Bújócska

Bújócska.

Szerette az éjszaka csendjét. Hosszú évezredek óta övé az a megtiszteltetés, hogy először tűnik fel az égbolton a csillagok között. Fénye túlragyogja a lenyugvó Nap utolsó sugarait, melyek lágyan simogatják a hegyek csúcsait, ahogy nyugovóra tér a hosszú, nyári nappalok után. Éjszaka alig látni kicsiny csillag testét, pedig ott ragyog fent az égbolton. Egyetlen barátja érti igazán különleges helyzetét, a hol kerek, hol C betű, hol pedig D betű formáját felvevő Hold. Hold ismeri az elhalványulás titokzatos varázsát. Hiába halovány időnként a fénye, mindenki tudja, ott van fent az égbolton. Mindegy, hogy tél vagy nyár, fátyolfelhők vagy bárányfelhők keresztezik útját, Hold barátja odafentről nézi az élet történéseit. Vénusz büszke barátjára, aki minden hónapban, újra és újra, töretlen lendülettel újul meg. Vénusz kedvesen integet a Nap felé, hunyorogva nézi, ahogyan komótosan eltűnik a horizont alatt vörösbe fordult óriás korongja. Fürkészni kezdi az eget, legkedvesebb barátját keresi. Hold ezidőtájt itt szokott mosolyogni a közelében. „Vajon hol késik ma?” ­­– morfondírozott elgondolkodva Vénusz, a csillag, mikor felbukkant mellette Hold mosolygósnak cseppet sem nevezhető arca. Olyan szomorúnak tűnt, hogy Vénusz legszívesebben átölelné és megsimogatná nyugtatóan kerek orcáját. Közelebb somfordált Holdhoz és aggódással a hangjában ezt kérdezte:

–  Mi bánt drága barátom? – emelte rá csillogó szemeit a csillag.

–  Eljött ismét az a nap – sóhajtotta szomorúan lesütve szemeit Hold.

– Melyik nap? – értetlenkedett Vénusz. – Hiszen van még időd, ugye? – kérdezte elbizonytalanodva a kis csillag.

–  Mindjárt kezdődik – nézett Vénuszra bánatos szemeivel Hold. A csillagot átjárta barátja szomorúsága. Kis ideig némán és vigasztalóan ragyogtak egymás mellett. Ki más érthetné meg barátja szomorúságát, mint az a csillag az égen, aki reggelente napkelte előtt, és alkonyatkor, napnyugta után ragyoghatott teljes fényében az égbolton. Szeretne vigasztaló szavakat mondani barátjának, mielőtt csillag fénye elhalványulna a sorra érkező csillagok között.

–  Játszunk bújócskát! – derült fel Vénusz arca.

–  Hova bújhatnék ezen a hatalmas égbolton? – nézett a kis csillagra Hold csodálkozóan.

– Mit szólnál, ha meg sem kellene mozdulnod, mégis elbújhatnál? – titokzatoskodott Vénusz.

– Bolondját járatod velem, te kis huncut! – nevetett rá a Hold.

– Én ugyan nem! – válaszolt hunyorogva a csillag. – Látod ott azt a fényes, kék bolygót? – mutatott a Föld felé Vénusz.

– Persze, hogy látom, pont ez a bajom – komorodott el újfent a Hold.

– Hunyd be a szemed, és olyan lassan, amilyen lassan csak tudsz, számolj el százig – kérte barátját.

– Rendben, és te mit fogsz addig csinálni? – kérdezte bizonytalanul a Hold.

– Itt maradok melletted és szemmel tartom a Földet. Ha el akarna takarni, elé állok és megvédelek! – húzta ki magát Vénusz.

– Miért csukjam be a szemem? – nézett barátjára értetlenkedve Hold.

– Azért, mert a ragyogásommal foglak elbújtatni a Föld elől, ami bizonyára megviselné érzékeny szemeidet – felelte magától értetődően Vénusz.

– Ó, erre nem is gondoltam! – derült fel Hold kerek arca.

– Hunyd be a szemed és kezdj el számolni, jó? – kérte Vénusz a Holdat. Hold becsukta szemeit és elképzelhetetlenül lassan számolni kezdett. Így esett meg azon az éjjelen, hogy Hold csukott szemmel, önfeledten számolva lemaradt a holdfogyatkozásról. Vénusz pedig elégedetten figyelte Hold békés arcát, miközben hátát a Föld árnyéka burkolta sejtelmes homályba.