Családi gyökerek és vadvirágok

Családi gyökerek és vadvirágok.

1905. nyarán aratás után vidáman szaladt végig Annuska Farkaslaka utcáin. Csak úgy lobogott utána a két copfja. Két kis meztelen lába gyorsan csupa por lett nagy siettében. Majd megállt egy fazsindelyes, zöld zsalugáteres ház előtt. Meg sem várta, hogy kifújja magát, máris hangosan kiabált:

-  Márta néni! Márta néni!

Kisvártatva a tornácon megjelent egy fejkendős asszony mosolyogva.

-Mi járatban, Annuska?

-Jancsika eljöhet velem a patakhoz játszani?

Ahogy Márta néni közelebb jött a kiskapuhoz már nem csak a kendője látszódott, hanem a szép viselete is, amit eddig eltakart a magas kapu. Nem volt különleges, hiszen minden asszony és lány ilyet hordott. Fehér harisnyával a piros, zöld, fekete csíkos szoknya és mellény. Mégis, olyan jó volt ránézni, ugyanúgy, mint mindenki másra is a faluban.

-Persze, hogy mehet, Annuska, hátul van Dénes bátyáddal a tyúkoknál. Indulás előtt még megnézheted a szénában a kismacskákat. Micó megint megfialt.

Márta néni ezt már csak Annuska két lobogó copfjának és hátának mondta.

-Adjon isten, Dénes bácsi! Jancsika! – És már rohant is és ölelte egymást a két gyerek.

János kézen fogta és húzta a széna felé.

- Képzeld, Annus, most három cirmos és két kis tarka cica lett! – Közben kerülgették a kopasz nyakú, fekete tollú, és gatyás tyúkokat. Most a nagy liba el volt zárva. Így is sziszegve nyújtotta a nyakát és félelmetesen tárta szét a szárnyait. A gyerekek féltek tőle, de az igazság az, hogy Márta is.

Lehuppantak a szénára és már mindketten óvatosan az ölükbe vettek egy-egy kismacskát. A pár napos kis jószágok erőtlen hangon nyivákoltak, Micó pedig aggódva járkált a két gyerek között vigyázó anyai szemeivel követve a történéseket.

-Te, Jancsika, volna-e kedved a pataknál játszani?

-Volna – és már pattant is fel, a kis cirmost óvatosan visszatéve az alomba. Micó is megnyugodva nyalta végig kicsinyét.

Annuska is visszatette a kölyköt, és már szaladtak is a ház felé. Jancsi felvette a tarisznyáját, ezzel indulásra készen állt.

Amikor a patakhoz értek Jánoska is lerúgta a bocskorát. A lábán a sebek még frissek voltak Aratáskor felszúrta a tarló. Jólesett a hűs vizű patakban gázolni vele. fehér gyapjú nadrágját elfelejtette felhajtani, így gyorsan vizes lett. Utólag megtette, de már semmi értelme sem volt. A kövek között gőtét kerestek és gyönyörködtek a páfrányok levelin pihenő kékszárnyú kérészekben. Nem sokat szóltak egymáshoz. Jó volt így.

Kisvártatva lombok, ágak zörgése közepette megjelent a pataknál István bácsi, a szénégető. Szerették az öreget, mert kicsit bolondos volt a magánytól és olyan szép, furcsa meséket tudott mondani az erdőről. Néha az volt az érzése a két gyereknek, mintha ezek nem is mesék lennének, hanem itt élnének közöttük mindazok, akiről a történetek szólnak. Mári néni, a hajlott hátával, rikácsolós, köszörűs hangjával pont olyan volt, mint a mesék Biri anyója, aki az erdő mélyén lakott magányosan és csak bogyókat gyűjtött, vadászoknak, pásztoroknak adott szállást, ha rájuk esteledett, némi húsért, élelemért cserébe.

A két kicsi egymásra nézett, Jánoska bólintott és már szólt is oda az öregnek:

-Pista bácsi, elmehetünk megnézni a boksát?

-Gyertek lelkecskék, legalább nem leszek egyedül.

Az öreg még megtöltötte friss patakvízzel a kannáit, és már hármasban indultak vissza, be az erdő mélyére. Nem volt ismeretlen ez a két gyereknek. Sokat jártak ide. Útközben szedegették a gombát, áfonyát, málnát, amit éppen találtak.

Az öreg megnézte a kitett csapdát, hátha fogtak valamit. Az egyikben ott volt egy nyúl.

-Na, ma sem maradunk éhesek!

Ahogy odaértek, a boksa még füstölt, a közelében ott állta az öreg kis szénné feketedett kunyhója. Itt minden fekete volt az állandó füsttől.

Miközben István bácsi megnyúzta és kibelezte a nyulat, nyársa húzta és elkezdte a faszénen lassan forgatni addig a két gyerek addig rágta a fülét, amíg el nem mesélte újra az öreg Biri meséjét. Jó volt hallgatni. Hiába hallották már ezerszer, mégis együtt izgultak, és a fordulópontoknál együtt sóhajtottak fel, vagy éppen kapták a szájuk elé a kezüket. Mire a kedves történettel végeztek a nyúl is elkészült. Nagyot kordult a két gyerek gyomra, de mégis visszautasították a kedves invitálást. Márta néni várta haza őket.

Mire hazaértek, már ott gőzölgött a fuszulyka leves puliszkával és juhtúróval. Lelkesen csacsogtak össze vissza, elmesélték otthon is a már jól ismert történetet és kacagtak rajta századszorra is.

Annuska lelkesen köszönt el Jancsitól, de még odaszólt hozzá:

-Osztán várod-e már a második elemit? – Egy iskolába jártak mindketten, egymás mellett ültek pici elsősként. Ekkor még nem sejtették, hogy Jánoska életét mennyire meghatározza majd a tanulás. Gazdálkodónak szánták. De ekkor még csak az árnyéka sem lebegett ott az emlékezetes balesetnek, amiben Jánoska bal hüvelykujja látta a kárát.