Dió királyfi és a tökéletes menyasszony

Dió királyfi és a tökéletes menyasszony.

Egyszer volt, hol nem volt, az Örökzöld erdő közepén egy hatalmas, égig érő diófa állt. Törzse olyan vastag volt, hogy tíz medve sem tudta volna körbeölelni, lombja pedig úgy susogott, mintha titkokat mesélne a szélnek. Az Örökzöld erdő közelében volt egy királyság.

A király már hajlott korú volt, bölcsessége sok csatán és döntésen edződött. Tudta, hogy eljön az idő, amikor át kell adnia az ország kormányzását – s ki másnak, mint egyetlen fiának, a trónörökösnek. Ám a fiú nem érdeklődött a palota ügyei iránt. Nem vonzották a tanácskozások, a törvények, sem az aranyozott termek. Ő minden nap hajnalban kelt, és az erdőbe ment – oda, ahol a szél mesélt, és a patakok nevettek.

„Ott érzem magam igazán élőnek, apám”– mondta egyszer a királynak. „Az emberek között csak szerepet játszom. Az erdőben önmagam lehetek.” A király szívében egyszerre volt büszkeség és aggodalom. Mert hogyan bízhatná rá az országot valakire, akinek a szíve nem a népéért, hanem a fákért dobog?

És elérkezett az idő, amikor a királyfinak meg kellett nősülnie. Amikor a fiú megtudta, hogy az apja másnap a jövendőbelijének szánt feleséget mutat be neki, egy előkelő hercegnőt, akitől a királyság új szövetséget remélt. A fiú szíve azonban nem volt kész a házasságra – főleg nem olyasvalakivel, akit sosem látott, és akit nem a szíve választott. Így hát a királyfi mit tehetett még a csillagok halvány fényénél elindult az erdőbe. Mint mindig most is az öreg diófa alatt keresett menedéket. Ott hallgatta a madarakat, és beszélgetett a széllel, mintha tanácsot kérne tőlük.

A király, amikor értesült fia eltűnéséről tombolt haragjában. „Neveletlen, hálátlan gyermek!” – kiáltotta. „Száműzöm őt! Többé nem léphet be a palotába! Éljen az erdőben, ha már annyira szereti!” A katonák engedelmeskedtek. A kapukat bezárták előtte, a nevét törölték a tanács jegyzékeiből. A királyfi pedig – nem tiltakozott. Csendben visszament az erdőbe, ahol a fák nem ítélkeztek, és a patak nem kérdezett semmit. Egyenesen az ősi diófához ment, melynek a törzse most már olyan vastag volt, hogy egy egész hintó is elfért volna benne. Amikor közelebb lépett, megdöbbenve látta, hogy a fa belsejében egy kapu nyílik,- ezt eddig nem tudta, hogy egy palota rejtőzött benne – csupa dióhéjból faragva, mégis szilárdabbnak tűnt, mint bármely kőből épült kastély. Hirtelen furcsa susogást hallott a fák között. A levelek mintha suttogtak volna: „Most már hozzánk tartozol…lépj be!” És így is tett.

A palota lakatlan volt, de minden szoba be volt rendezve, mintha csak a királyfit várták volna. A falakon diólevélből szőtt kárpitok lógtak, az asztalokon méz és mogyoróvaj illatozott, és a kandallóban dióhéjjal fűtöttek. A királyfi úgy döntött, hogy itt marad, és új életet kezd. És a száműzött a diófa belsejében igazi otthonra talált. A fa belsejében szobák voltak, minden szint más-más titkot rejtett. Például egy kamra, ahol gyógynövények száradtak; a csillagtorony, ahonnan éjszaka a csillagokat lehetett vizsgálni; és a diószív-terem, ami a világ legféltettebb titkait őrizte. A királyfi nagyon megszerette a helyet, a Harmatkamrában gyűjtötte össze a reggeli harmatcseppeket, amelyek gyógyító erejűek voltak. Ezzel gyógyította a beteg állatokat és növényeket. Így lettek barátai. Minden reggel madarakkal beszélgetett, délután mókusokkal sakkozott, esténként pedig a fa lombjai között megbúvó állatokat figyelte.

Egy nap különös kopogás hallatszott a Diópalota kapuján…A királyfi először azt hitte, hogy csak a szél játszik a kapuval, de a kopogás újra és újra visszatért – mindig három határozott koppanás, mintha valaki tudná, hogyan kell udvariasan, mégis sürgetően jelezni a jelenlétét.

Amikor kinyitotta a kaput, egy különös alak állt előtte: egy dióhéj-páncélba öltözött apró lény, akinek a szemei úgy csillogtak, mint az erdei harmat. Ő volt Diófa manó, a fa őrzője, aki évszázadok óta vigyázott a palotára, és csak annak engedte át, aki méltó volt rá.

Diófa manó így szólt:

„Királyfi, a fa menedéket nyújtott neked. De te nem maradhatsz itt tétlenségre ítélve, segítened kell. "Miben?"-kérdezte a herceg.

„Tegnap óta a szél elnémult. A levelek mozdulatlanul állnak, és a madarak nem tudnak repülni. Az erdő elhallgatott, valami nincs rendben." És ekkor a manó elővett egy dióból faragott varázskulcsot — és a királyfit egy addig nem látott szoba ajtajához vezette. Amikor a királyfi kinyitotta az ajtót egy csigalépcsőn keresztül eljutott a lombkorona legmagasabb pontjához.

Találkozás Tinta Bagollyal–az Éjszaka Írnokával és Zengő Madárral

Ott először megpillantott egy mélykék színű baglyot. "Tinta vagyok."- mutatkozott be a bagoly. Később kiderült, hogy Tinta Bagoly nem volt hétköznapi madár. Tollai mélykékek voltak, mint a tintával festett égbolt, és a szemei olyan fényesen csillogtak, mint a holdfény a diófalevélen. Minden éjszaka, amikor az erdő elcsendesedett, Tinta elővette a csillagporral töltött tollát, és levelekre jegyzetelte az aznap történteket. De nem ő találta ki, — ő csak leírta, amit a fák, a patakok és a szél meséltek neki. Írásai sosem voltak láthatók nappal, csak holdfényben lehetett olvasni őket. Így lett Tinta Bagoly az erdő emlékezete. Ő tudta, mikor született az első dió, mikor sírt fel először egy kisgyerek, és mikor nevettek együtt a mókusok és a medvék.

Tinta Bagoly mellett egy gyönyörű madár csicsergett, ő volt Zengő, egy apró, szinte észrevétlen kismadár. Tollai szivárványszínben játszottak, de csak akkor, ha valaki igazat mondott. Hangja olyan volt, mint egy hárfa és egy patak közös dala — tiszta, gyógyító, és mély. Zengő nem beszélt, csak énekelt. De az éneke mindig pontosan azt fejezte ki, amit érzett. Ha valaki hazudott, Zengő elhallgatott. Ha valaki félt, halk, reszkető dallamot játszott. Ha valaki szeretett, akkor a legszebb melódiát hallatta, amit az erdő valaha ismert. Ő lett Dió királyfi hírnöke. Ha a királyfi nem tudta, kiben bízhat, csak megfigyelte Zengőt — és a madár hangja mindig elárulta az igazságot. És Zengő, a szélvész gyorsaságú madár, csak akkor jelent meg, ha valaki igazat mondott.

„Szóval az erdő hangjai eltűntek. Nem szól a szél, nem csobog a patak, még a levelek sem zizegnek.” És ekkor Tinta Bagoly hirtelen nem tudott írni, mert nem volt mit hallgatni. Zengő madár meg nem tudott énekelni, mert nem volt érzés, amit kifejezzen.

Dió királyfi végül rájött, hogy valaki ellopta az Erdő Hangjai Könyvet — egy régi varázskönyvet, amely az erdő hangjait őrizte. Tinta mesélt neki erről, meg egy történetet mondott a legelső dióról, amely a világ szívéből nőtt ki. Zengő madár közben énekelt — egy dallamot, amit még soha senki nem hallott, mert az a királyfi szívéből született. A könyv visszatért, az erdő állatai újra „beszélni kezdtek”. Szóval így vált a királyfi az erdő királyává.

Egy nap, amikor Dió királyfi belepillantott a távcsövébe egy leányt vett észre, aki a közeli patakból vizet mert. Aztán elővett egy festő állványt és festeni kezdett. A fiút annyira lenyűgözte a leány bája, hogy egészen elfelejtkezett az aznapi teendőiről.

Miután végre letette a távcsövet, Tinta Bagoly így szólt a királyfihoz:

„A világ tele van csodával. A távcső nem varázslat — csak emlékeztet arra, hogy a szívünkkel is lehet látni.” Mert a bagoly észrevette, hogy Dió királyfi beleszeretett a lányba.

"De mit tegyek, hogy tudomást szerezzen rólam?"-töprengett a királyfi kétségbeesetten.

„Válassz egy különleges diót, írj bele egy apró verset.”-tanácsolta Tinta. És Tinta Bagoly segített a királyfinak a levelet megfogalmazni:

„Ha látod a szelet, hallod a fák szavát, akkor már nem vagy egyedül — én is ott vagyok veled.”

A diót Zengő madár vitte el, -és Hanna, -mert így hívták a leányt, egy reggel a festőállványa mellett találta meg. Elolvasta, és mosolygott. Nem szólt senkinek — csak festett tovább. De a következő képen már ott volt egy diófa, a lombjai között egy apró erkély, és egy távcső.

"A víz, amit érintettél, most másként csobog. A patak emlékszik rád — és én is.”

Zengő madár vitte el megint a „levelet”, és a diót Hanna másnap a korsója mellett találta. Elolvasta, és elmosolyodott. Nem keresett senkit — csak visszament a patakhoz, és újra vizet mert. De most már tudta: valaki figyeli őt, nem kíváncsisággal, hanem tisztelettel.

Dió királyfi leült a legmagasabb ágra, Tinta Bagoly mellé, aki már írta is a következő levelet:

„Egy lány, aki vizet mer, megváltoztatja a világot. Mert nem csak a korsó telik meg — hanem a szívem is.”

A nap már lejjebb járt, aranyfény szűrődött át a diófa levelein. Dió királyfi a távcsövét a patakpart felé irányította, ahol előző nap megpillantotta Hannát. De most valami új történt. A lány ott volt — mezítláb, a fűben ülve — és egy fiatal rókával játszott. A róka a lány körül ugrált, a farkával csiklandozta a lábát, majd hirtelen megállt, és a szemébe nézett. Hanna nevetett. Nem hangosan, hanem úgy, ahogy csak az nevet, aki érti az állatok viselkedését. És a róka vörös bundájával, éles tekintetével ott volt Hanna mellett, mintha mindig is oda tartozott volna. A nap már alábukott a fák mögött, és az erdő mélyebb hangon kezdett zúgni, de Hanna még mindig a patakparton volt, a róka a lábánál szundikált, amikor hirtelen a bokrok megrezdültek. A levelek zizegtek, a madarak elhallgattak.

A távcsövön keresztül Dió királyfi látta mi közeledik: egy nagy vaddisznó, mögötte három apró kismalaccal. Az anyakoca szeme éber volt, a mozgása határozott. Nem támadni jött — csak védeni. De Hanna nagyon megijedt. Amikor a félelemtől megdermedt, a róka is felugrott.

Dió királyfi nem habozott. Tudta, hogy a vaddisznók az erdő részei, de ez az anyakoca most veszedelmes, mert a kicsinyeit akarja megvédeni. Gyorsan elővett egy különleges diót — egy olyan diót, amit még a fa szelleme áldott meg. A királyfi célzott, és a dió pontosan a vaddisznó orra elé esett. A nagy állat megállt. Megszagolta. A dió illata az erdő békéjét hordozta — a gyökerek emlékét, a lombok suttogását, a patak nyugalmát. A vaddisznó lassan leült. A kicsinyei mellé bújtak, és egy pillanatra minden csendes lett.

Hanna még mindig remegett, de a róka odalépett a vaddisznóhoz, és megszagolta. Majd visszanézett Hannára, mintha azt mondaná: „Nincs baj.” Hanna lassan felemelte a korsóját, és egy kis vizet öntött a dióra — mintha megáldaná. A vaddisznó felállt, és lassan elsétált a kicsinyeivel.

A vaddisznó felbukkanása után a lány többé nem jött. Dió herceg mélyeket sóhajtott és egyre bánatosabb lett. Aznap este Hanna sem tudott aludni. A patak másként csobogott, a róka nyugtalanul járkált, és a dió, amit a vaddisznó előtt talált, még mindig ott pihent a korsó mellett. Valami hívta őt — nem hangosan, hanem halkan, mint egy régi dallam, amit csak a szív hall.

Ekkor megjelent Tinta Bagoly. Nem szállt le, csak körözött Hannáék háza felett, tollai csillagporral szóródtak a levegőbe. Hanna kinézett az ablakon és megpillantotta Tinta baglyot, megértette: követnie kell. Elindult, mezítláb, a róka mellette lépkedett, a holdfény vezette őket. Az erdő nem volt sötét — csak mély. A fák meghajoltak, a levelek suttogtak, mintha mesélni akarnának. Tinta Bagoly néha leszállt egy ágra, és egy-egy levelet hagyott hátra, rajta egy-egy sor:

„Aki látja a vizet, az már érti a fát.”

„Aki nevet egy rókával, az már hallja a szél dalát.”

„Aki nem fut el a vaddisznótól, az már része az erdőnek.”

Hanna el tudta olvasni, és a szíve egyre könnyebb lett. Végül megérkezett a diófa alá.

A herceg megjelenik

A fa lombjai megmozdultak, és egy ágon lassan leereszkedett Dió herceg — nem koronával, nem palástban, hanem egyszerűen, mezítláb, mint egy erdei istenség.

A fiatalok nem szóltak egymáshoz azonnal. Csak nézték egymást. A róka leült, Tinta Bagoly a királyfi vállára szállt, mire az megszólalt:

„Láttalak, ahogy vizet mertél. Ahogy nevettél a rókával. Ahogy nem futottál el a vaddisznó elöl. És tudtam, hogy nem csak nézni akarlak téged— hanem megismerni.”

Hanna mosolygott. Nem lepődött meg — inkább úgy érezte, mintha mindig is ide tartozott volna.

Tinta Bagoly felröppent, és a levegőbe írt egy utolsó sort:

„A történet most kezdődik. Mert amikor két szív egymásra talál — akkor az erdő is újra mesélni kezd.”

Minden jó, ha a vége jó

És még aznap kiderült, hogy Hanna az a hercegnő volt, akit a Dió királyfi apja feleségnek szánt neki! Amint a király megtudta a Diófa manótól a hírt, lóra pattant és a diófa alatt megáldotta őket!