Beni és a papagáj

Beni és a papagáj.

   Beni egy aranyos kis vörös mókus, aki az erdő egyik magas fájának odújában élt a szüleivel. Imádott játszani, futkosni, nem utolsó sorban szerette az édességet is, ami nem igazán jellemző a mókusokra. Beni kivétel volt.
   Amióta csak a világon volt, nagyon sok madár pajtásra tett szert. Egyszerűen imádta szárnyas barátait.
   Egy nap éppen a tisztáson játszott a kismadarakkal, amikor furcsa beszédet hallottak a fák koronája felől.
   - Énnnn vagyok! Pityuka vagyok! Szerrrretlek!
   Hiába forgatták azonban a fejüket, sehol nem látták a furcsa hang gazdáját. Úgy döntöttek, akárki volt, biztosan már elment, hiszen egy pisszenés sem hallatszott már a lombkoronák felől.
   Beni éppen egy faággal rajzolt valamit a tisztás egyik kiszáradt pocsolyájának aljára, amikor újra felhangzott az ismeretlen hang.
    - Itt vagyok fenn! Még mindig nem láttok?
   - Nem látunk! Ki vagy, és egyáltalán merre vagy? – kérdezte most már kicsit mérgesen Beni. – Mutasd magad, ne bujkálj előlünk!

   A következő pillanatban nagy szárnysuhogások közepette egy díszes madár repült oda hozzájuk. Volt rajta mindenféle szín. Piros, sárga, zöld, kék. Szinte a szivárvány minden színében játszottak a tollai. Beni és a kismadarak szájukat és csőrüket eltátva bámulták az ismeretlen jövevényt, hiszen ilyen madarat még soha életükben nem láttak. Végre aztán Beninek megjött a hangja, és megszólalt.
   - Hűha, micsoda színes tollruhád van! Nagyon szép! Elárulnád nekem, hogy ki vagy? Az én nevem Beni és vörös mókus vagyok.
   - Szerrrrvusz, kis barátom! Az én nevem Pityu és papagáj vagyok. Méghozzá szivárványos lóri papagáj. Azért ilyen színes a tollam, mintha a szivárvány minden színét magamon hordanám.
   - Érdekesen beszélsz. Tetszik, hogy néha az r betűt milyen sokáig tudod mondani! – mosolygott rá a madárra Beni.
    - Igen, ez a papagájok sajátossága! Néha mintha berrrragadna az az egy betű és kicsit nehéz tovább lépni utána.
   - Mondd csak, Pityu! Honnan kerültél ide, a mi erdőnkbe? Errefelé mi még soha nem találkoztunk papagáj madárral.
   - Én az emberrrrek között éltem. Egy nagyon kedves, idős hölgy volt a gazdám, minden nap beszélgetett velem, enni és inni adott, és a lakásában szabadon repkedhettem. Mivel azonban a gazdám sajnos örökre elaludt, úgy gondoltam, eljött az ideje, hogy világot lássak. Hiszen a lakásának falain kívül még soha életemben nem járrrrtam. Fióka koromtól csak azt a házat ismertem. Így egy nap, amikor a gazdám rokonai kinyitották az egyik ablakot, hogy kiszellőztessék a szobát, huss, kirepültem a nagyvilágba. Már napok óta repültem, amikor eljutottam ide, hozzátok. Amikor megláttalak titeket a tisztáson játszani, gondoltam, megnézem, mit csináltok, és ha lehet, akkor megismerkedem veletek.
   - Örülök, hogy idejöttél hozzánk, Pityu! Nagyon szeretek a madarakkal játszani, és mivel te is madár vagy, mindannyian szívesen látunk. Igaz, te nem vagy olyan kicsi, mint a kis barátaim, de veled biztosan jókat tudok majd beszélgetni, és sok új dolgot fogsz nekem elmondani, az emberek világáról. Hiszen én azt egyáltalán nem ismerem.
   Pityu azonnal bólogatni és helyeselni kezdett, és nagyon boldog volt, hogy végre olyan állatokkal találkozott, akik szívesen töltik vele az idejüket. Beni aztán elkezdett kicsit köhögni, miközben Pityu történeteit hallgatta. A papagáj már tudta, hogy valami baj van a kis mókussal, hiszen, ha valaki beteg, akkor kezd el így köhögni. Látta, hogy Beni szemei kezdik elveszíteni eddigi csillogásukat, ezért megszólalt.

   - Beni, kis barátom! Úgy látom, nem érrrrzed jól magad. Talán ideje lenne hazamenni, a szüleidhez, nehogy még nagyobb baj legyen belőle. Neked azt hiszem, ágyban lenne a helyed, hogy meggyógyulj minél hamarabb.
   - Tényleg nem vagyok jól. Pedig reggel még semmi bajom nem volt. Azt hiszem, igazad van és tényleg haza kell mennem. Van kedved velem jönni? Bemutatlak a szüleimnek.
    - Mindenképpen elkísérlek, nem hagyhatom, hogy egyedül menj. Gyere, induljunk!
  Sétáltak egymás mellett, s mikor odaértek a magas fához, ahol a kis mókus élt, Pityu a levegőbe emelkedett, s követte Benit, aki felszaladt a fa törzsén, az odúig. A mókus család szívesen látta Pityut, megköszönték, hogy hazakísérte a fiúkat, megvendégelték, és a felettük lévő üres odút is átengedték neki.
   A színes madár minden nap Beni betegágyánál üldögélt, s mesélt neki eddigi életéről. A kis mókus észre sem vette, milyen gyorsan eltelt az idő, s milyen hamar visszanyerte az egészségét. Jól érezte magát Pityu társaságában, s nagyon élvezte a történeteket, amiket hallott tőle.
   Ettől kezdve Pityu, a papagáj nem is vándorolt már sehová, hanem itt maradt ezekkel a kedves állatokkal. Boldogan éltek egymás mellett, segítették egymást, jó barátokká váltak.
   Pityu úgy érezte, megtalálta a helyét az állatok között, s többé nem is kívánkozott vissza az emberek világába, hiszen az erdőben szerették, megbecsülték, és boldogan hallgatták a meséit.