Bolyhos, az árva kiscica

Bolyhos, az árva kiscica.

Rakoncátlan, a cserfes, keverék kutyagyerek, rögvest felkapta buksiját a furcsa, kétségbe esett hangra. Ösztönei azonnal jelezték, valaki bajban van. Nyújtózott egyet, miközben továbbra is a hang felé fülelve felállt fekhelyéről. Újra meghallotta a sírást, azonnal nekiiramodott, hogy segéd mancsot nyújtson a bajba jutottnak.

Kisvártatva meg is látta az út szélén a dobozt, amiben ismét felzokogott valaki. Lassan és óvatosan közeledett a doboz felé, nehogy megijessze azt, aki lapul benne. Kíváncsian nézett be a dobozba.

– Mi bánt? – kérdezte kedvesen a kiscicát Rakoncátlan.

– Hol az anyukám? – nézett fel szipogva az apró kis teremtmény a felé tornyosuló, ismeretlen arcra. – Láttad az anyukámat valahol? – kérdezte reménykedve pislogva a barátságos szemekbe.

– Egyedül én vagyok itt a környéken, teremtett lélek nincs körülöttünk – felelte a kutyalány halk, búgó hangon. – Itt lakom a közelben egy farmon, gyere velem, majd mi segítünk megkeresni a családodat! – ajánlotta fel gondolkodás nélkül a cicának, akinek ismét sírásra görbült a szája a hír hallatán.

– Enni is lehet nálatok? – kérdezte a kiscica, miközben hatalmasat korgott üres pocija.

– Fürge biztosan tud neked tejcsit adni! – felelte a kiskutya. – Nemrég született meg a gidája!

– Nagyon gyenge vagyok, inkább itt maradok és megvárom anyukámat! – nyöszörögte a kiscica bizalmatlanul.

– Senki nincs a közelben, bízz bennem, reggel megkeressük az anyukádat! – nyugtatta Rakoncátlan, miközben közelebb hajolt a kiscicához. – Gyere, ülj fel a hátamra, majd én elviszlek a többiekhez! Pár pillanattal később kettesben indultak vissza a farm felé. Rakoncátlan tudta ugyan, hogy Papó, az öreg póni, hevesen fog ellenkezni, hiszen miden apró változás azonnal kihozza a sodrából, ám hogy hagyhatná magára a cseppséget?

Papó mélyen aludt, az egész udvar zengett a hortyogásától. A kiscica pocakja hangosan mormogni kezd, ahogy friss tejcsi illatot sodor az orrocskája felé az éjszakai, kellemesen hűvös szellő. Sosem látott még kecskét, bizalmatlanul méregette a termetes jószágot. Fürge befejezte gidája csodálását, és érdeklődve fordult Rakoncátlan felé.

– Mi újság kutyalány? – kérdezte tőle kedvesen Fürge. Szerette a cserfes kiskutyát, mindig megnevettette gidáját, a hófehér Felhőt

– Csendesebben, nehogy megébredjen Papó! – nézett a háta mögé riadtan Rakoncátlan. Ekkor látta meg Fürge, hogy egy apró, fekete gombolyag pislog felé Rakoncátlan szőrébe kapaszkodva.

– Üdvözöllek a Heppipi farmon! – köszöntötte gyengéden mosolyogva a cicust. – Biztosan fázol és éhes vagy, kis kincsem, gyere ide közelebb, jut neked is még pár csepp tejecske – súgta megnyugtatóan a kis árva felé, miközben ismét hangosan követelődzve morrant egyet a cicus pocakja. Fürge kényelmesen elhelyezkedett az oldalán, és halkan dúdolni kezdett. A kiscica örömmel botladozott a kecskemama felé. Pár perc múlva ő is ott szuszogott tele pocival, elégedetten a gida mellé kucorodva.

Fürge és Rakoncátlan kicsit távolabb mentek, nehogy felébresszék a csöppségeket. Haditervet kell kovácsolniuk, hogyan fogják Papónak bemutatni a kis árvát.

– Papó hamarosan felkel, el kell rejtenünk valahova a cicust, amíg megpuhítjuk az öreget – nézett körbe Fürge tanácstalanul, ugyan hol lenne biztonságban a kis árva.

–Az istállót minél messzebb kerüljük el – nézett Papó lakhelye felé Rakoncátlan. Abban a pillanatban az ellenkező irányból, mélységesen felháborodva, feldúltan kotkodálva megérkezett a tyúkudvar kotlósa, Magdi.

– Mi ez a felfordulás kora hajnalban? Felébresztettétek a csibéimet! – morcogott, miközben csicsergő, pihe-puha, sárga csibe hada követte serényen. Körbeállták a kutyalányt és kecskemamát, és kíváncsian pislogtak hol erre, hol arra.

– Találtam egy árva kiscicát, neki keresünk biztonságos búvóhelyet, míg Papót meggyőzzük, hogy fogadjuk be – hadarta egy szuszra Rakoncátlan.

– Ó, ne gondolkodjatok tovább, a csibéim mellett minden bizonnyal elfér egy kiscica is! – enyhült meg a nagy szívéről híres kotlós. – Nosza, serényen, gyerünk, gyerünk, Papó hamarosan megébred! – s már terelgette is csibéit vissza a tyúklakba. – Hozzátok utánunk a cicust, nálunk jó helye lesz! – szólt még vissza boldogan csivitelő csibéi közül.

Papó komótosan ropogtatva öreg csontjait, napi körsétájára indult a farmon. Hosszú évek óta minden reggel körbe ellenőrzi a farmot. Pár hónapja társat is kapott eme nemes feladathoz, a gazdasszony egy ugra-bugra kutyakölyköt talált az erdő szélén, aki hozzá csapódott, és vált hűséges kísérőjévé reggeli körsétáján. El is nevezte Rakoncátlannak, állandóan valami huncutságon kapta. – Ugyan merre lehet a kis csahos? – töprengett, miközben a Kacsapancsa felé vitte útja. Narancs, a kacsacsemete nevezte a kerti tavat így, ahol önfeledten pancsikolt ma is testvéreivel együtt.

– Szia Papó, jól aludtál? – kérdezte Narancs, a kiskacsa, miközben bukfencet vetett a tó közepén.

– Szia Narancs – mosolygott rá az öreg ló, – kiválóan – felelte, miközben észrevette a csirkelak mellett tanácstalanul ácsorgó kutyalányt. – Nehogy megfázz abban a vízben! – kiáltotta a kiskacsának, miközben elindult Rakoncátlan irányába.

– Aj, Papó, hiszen tudod, hogy egész nap pancsolunk! – kacagott Narancs hatalmas hullámokat verve maga körül a tóban.

Az izgatottan toporgó Rakoncátlan örömmel nyugtázta, hogy Papót igencsak jó kedvében találta a reggel. Boldog csaholással indult köszöntésére. Váratlanul felbukkant a csirkelak irányából a kiscica. Észrevette megmentőjét, apró lábai szinte repítették Rakoncátlan felé. A katasztrófa elkerülhetetlenné vált, egyszerre kerültek Papó szeme elé. Rakoncátlan megtorpant, a kiscica neki ütközött, Papó pedig, miután meglátta a kismacskát, eget verően nyihogva, rohanni kezdett az istállóba. Mindenki döbbenten nézte az eseményeket.

– Mi történt az öreggel? – kérdezte Böbe, a kacsamama Magdit, a tyúkanyót.

– Talán rossz néven vette, hogy újabb lakó érkezett a farmra – nézett a távolodó póni után Magdi.

– Úgyis megbékél, mikor Rakoncátlan érkezett, akkor is így viselkedett – emlékeztette őket Fürge.

Magdi elgondolkodva figyelte a kis szőrgombolyagot, ahogyan egy tarka pillangót kergetett az udvaron. Papó elbújt az istállóban, ki sem dugta egész délelőtt az orrát onnan. Talán, ha nevet adnának a cicának, Papó könnyebben megbarátkozna vele. Az ötleten felbuzdulva elindult Böbe keresésére.

Böbe a kiskacsáit figyelte mosolyogva. Mind a négy sárga szőrcsomó a tó közepén ringatózó, hatalmas tavi rózsákat próbálta megmászni. Ám hiába igyekeztek fent maradni a leveleken, minduntalan lecsúsztak vissza a vízbe. Hangos kiabálásuk vidáman szállt a tó felett.

Magdi letelepedett Böbe mellé a tópartra beszélgetni. Váratlanul döbbent csend lett. A kiscica ugrándozott ügyesen egyik virág levélről a másikra egyre közelebb jutva a tó közepe felé.

– Szent kacsa, a cicák nem tudnak úszni! – rémüldözött Böbe.

– Gyere vissza, te kis villám, ne cikázz a leveleken, még beleesel a tóba! – kiáltotta aggódva Magdi. Észre sem vették, hogy Papó és Rakoncátlan földbe gyökerezett lábbal nézik a jelenetet kissé messzebb mögöttük.

– Úgy pattan egyik levélről a másikra, mint egy bolyhos labda! – ámuldozott Rakoncátlan Papóra nézve. – A cicák nem félnek a víztől? – kérdezte a pónit.

– Bolyhos, azonnal gyere ki onnan! – szólt rá ellent mondást nem tűrő, ám kissé rémült hangon Papó a cicára.

Minden szem Papó fele fordult. A kiscica megszeppenve, nyomban vissza felé vette az irányt. Kisvártatva megállt a hatalmas póni előtt.

– Tetszik a nevem, leszel a barátom? – nézett a pónira óriási cica szemekkel.

– Igen – felelte mosolyogva Papó.

A farm összes lakója boldogan köszöntötte új lakóját.