ott! Ott!

És újra mutatta kezével az irányt. Na és itt maradt tátva a szája Anyának és Apának, mert amit Zsolti válaszolt, az kettejük minden képzeletét felül múlta. Mert Zsolti így felelt:

- Ja, azt? Azt látom, de én nem arra gondoltam, hanem arra, hogy azt mutatod, - és Zsolti
pontosan ugyan oda mutatott mint Kriszti. Mire Kriszti:

- Igen én látom azt, de én nem azt mutattam neked, hanem azt!

És ugyanabba az irányba intett a fejével. Zsolti meg:

- Ja, aha!

A szülők legnagyobb megdöbbenésére a gyerekeik egy irányba fordulva az arcukon nagy széles mosollyal nézték „AZT”. Mire Anya és Apa magukhoz tértek addigra már a két csemetéjük messzebbre ment, mondván, hogy onnan biztosan jobban lehet látni „azt”, vagy ezek után bármit (Anya és Apa szerint.) Mikor oda értek a gyerekekhez, meg is kérdezték, hogy mégis mit néztek annyira. Bár sejtették hogy a válasz nem lesz a kedvükre való... és tényleg! Mert a Kriszti és Zsolti szinte egyszerre vágták rá, hogy:

- Hát AZT!

Ebből kifolyólag Anya és Apa úgy döntött, hogy erre a rejtélyre már ebben az életben soha nem fog fény derülni, és jobb ha elengedik. Anya gondolt egyet, és így szólt Krisztihez meg Zsoltihoz:

- Látjátok AZT?

- Mit? - kérdezték a gyerekek, és élénk forgolódásba kezdtek annak érdekében, hogy lássák azt amit Anyjuk mutat, de nem látták. Ezért meg is kérdezték, mit is kéne látniuk.

- Hát AZT! A kijáratot - mutatott Anya a kapu felé, egy kis mosollyal arcán.

- Ja! - értették meg a gyerekek, és lassan mindnyájan elindultak haza felé.