Dezső, a madárijesztő sóhaja

Dezső, a madárijesztő sóhaja.

Görbicfalván, egy alföldi falu kertjében lakott Dezső, a madárijesztő. Ott nyújtózkodott a kert végében és a termést őrizte. Nyár vége volt. Már érett a szőlő, a körte, és a drótokon egyre többször ültek össze a fecskék, hogy az indulás időpontját megbeszéljék. A díszkertekben pedig a barátcserje, pici, lila virágait bontogatta. 

Dezső szerette nézni a tájat, a születő kis madarak cseperedését, és éjjel a sünikék sétáit. Legnagyobb öröme az volt, mikor havonta egyszer, teliholdkor találkozott a barátaival, Foltossal és Lórival, akik szintén madárijesztők voltak.  Eső idején mindig tágított egy kicsit a földbe vájt lyukon, hogy mikor elérkezik a találkozás ideje, vígan kipattanhasson belőle. Ilyenkor óvatosan kiugrott, és illa berek, náda kerek, a kertek alatt, igyekezett Foltoshoz. Az éj leple alatt hármasban beszélgettek. Mindig Foltosnál találkoztak, mert csak Lóri tudta még ilyen szépen kiásnia magát. Foltos kabátja, egy színes, foltmintás felöltő volt, innen a neve.

- Szervusz Dezső!- köszöntötte, nagy örömmel Foltos Dezsőt.

- Sziasztok! Érkezett meg Lóri is.

- Hogy vagytok? – kérdezte Dezső a többieket.

- Jól. –válaszolták.

- Bár én örülnék, ha új kabátot kaphatnék, nem ezt a tiritarkát. –sóhajtott Foltos.

- Jó az, elijeszti a madarakat!- vigasztalta Dezső.

- Én meg örülnék, ha néha valaki megköszönné a szolgálataimat. Egész nap ott állok szolgálatban, és még csak annyit sem kapok, hogy köszönöm. - szólt Lóri

- Ráadásul a szomszédasszony mindig kineveti a külsőm, ezt sem szeretem. - folytatta Foltos.

- Engem meg néha bepiszkítanak a madarak!- folytatta Lóri.

Ekképen panaszkodott a két madárijesztő. Miközben Dezső gondolataiban messze járt. Ő szerette a külsejét, kopott bársonynadrágját, és ódivatú, de szép kalapját. Szerette figyelni a természet változását, az évszakváltást különösen kedvelte. Már alig várta, hogy beköszöntsön az ősz, amikor az állatok a télre kezdenek el készülődni. De egyvalami, őt is nagyon bántotta. A gazda kis unokájával, amikor ott játszadozott a kertben, nagyon szeretett volna beszélgetni, emberi nyelven megszólalni. Dezsőt nem nagyon érdekelte, hogy ki mire tartja, vagy az hogy, hogy néz ki. De egy kis barátot, nagyon szeretett volna. Dezsőnek ez volt a legnagyobb álma, hogy legyen egy jó barátja! Jól érezte ő magát itt is, de nagyon érdekelte volna a kis Bence világa. Ezt a távolra szökő kívánságot meghallotta Nikoletta, a jó tündér is. Nagyon megtetszett neki Dezső, aki ahelyett, hogy lényegtelen dolgokon nyavalyog, egy igaz barátra vágyik. Meglendítette varázspálcáját, és Dezsőnek megadta az emberi beszéd képességét. A találkozó végére ért, és a két vendég haza ugrabugrált a kertek alatt. Néhány héttel később, a kis Bence ismét a kertben játszadozott. A madárijesztő közelébe került. Óh bárcsak köszönhetnék neki! Gondolta magában Dezső.

-Szia Bence! –szólalt meg Dezső.

Bence ijedten nézett hátra.

- Ki szólt? –kérdezte Bence.

- Én, a madárijesztő.

- Te tudsz beszélni?- kérdezte Bence meglepetten.

- Igen. Bár ezt eddig én se tudtam. - válaszolt Dezső.

-S jó madárijesztőnek lenni?

- Jó bizony. Egész nap a friss levegőn vagyok.

- Gyereknek jó lenni?- kérdezte Dezső.

- Jó! Már alig várom, hogy elkészüljön az almás lepény, és este, itt alszom mamáéknál, és mama biztos, hogy legalább két mesét fog olvasni, és hatalmas bögre kakaót is ihatok majd.

S folytatták a beszélgetést. Bence elmondta, hogy most fog iskolába menni, amit már nagyon vár. Dezső mesélt Fanniról, a kertben lakó süniről, aki három kölyköt nevelt fel.

 Ettől fogva Bence mindig meglátogatta Dezsőt is, ha a mamáéknál volt. Dezső, nagyon boldog volt! Végre volt egy jó barátja. Dezső mindig elmesélte a teliholdkor történő madárijesztő találkozókon, hogy Bence miket tanult az iskolában. A másik két madárijesztő pedig csupa fülekkel hallgatta.