A hetedik mese

A hetedik mese.

Dalos Levente Húsvétra egy arany keretes mesekönyvet kapott ajándékba, amelyben sok-sok mese volt. Ma épp a hetediket olvasta. Testvérei köré ültek, hogy ők is hallják, mert nagyon szerették a meséket. - Egy nagyon érdekes történetet hallottam az imént Fehér Orgonától - kezdte a mesét Dalos Levente. Kikiriki földjén állt egy elhagyatott kút. Már a vize is kiapadt. Mellette nőtt egy mamutfenyő. Ez a fa az égig ért, de talán még annál is magasabb volt. A felhők fölött lakott a háromfejű óriás. Ez az óriás minden harmadik évben lejött a földre és elrabolt három hajadont. Sokan próbálták megmenteni, de senkinek se sikerült. Volt, aki lezuhant a fáról, ahogy mászott egyre feljebb és kezét, lábát törte.

Volt, akit az óriás öccse a griff madár kergetett le onnan. Volt olyan is, aki már majdnem felért a tetejére, de a boszorkány, a nővérük forgószelet küldött rá, az felkapta és visszavitte a földre.

A kút tövében három törpe beszélgetett. - Kedves bátyám Hórukk, hallottad ennek a kútnak a titkát? - Nem hallottam. - Azt rebesgetik, hogy a kút mélyén három tojás van elrejtve. Egy piros gyémántkő, egy cián színű kő és egy kék gránátkő. - Tényleg? - Igen. - És mi az érdekessége? - Az, hogy három gyönyörű, okos és nemes tündérszép leány van bele zárva. Hekaté, a boszorkány varázsolta el őket. Méghozzá azért, mert a három hajadon nem akart az óriások felesége lenni. - Mi hogyan tudnánk kiszabadítani őket? - Hát azt én nem tudom, mert ha észreveszi Hekaté, hogy valaki megpróbálkozik vele, azt kővé változtatja. Látod ezeket a kőszobrokat? Ők mind megpróbálták, de nem jártak sikerrel. - Zingzong törpe gondolkodóba esett, mit is tehetne, akárcsak az öccse Cikcakk. Törték a fejüket három éjjel és három nap, de nem sikerült megoldást találniuk. Egyszer csak a közeli fűzfán egy aprócska aranymálinkó bús dalára figyeltek fel. - De szépen énekelsz kismadár!- szólította meg Zingzong. - Miért dalolsz ilyen búsan? – kérdezte Cikcakk. - Tudunk neked segíteni? – kérdezte Hórukk. – Igen tudtok. Azzal sírni kezdett. - Siratom a nővéreimet, akiket elvarázsolt Hekaté. - Ahogy sírt, szeméből három jádekő gurult ki. – Vegyétek fel ezt a három jáde követ, és itt van egy negyedik is, szerencsét fog hozni. Így is tettek. Tovább tanakodtak a törpék, hogy most mihez kezdjenek a kövekkel. Eszükbe jutott, hogy van három szegénylegény, akit mi háromszor kisegítettünk a bajból. Elmegyünk hozzájuk. Bátor, becsületes, ráadásul jóképű legények. Így is tettek. A fiúk miután megtudták, hogy miről van szó, azonnal ráálltak.

Mindegyik fogott egy jáde követ, azaz eggyel többet és elmentek a kúthoz. Lassan, óvatosan, lábujjhegyen mentek. A boszorkány épp kedvenc libatollas párnáján aludt. Az egyik követ csöndben a párna alá tették. Ettől Hekaté még mélyebb álomba szenderült. A másik két fiú a többi jáde követ bedobta a kútba. Hirtelen fényesség támadt és kiröppent egy piros gyémántköves, egy cián színű köves és egy kék gránátköves szárnyú tündérszép leány. A boszorkány olyan mélyen aludt a jáde kő fölött, hogy nem ébredt fel. Olyan édesen aludt, hogy a nyála is elcsordult. Ám ekkor a felhőből leereszkedett három táltos paripa. Egy piros gyémántköves, egy cián színű köves és egy kék gránátköves szárnyú papipa. Felpattantak rá a tündérszép lányok, mögéjük a legények és illa berek, nádak erek, eltűntek. Repültek, még a szélnél is sebesebben egészen édesapjuk palotájáig. Ott leereszkedtek a táltos paripák. A király könnye nagy bánatában még mindig patakokban folyt, ám amikor meglátta lányait, már örömkönnyeket hullajtott. A király és a tündérszép lányok megköszönték az ifjak segítségét. Mivel bátor, becsületes, ráadásul jóképű legények voltak, a lányoknak is tetszettek, a király örömmel adta rájuk áldását. Azon nyomban össze is házasodtak. Hencidától-Boncidáig tartott a lakodalom.

Közben Hekaté is felébredt. Mikor észrevette, hogy pórul járt, mérgében szétpukkadt, mint a lufi. Nyomán ezüst virágok nyíltak, ezüst fák nőttek, azon ezüst madarak daloltak. Megérezte ezt az óriás és öccse a griff madár, hisz mindhárman testvérek voltak. Ám így, hogy Hekaté örök álomba szenderült, az óriás és a griffmadár ereje is egyre jobban fogyott. Kihasználta ezt a helyzetet az ifjú, aki bárányokat őrzött a közeli réten.  Elhatározta, hogy most, vagy soha! Elindult, hogy felmásszon a mamutfenyőn, amikor a griff madár kergetni kezdte. Próbálta elhessegetni, de sehogy se sikerült. Összeszedte minden erejét és egy jó nagyot suhintott a terelőbotjával a griffre, aki ekkor lezuhant a földre és elpusztult. Nyomán arany virágok nyíltak, arany fák nőttek, azon arany madarak daloltak. A deli, bátor legény, mászott tovább, egyre feljebb, már- már felért a fa tetejére, na, még egy kis kitartás, és hupsz, fel is ért. Épp hétrét görnyedve találta a háromfejű óriást. Az óriásnak már jártányi ereje se volt. A legény kiszabadította a lányt, akit a banya rabolt el a szomszédos ország királyától, mert szerette volna menyének. Amíg rabságban tartotta, mindenféle cselre, fortélyra, varázslatra tanította.

Ekkor megjelent a táltos paripa, hátára kapta a szépséges hajadont és visszavitte a földre, a palotába. Volt nagy öröm, volt nagy boldogság. Az ifjú az óriást nem bántotta. Amaz megígérte, hogy soha többé nem fog hajadonokat rabolni. Az ígéretét betartotta. A fiú feleségül vette a királylányt és addig éltek, amíg meg nem haltak a gyémánt palotában, amely parkjában gyémánt virágok nyíltak, gyémánt fák nőttek, azon gyémánt madarak daloltak. Természetesen, amikor a király meghalt, a fiú, a herceg lett az uralkodó. Annyi gyerekük született, mint a rosta lika. Mindegyik nemes volt és alázatos, akárcsak a szüleik és a nagyszüleik. A gyönyörű lány varázserejét mindig csak a jóra használta, szerette is őt a népe élete végéig.

Így történt. Ha nem hiszed, járj utána!

Ez nagyon izgalmas mese volt! - mondták Dalos Levente testvérei. – Köszönjük, hogy elmesélted! Szívesen! - válaszolta.