BALAMBÉR VAKÁCIÓJA_10. Egy kis baleset

BALAMBÉR VAKÁCIÓJA_10. Egy kis baleset.

10. Egy kis baleset

A nagyszüleink kakasszóra szoktak ébredni. Vagy a Gyuri hangjára vagy a szomszéd Tádé kukorékolására. Ma is így történt. Lassan mi is ébredeztünk Petivel. A papa óvatosan bekukucskált hozzánk, és amikor látta, hogy már nem alszunk, kihívott bennünket az udvarra.

– Kíváncsiak vagytok-e az állatok reggelijére? Tudjátok itt az a szokás, hogy előbb ők esznek, aztán jövünk mi a mamával.

Persze, hogy kíváncsiak voltunk. Peti a nyuszis pizsamájában a hóna alá kapott engem, és már követtük is papát. Először a tyúkudvar lakói kaptak mindenféle jó magot, friss vizet. „Hű de szomjas lettem!” Aztán a galambdúc létráján mászott fel Vince papa, hogy nekik is felvigye az ételt, italt. Majd a kutyák következtek. Érdekes, ők is tápot kaptak. Csak nem olyan apró szeműt, mint az enyém. És vizet is sokkal többet öntött nekik papa. „Egyre szomjasabb lettem! Sőt most már a gyomrom is korog!” Lehet, hogy rólam megfeledkeztek?

Szerencsére nem! Mikor bementünk, csodálkozva láttam, hogy a ketrecem kitakarítva, friss alommal, táppal, vízzel ellátva várt engem. Fáni is a helyén volt, meg az ágacskáim. Ki lehetett ez a jó tündér? Bizonyára Teri mama varázsolt ide mindent. Hálásan simultam a tenyerei közé, amikor felemelt és berakott a ketrecembe. Megkért, hogy amíg ők reggeliznek, én is fogyasszam el, amit kaptam. Jó étvágyat kívánt és kiment a konyhába. Hallottam, ahogy Petinek mondták, mennyire kíváncsiak a szomszéd gyerekek ránk. Megígérték nekik, hogy délelőtt át is jöhetnek hozzánk játszani. Már nagyon várom, hogy megismerjem őket.

Nemsokára idegen gyerekhangokra lettem figyelmes. Megérkeztek a szomszédgyerekek, Lackó és Reni. Gyorsan bemutatkoztak Petinek, aztán már jöttek is hozzám. Egészen olyanok voltak, mint a házbeli ikrek Levi és Lívi. Csak ők nem osztálytársai Petinek, hiszen nem is Pesten laknak, meg Laci már negyedikbe jár ősztől, Reni meg elsős lesz. Hát ez a kislány majd felfalt a szeretetével! Már Teri mamának is rá kellett szólni, hogy ne szorongasson és puszilgasson annyit. Én nem bántam, olyan jó virágszagú keze volt a kislánynak. Előkerültek a Pestről hozott játékok, ezzel jól elszórakoztak a gyerekek. Aztán Lackó előállt egy jó ötlettel.

– Akartok-e velünk biciklizni? A tesónk, Áron táborban van, az ő bicója, pont jó lenne Petinek. Ha átszereljük rá Reni kosarát, még a nyuszit is elvihetnénk magunkkal. Jó ötletnek tűnt, főleg, hogy eddig még sosem bicikliztem. Peti szokott a parkban, de engem még nem vitt magával. Gazdámnak is tetszett a javaslat, Teri mamának kevésbé. A papa viszont egyetértett a gyerekekkel, sőt még a szerelést is magára vállalta. Átmentek a szomszédba, és hamarosan három biciklivel tértek vissza. Vince papa hozta a szerszámait és gyorsan átszerelte Áron biciklijére a zöld kosarat. Tudjátok, a zöld a kedvenc színem!  A papa javaslatára rám adták a hámot és a pórázt is. Arra gondolva, ha valahogy kiugranék a kosárból, nehogy elszökjem. „Na de, papa! Én nem vagyok olyan szökdösős fajta, mint az a mókus. Szeretem, ha gondoskodó gazdáim vannak.”

Peti kivett a helyemről, rám adta, amit kellett. A gyerekek a fejükre valami kobakfélét tettek, mint megtudtam bukósisak a neve. Kár, hogy nekem nem hoztak ilyet a fejemre. Elvégre fő a biztonság!

Kényelmesen elhelyezkedtem a zöld kosaramban, és már indultunk is. A gyerekek megállapodtak, hogy Lackó megy elől, aztán Reni, majd mi zárjuk a sort. Papával megbeszélte Lackó, hogy merre fogunk biciklizni, és hogy mennyi ideig lehetünk távol. A fiúknak volt karórájuk. Szerencsére Lackó ismerte is az órát. Elárulom, hogy Petinek és nekem még nem igazán megy az óraleolvasás. De olyan jól mutat a karján, főleg, hogy zöld a szíja.

A biciklizést hamar megkedveltem. Nem haladtunk olyan gyorsan, mint az autóval és nem föl-le mozogtunk, mint a lifttel. A szél kellemesen lobogtatta a füleimet, jobbnál jobb szagokat hozott felénk. Itt még nézegetni is tudtam, nem úgy, mint az autóban. Sok szép zöld rétet, búzaföldeket láttam, na meg házakat szép nagy udvarokkal, kertekkel. Gyerekből is sok volt, az udvarokban játszottak. Meg az utcán is sokan voltak. Ők integettek nekünk, Peti mondta, hogy mind Laci barátai. A házak közül kiérve egy domb állt előttünk. Ide feltekerni nem lesz könnyű, Petikém! De gazdám hősiesen nyomta a pedálokat és hamar felértünk a dombtetőre. Megérte, hiszen csodás látvány tárult elénk. Amerre csak elláttam, zöld mezők, fák bokrok, és a távolban egy domb, tetején egy nagy tornyos épület. Laci szerint az ott Pannonhalma, ő már volt ott, Petinek is ajánlotta, hogy nézzük meg. Mikor már eleget bámészkodtunk, Laci elmagyarázta, hogy a dombról lefelé hogyan kell biciklizni. Peti ezért kicsit neheztelt, hiszen ő már óvodáskorától komoly kerékpárosnak számított. Igaz, hogy dombvidéken még nem biciklizett.

Sajnos Peti nem figyelt eléggé Laci magyarázatára, aminek a következménye az volt, hogy egy hatalmasat estünk. Nekem az ijedségen kívül más bajom nem lett, de Petinek mindkét térde piroslott a vértől. Reni sikított, mikor ezt meglátta, nem győzték nyugtatgatni a fiúk, hogy nem olyan nagy a baj. Még jó, hogy vittünk magunkkal vizet, volt mivel lemosni Peti térdeit. Mivel a biciklinek nem lett baja, meg Peti bátorsága is visszatért, újra két keréken folytattuk utunkat, de most már hazafelé.

Otthon aztán Teri mama ellátta a gazdám sebeit, engem is megvigasztalt egy kis friss szénával. Vince papa szerint katonadolog, ami történt, és a szülőknek inkább ne is mondjuk el, nehogy megijedjenek.

Este aztán a telefonálásnál Peti elhallgatta a balesetet, csak az új barátairól beszélt, meg Pannonhalmáról, ahová majd együtt el kell menniük.