Borzvár lakói

Borzvár lakói.

Valamikor réges-régen volt egy borzvár, melynek közelében tiszta vizű tó csillogott. Az erdőben sok-sok állat, de különösképpen sok vad és madár élt, s mindig a tiszta vizű tó partjára jártak inni.

Kora tavasz volt, a gyengéd Nap a tó tükrében nézegette aranyló varkocsait.  Ám de még hamar elálmosodott és aludni tért. Eközben felébredt a Hold, felvette ezüstös gúnyáját, elővette lámpását és azzal világított a földre. A borzvárban édesen szunyókált két kis borz: pityipű- pityipű…- szuszogtak közben. Még a nyálukat is elcsorgatták álmukban. Ám de a finom tavaszi illatok beszűrődtek a réseken és felébresztették őket.  – Áááá.. ásítottak kábultan, s fél szemükkel hunyorogtak közben. – Mi történt? Tavasz van? - kérdezte erőtlenül Borzi. – Igen, a mennyei illatokból ítélve, tavasz van. – felelte a másik.

Borzinak megkordult a gyomra. – Éhes vagyok! – Én is! - Gyere, keressünk valami harapnivalót!- Menjünk!- Felcihelődtek és kimerészkedtek a borzvárból.

Összeszedték a földön talált magvakat, egy- két kóbor földigilisztát. Találtak néhány rovart és csigát is. Jól megrakták bendőjüket, és a maradékkal, amit már nem bírtak elfogyasztani, visszamentek az üregükbe. Azaz, hogy talán félúton megálltak.

Egy árva roller hevert a bokor tövében. - Nézd, ott egy roller! Valaki itt felejtette. – mondta Borzi. - Álljunk rá, menjünk vele haza, akkor nem kell gyalogolni és nem fáradunk el. - Ugyan! Hisz itt lakunk pár lépésre. Ráadásul a séta, a gyaloglás egészséges. - Igazad van Borzi! Ráadásul keresheti a gazdája, lehet, hogy még itt van közel. Szomorú lesz, ha nem találja meg. Gyere, menjünk! – Így is tettek, haladtak tovább hazafelé.

Hogy szavamat el ne felejtsem, ott lakott mellettük a többi járatban a róka család, a nyúl család, és a nyestkutyák is. Tavaszköszöntő bált tartottak éppen. Mindenki hozott valami finomságot a terülj- terülj asztalkámra. Borziék meghallották a kiszűrődő zenét és a jókedvű kacarászást, így bekopogtattak hozzájuk. – Kopp- kopp, kopp- kopp, szabad bejönni? – Persze! Tessék, csak tessék! Szeretettel várunk mindenkit. – Így hát bementek. Amikor Borzi meglátta a lakomát, visszaszaladt egy kis csemegéért, amit odatett a közösbe. Nagyszerű lakomát csaptak, folyt az evés-ivás, a táncmulatság, jókedvű volt mindenki.

Az egyik sutban Borzi észrevett két szótlanul figyelő szempárt. Ott kuporogtak magányosan, és kíváncsian figyeltek. Az egyiken meg is akadt a szeme. Egy csodaszép borzkisasszony volt, de olyan szép, hogy Borzinak szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. Borzinak nagyon megtetszett és táncolni hívta. - Ki vagy te, mi vagy te? - kérdezte Borzi, mikor magához tért a nagy ámulattól…

Mire vége lett a táncnak, már jól ismerték egymást, sőt meg is szerették egymást. - Jössz-e velem az én váramba? - kérdezte Borzi. - Elmegyek én veled a világ végire is, felelte a kicsi borzkisasszony. Úgy megörült Borzi, hogy madarat lehetett volna fogatni vele! Testvérének a másik borzkisasszony tetszett meg, úgyhogy négyen mentek haza a mulatság végén. Aztán papot hívattak, mindannyian megesküdtek, s csaptak hét országra szóló lakodalmat. A szomszédokat is meghívták a nagy eseményre. Tavaszi virágkoszorúval díszítették a borzvárat.

Még ma is boldogan élnek a borzvárban, ha azóta meg nem haltak.