Bonnie Naplója

Bonnie Naplója.

Bonnie Naplója

Skócia, 2023 Július

 Nem egyszerű tíz évesnek lenni. Anya mindig azt mondja, addig örüljek, amíg gyerek vagyok, mert a gyerekkor a gondtalanság ideje. Anyának általában igaza van – de ebben nagyot téved! Még hogy gondtalanság! Hiszen gond hátán gond van csak.

 Ott van például az a rengeteg tanulnivaló. Amit imádok ugyan, de azért lehetne egy kicsit kevesebb az anyag. Főleg kémiából. Azt úgy teljesen el is lehetne hagyni a fizikával együtt.

 Aztán ott vannak a barátok. Nem is kezdek bele, mert itt ülhetnék egész éjjel azt taglálva, hogy most éppen min veszett össze Annabel és Fiona. Ők a legeslegjobb barátnőim, de néha az agyamra mennek a folytonos vitáikkal.

Ám mindez teljesen eltörpül a jelenlegi problémám mellett.

 Egy tíz éves nem gyerek többé, de nem is felnőtt. Mindez oda vezet, hogy a felnőttek ugyan jobban megbíznak bennünk (a múltkor például teljesen egyedül vihettem ki Fifit sétálni, igaz csak a ház körül), de mégsem vesznek minket teljesen komolyan.

Hiába mondom az igazat, nem hisznek nekem. Pedig Bran nem a képzeletem szüleménye. Becsszó!

 Na de jobb, ha mindent leírok, szépen időrendben, az elejétől kezdve. Csak annyira izgatott vagyok, hogy alig bírok koncentrálni. Meg már elmúlt éjjel 11 óra is, tehát eléggé álmos vagyok, de akkor is le kell írnom azt, ami ma történt velem, mert ha más nem is, de TE, kedves Naplóm, tudom, hogy hinni fogsz nekem.

 A nyarat ismét Amelia nénikémnél töltöm, amit imádok. Itt a Skót Felföldön, a hegyek között épült házában olyan, mintha egy egészen más világba csöppentem volna. Hat éves korom óta minden nyáron eltöltök itt két hetet, amíg Anyáék – hogy őket idézzem – "kicsit kipihenik magukat". Most éppen a Spanyol tengerparton. Ja nem, nem vagyok féltékeny, voltam ott már sokszor. Ezerszer izgibb itt Amelia néninél, mint egész nap a parton lebzselni.

 Naszóval, a lényeg! Olyan dolog történt velem a mai sétám alatt, ami szó szerint mesébe illő. Találkoztam ugyanis egy igazán különleges tündérrel, egészen pontosan egy Uriskkal. Amelia néni gyakran mesélt nekem mítikus lényekről, akik a skót népmesékben szerepelnek, és mindig nagyon érdekesnek találtam a történeteit. Azt azonban még én sem gondoltam volna, hogy mindez igaz is, és hogy egyszer személyesen is megismerkedem majd egy valódi mítológiai lénnyel.

Pedig ez történt. A mai sétám alatt találkoztam Brannel, a magányos Uriskkal.

 A nénikém házától nem messze van egy aprócska kis tavacska. A hegyről csordogáló patak folyik bele, sziklákon keresztül csobogva lassan és csendesen. Kedves kis hely, a bárányok is gyakran ide jönnek inni. Gondoltam elsétálok a tavacskáig, hiszen ma olyan szépen süt a nap. Ahogy a vízhez értem, úgy láttam, mintha valami mozgott volna a tavacska túlpartján. Egy árnyat láttam beugrani az egyik nagyobb szikla mögé. Amelia néni kutyája, Vihar gyakran elkószál a háztól, és először arra gondoltam, hogy biztosan megint elszökött és ő az, aki beszaladt a szikla mögé. Így hát megkerültem a tavacskát, ami nem volt nehéz, hiszen igazán apró méretű, és szólongatni kezdtem a kutyust, remélvén, hogy hallgat rám és nem szökik tovább.

• Vihar, gyere szépen, hazamegyünk. Vihar, gyere, gyere!

Vihar ugyan nem jött, ám valaki, igen furcsa hangon és különleges akcentussal válaszolt a hívásomra.

• Ne hív vihar! Nem kell vihar. Nekem nap fénye kell.

Bevallom, egy picit megijedtem, de a kíváncsiságom erősebb volt. Vajon ki bújhatott meg a szikla mögött?

• Ki van ott? – kérdeztem, miközben tettem pár lépést a hang irányába.
• Én van. Csak én van. Bran van itt, egyedül, mint mindenkor. – felelte a hang szomorúan, nagy sóhajok közepette.
• Bran? Milyen furcsa név. Előbújnál a szikla mögül, kérlek? Elég zavaró úgy beszélgetni valakivel, hogy közben nem látom az illetőt.
• Bran nem beszélni senkivel száz éve. Bran szeretne beszélgetni.
• Akkor gyere elő. – a szívem a torkomban dobogott, mert éreztem, hogy valami csodás dolog történik.
• Bran előjön, de te nem megijedni. Mindig mindenki megijed, ha Bran előjön. Azért is olyan magányos itt minden. A bárányok pedig nem beszélnek. Nem valami jó társaságok. Csak bégetnek, de nem válaszolnak. Roppant unalmasak.
• Megígérem, hogy nem fogok megijedni, csak gyere elő. – csak remélni tudtam, hogy ezt az ígéretemet be is tudom majd tartani. Akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy mivel, azaz kivel is állok szemben.

 Bár még nem láttam a különleges hang gazdáját, az árnyékának mozgásából tudtam, hogy lassan felállt és hamarosan előbukkan majd a szikla mögül. Először csak egy szürkés vékony kezet láttam, ami a sziklába kapaszkodott, majd a lélegzetem is elállt – egy pár pillanatra legalábbis – amikor ott állt pár lépésre tőlem eddigi életem legfurcsább látványa.

 A különleges szerzet ugyan hasonlított ránk, emberekre, de minden kétséget kizáróan nem emberi lény volt. Nem lehetett magasabb egy méternél, vékony, de izmos sziklaszürke testét kissé meggörnyedve tartotta. Csípőtől lefelé rövid barna szőr borította a lábát, ami patákban végződött, amolyan kecskeláb szerűen. Talán egy faunhoz tudnám őt a leginkább hasonlítani, mégis teljesen más, mint bármi, amit eddig láttam. Az arca hosszúkás, szemei bánatosan, kissé félénken néztek rám és vékony de széles szájával félszegen mosolygott felém. Aztán meghajolt előttem, és a legeslegudvariasabb módon ismét bemutatkozott.

• Szirtes Bran, a harmadik. Szolgálatodra, emberlány.

 Néhány pillanatig csak álltunk némán egymással szemben. Bevallom ledermedtem és moccani sem bírtam a csodálkozástól. A mesebeli szerzet aztán szélesen elmosolyodott és vidám hangon törte meg a kínos csendet.

• Hát te nem elfutni Bran elől?

Folytatás következik...