Balatoni nyár veszélyekkel

Balatoni nyár veszélyekkel.

• A faházban még minden új volt. A fenyőillatú levegő, a nyikorgó padló, a túlméretezett kávésbögrék. Ella az emeleti hálószobában pakolta ki a bőröndjét, amikor meghallotta az első zümmögést.

  „Szúnyogok? Itt, ilyen magasan?” – kérdezte az öccse Miló, miközben az ablakhoz lépett. De a szúnyoghálón beszökött ablakon és falon nem csak egy-két rovar verdesett. Több száz apró test kavargott, mintha egy láthatatlan erő tartaná őket egyben.

  „Ez nem normális...” – visított Ella, és hátrált egy lépést.

  "Az árva szúnyogok nem csípnek. Nem az a céljuk."-nyugtatgatta őket Apa. De mégis csak ott voltak, ellepték a szobát, a falakat, a plafont. Apa hamar kiűzte őket a szobából, a porszívó segítségével, ennek ellenére aznap éjjel senki sem aludt. Pedig a szúnyogok eltűntek, de az álom, amit hoztak, mindenkiben félelmet keltett: egy sötét erdő, egy nőalak, akinek a szemei fénylettek, mint a hold. És egy hang, ami azt suttogta: „Csak figyeljétek a Balaton törvényeit."

  Másnap a napfény csillogott a Balaton felszínén, mintha semmi sem történt volna előző este. A család úgy döntött, hogy a vízben elfelejtik majd hamar a nyugtalan álmokat. Ella először habozott, hogy beússzon. A tó túl csendes volt. A nád susogása sem volt megnyugtató, inkább figyelmeztető. De végül belemerült a vízbe, és hagyta, hogy a hűvös hullámok körülöleljék. Aztán hirtelen megtorpant.

  Valami megakadt a lábában. Először azt hitte, hínár. De ahogy lenyúlt, érezte a fém hidegét. Egy rozsdás horog volt, vastag, mint egy régi horgony része, és egy elszakadt damil lógott róla, mintha valaki nemrég használta volna.
  Ella kirántotta a lábát a vízből, de a horog nem engedett. Apa a partról látta mindezt, gyorsan beugrott utána. Együtt aztán sikerült kiszabadítani Ella lábát, de a horog nem maradt a vízben. A damil végén egy apró, üvegcsillár alakú medál lógott, benne egy zöldes fény vibrált.
  „Ez nem lehet csak egy régi horgászfelszerelés...” – mondta Ella, miközben remegett a keze. Aznap este a medál világítani kezdett.
  A nyaralás már nem csak furcsa volt.....

• 
  A második nap reggel szokatlanul párás volt. A levegő nehéz, mintha a tó gőze nem akart volna felszállni. A család már kora reggel a vízben lubickolt.
  Ekkor a nádas hirtelen megrezdült. Egy keresztes sikló suhant ki belőle, gyorsan, hangtalanul, mintha nem is a földön mozgott volna, hanem a levegőben. A szájában egy hal vergődött – nem frissen fogott zsákmány volt, hanem egy különös, ezüstös pikkelyű hal, amelynek szemei világítottak, mint a medálé előző este. Ella megdermedt. A sikló egy pillanatra megállt előtte, mintha nézett volna rá. A hal abbahagyta a vergődést. Aztán a sikló eltűnt a nádasban.. Nagyon fura volt.-állapította meg Miló.
  Később, amikor visszatértek a faházba, a medál már nem világított. De a padlón egy nedves nyom volt – mintha valaki, vagy valami, bejött volna a házba. A nyomok kígyóként kanyarogtak a nappaliban, egészen Ella anyukájának a szobájáig.

• 
  A harmadik napon, amikor a madarak hirtelen elhallgattak Ella érezte: valami készül. Dél körül a felhők összegyűltek, mintha egy láthatatlan kéz terelné őket. A szél hirtelen feltámadt, és a fák hajlongani kezdtek. A Balaton vize sötétzöldre váltott. Aztán kitört a vihar és nem csak eső volt. A villámok nem az égből csaptak le, hanem oldalról, mintha a tó maga dobta volna fel őket. A mennydörgés–félelmetesen dübörgött. A faház ablakai remegtek. A medál újra világítani kezdett, de most vöröses fénnyel. Ella a kezébe vette, és érezte, hogy pulzál – mintha élne.
  „Ez nem csak az időjárás..hanem az elemek harca.” – mondta Anya, miközben próbálta bezárni az ajtót, amit a szél újra és újra feltépett.
  Amikor Ella kinézett az ablakon a vihar közepén egy alak jelent meg a parton. Magas volt, vékony, és a haja úgy csapkodott körülötte, mintha maga is szélből lenne. Nem közeledett – csak állt, és nézte a faházat. És ekkor Ella megértette: a női alak, talán egy hableány nem csak haragszik, hanem elvesztett valamit, vagy valakit. A vihar egy órán át tombolt, majd hirtelen elcsendesedett. A parton már nem volt senki. De a vizes homokba valaki a következőt írta, csak egy nevet **Zina**.
  A vihar után aztán a faház körül minden csendes lett. Túl csendes. A levegő nehéz maradt, mintha a vihar nem távozott volna, csak elbújt volna a fák között.
  Ella aznap nem tudott aludni. A medál már nem világított, de a homokban látott név – Zina – nem hagyta nyugodni. 

• Másnap reggel korán elindult a közeli kisváros egyetlen kastélyába, ahol a könyvtár helytörténeti részlegén a poros, elfeledett könyvek között kutatni kezdett.
  Egy régi, kézzel írott naplóra bukkant. A borítón egy stilizált tündérszárny volt, és a cím: *„A tó leánya – avagy Zina története”*.
   
  „Zina a Balaton tündére volt, a víz őrzője, aki a halászokat vezette, a viharokat csillapította. De egy nyáron egy utazó – elcsábította, majd elárulta. A tündér szíve megtört, és könnyei horogként hullottak a vízbe. Azóta minden nyáron, amikor a nap a legmagasabban jár, Zina visszatér, hogy megtalálja azt, amit elvesztett vagy bosszút álljon azon, aki megszegte a tó törvényét.”
  Visszatérve a faházhoz, Ella mesélt a naplóról a többieknek.
  „Talán nem véletlen, hogy mi vagyunk itt.” – mondta Ella. Anya erre furcsán nézett rá.
  A nap már nem sütött úgy, mint korábban. A fény szűrt volt, mintha a tó párája el akarná fedni a valóságot. Anya egyre csendesebb lett. Nem viccelődött, ahogy máskor tette. Csak nézett maga elé.
  „Anya.. te tudsz valamit, ugye?” – kérdezte Ella, amikor fagyizás közben megálltak egy elhagyatott stégnél.
  Anya nem válaszolt azonnal. Aztán otthon lassan elővett a pénztárcájából egy régi, kifakult fényképet. Egy nő volt rajta, hosszú hajjal, vízparton állva – a szemei csillogtak, mint a medálé.
  „Ez a nagyanyám. -mondta. A családi történetek szerint imádta a Balatont. Nyaranta néha eltűnt napokra, és amikor visszajött, vízillatú volt a haja. Azt mondta, a tó beszél hozzá.”
  Ella elvette a képet. A nő arca ismerős volt. A naplóban lévő nőre hasonlított, aki úgy szerepelt – mint Zina, amikor szerelmes lett.
  „Anya te.. akkor Zina leszármazottja vagy?” – nézett rá kérdően..
  Anya bólintott. „Nem tudtam, hogy igaz. De most már érzem. A medál...a horog, a sikló... a vihar... mind ezért történtek. A nagyanyám nem bosszút akar állni, csak valami fontosat szeretne közölni.” -mondta Anya. A tó halkan hullámzott, mintha helyeselne.

• 
  A nyaralás következő reggele egészen más volt. A levegő végre tisztább lett, a tó is nyugodtabb volt. Mintha maga a világ is visszatartaná a lélegzetét. Aznap csónak kirándulásra indult a család. Ahogy a nádas mellett elhaladtak, a csónak mögött, hangtalanul, a víz fölött lebegve, egy hófehér kócsag követte őket. Amúgy ismerték már a madarat, mert minden este megjelent, és a nádasban halászott, de most közelebb jött és a csőrével állandóan lefelé böködött, mintha azt akarná a családnak sugallni, hogy nézzenek le. És akkor a tó felszínén egy pillanatra visszatükröződött Zina arca. Ella lehunyta a szemét. A kócsag a csónak orrára repült.
  „A kócsag... ő volt Zina társa. A múltban.” – mondta Anya halkan. „Ő vigyázott rá. És most ránk.”
   
  A hatodik nap estéjén, amikor a kócsag újra megjelent, Anya egy régi levelet talált a házban. A levél kézzel írott volt, halvány lila tintával, egy régi, virágmintás papíron. A megszólítás: *„Drága Lányom”*.
  „Ha ezt olvasod, akkor már elérkeztél oda, ahol a múlt és a jelen összeér. Zina, akiről a meséket mondtam neked gyerekkorodban, nem csak legenda volt. Ő a nagynéném volt – a nő, akit a tó választott, és akit az emberek elfelejtettek. A családunkban mindig volt egy vonal, ami a vízhez kötött minket. Te is hordozod ezt.
  Anya szeme könnybe lábadt, miközben olvasta. Ella mellé lépett, és a medál újra felizzott – ezúttal nem vörösen, nem zölden, hanem tiszta fehéren.

• 
  A hetedik reggel csendes volt. A tó tükörsima, a levegő friss, mintha a világ újraindult volna. Anya és Ella a faház nappalijában ültek, a naplóval és a medállal az asztalon.
  Apa egy régi fiókot nyitott ki, amit eddig sosem tudtak kinyitni. A kulcs a medál volt –ami pontosan illeszkedett a zárba.
  Bent egy okirat feküdt, megsárgult papíron, pecséttel: *„Tulajdonjog – Zina Vízleány”*. A faház az ő nevén volt. Az építés éve: 1897.
  „Tehát ez nem csak egy nyaraló.” – mondta Anya halkan. „Ez a nagyanyám otthona volt. A hely, ahol élt.”
  A falakra vetülő fények mintha táncoltak volna. A padló nyikorgása már nem volt ijesztő – inkább olyan, mintha valaki sétálna benne. A kócsag az ablakpárkányon állt, és nem repült el.
  Ella az ablakhoz lépett. A tóra nézett.
  „A faház most már akkor a miénk?” –kérdezte. Igen. felelte Anya. És vigyáznunk kell rá. Mert ez nem csak egy hely. Ez egy emlék. Egy család története.”
  Aznap este utoljára világított a medál. A kócsag elrepült, de nem egyedül. A tó fölött egy fénycsík húzódott – mintha a Balaton szelleme is búcsúzott volna a családtól.
  „Hát ez nem csoda?” – kiáltott fel Ella- „úgy látszik nem véletlen, hogy éppen ezt a nyaralót béreltük ki..”

• A nyaralás utolsó napján a család búcsúzóul még egyszer kisétált a Balatonhoz.
  A kócsag ismét közelebb repült hozzájuk. És láss csodát a tó felszínén egy új arc jelent meg – nem fiatal, nem öreg, hanem időtlen. Zina nézett vissza rájuk, és egy hang így suttogott::
   „Emlékeztek rám és ez jó, ez nekem elég.”
  A nyaralás véget ért. De a tó, a kócsag, és Zina – (akinek az igazi neve Rozina volt) örökre velük maradtak. Mert a család nem mindig vérből áll. Néha emlékből, és szeretetből.
   
  ·