Ébredezik a tavasz

Ébredezik a tavasz.

Felolvassa: Onodi Éva

Reggel, amikor felébredtem, már világos volt. Így könnyebben keltem, vidáman, dudorászva. Odakintről édes madárdal szűrődött be. De szép!- sóhajtottam. – Ha én így tudnék énekelni! – gondoltam magamban. Igyekeztem, hogy minél hamarabb kiérjek a természetbe. Ott volt a házunktól pár lépésnyire az erdő és a tisztás. Jól tudtam, hogy mit szabad és mit nem. Ismertem a növényeket, a gyógynövényeket, az erdei állatokat, még a viselkedésüket is. Szüleim megtanítottak rá. Ráadásul a közelből láttam és megtapasztaltam azokat. Apukám már dolgozott, nagyon korán kelt. Akkor én még aludtam. Bár éreztem a pusziját a homlokomon. Sose ment el anélkül, hogy ne adott volna egy leheletnyit. Édesanyám otthon sürgött-forgott, a kertben és a lakásban. Mindig akadt teendője. Sokszor segítettem neki, még akkor is, ha nem kérte. Láttam, hogy elkél a segítség, így tettem a dolgomat. Viszont most nem volt rá szükség. Miután engedélyt kaptam rá, kimentem a kertbe. A nap gyengéden cirógatta az arcomat, ami nagyon jól esett. Ekkor dalra fakadtam. Szerettem énekelni. A szüleim mindig azt mondták, hogy úgy énekelek, mint egy csalogány! Egyszer csak észrevettem valamit.  Odamentem, leguggoltam hozzá.

- Szervusz! Ébredezel hóvirág? Látom, már a testvéreid is ocsúdnak! - mosolyodtam el.

- Áááááá – ásított egy nagyot nyújtózkodva a hófehér szirmú szépség.- Szervusz! Jót aludtam!

- Mi is! Mi is! – kürtölték világgá a többiek is.

- Tavasz van? – kérdezte az első.

- Igen, zsendül! – válaszolta Berkenye, mert így hívták a kislányt. - Érzed a melegedő időt?

- Igen, érzem, de finom! Simogatja a lelkem. Szinte mosolyog a kikelet!

- Szervusz, kicsi hangya! Szervusz, hétpettyes! Szervusz, méhecske! Szervusz, pók apó! Ti is felébredtetek? Előcsalogatott a napsugár? – nézett rájuk kérdőn Berkenye.

- Szervusz! Igen, és még milyen jól tettük, hisz csodaszép az idő! A pók máris szőni kezdte sebesen a hálóját.

- Hm, milyen jó lesz, ha beleragad majd egy-két kövér légy, vagy egy dunyog-szúnyog! – gondolta, már is nyalta a száját körbe-körbe. Ekkor ért oda hozzájuk a süni, a mezei nyúl és néhány dalos madár is vidáman fütyörészve:

Itt a tavasz végre,

úgy vártuk már fényed!

Tündökölj az égen,

legyen e Föld éden!

- Ez nagyon szép volt! - mondta ámulattal a gyermek.

- Köszönjük szépen! - felelték a kismadarak: a rigó, a cinke, a seregély, a mezei pacsirta, a tengelice, a zöldike és a sármány, majd vígan, csicseregve tovaröppentek.

Itt a tavasz végre,

úgy vártuk már fényed!

Tündökölj az égen,

legyen e Föld éden!

- Te hova mész méhecske?

- Elkezdem a munkát, a finom, ízes nektár begyűjtését a kaptárba, amiből mézet készítek majd. Te is kaphatsz belőle!

- De jó! Szeretem a mézet. Köszönöm szépen.

- Szívesen! - azzal: huss, tovaröppent. Közben a hangya és a katica is elindult.

- Ti hova készültök?

- Megyek élelmet gyűjteni a bolyba!- felelte a hangya és sietett tova.

- Megyek petét rakni!- kiáltotta vidáman a hétpettyes és röppent tova. Ó, de kár! Elmentek. Persze megértem őket, hisz ők is csak a dolgukat teszik.

- Kedves süni, drága nyuszi! Ti hova mentek? Mit fogtok csinálni?

- Megyek fogócskázni a lepkével! – muszogta a nyuszi.

- Megfogom a nyulat! – puffogta a süni.

- Engem akarsz megfogni? – Ha-ha-ha, ha-ha-ha, hahotázott hangosan a nyuszi.

- Igen!

- Hiszem, ha látom!

- Fogadjunk?

- Fogadjunk! De miben?

- Abban, hogy aki nyer, azzal játszanak, fogócskáznak a többiek: Berkenye, Én és Te, nyuszi.

- Jó, rendben, áll az alku. Még paroláztak egyet, aztán megbeszélték, hogy mi legyen a cél.

- Aki előbb elér a varázsmogyoróig, az lesz a győztes!

- A süni egy cselt eszelt ki természetesen, hisz tudta ő, hogy  anélkül sose nyerhetne, ám meg akarta leckéztetni a hencegő nyulat.

- Erre, a közelben levő pallóra, aminek a közepén, alul egy nagy kő van, futás közben a túloldalára odadobok egy akkora követ, amekkorát még elbírok és ráfutok a palló innenső oldalára. A nagy kő abban segít majd, hogy elhajít jó messzire. – Kuncogott alig halhatóan.

- Vigyázz!- Kész! Rajt! - kiáltotta Berkenye, akit megkértek erre. A mezei nyuszi nyakába szedte hatalmas ugrólábait és futott, futott amilyen gyorsan csak bírt. A süni pedig véghez vitte, amit kitervelt.  A mezei nyuszi már nagyon közel járt a győzelemhez. Már majdnem célba ért. Na, még egy kicsi, na, még egy, hú, mindjárt ott van az aranyfánál, mikor a süni, mintha az égből pottyant volna - sitty- sutty, máris ott volt a célban. Mivel a nyuszi hátra se nézett, nem vette észre a cselt, csak Berkenye, aki a fejét csóválta és szúrósan nézett a szemével.

- Éljen! Győztem! – ujjongott a süni.

- Nem tudom, hogy ez hogy történhetett!- motyogta nagy búsan lekókadt fülekkel a nyuszi.

- Tudod, hogy? Elmondjam?

- Igen, kérlek! Ekkor elmesélt mindent töviről hegyire. A tapsifüles csöndben hallgatta. Azért eszéltem ki ezt a tréfát, mert az imént, még hencegtél. Látod? A győzelmemhez csak egy cselre volt szükségem.

- De ez nem volt becsületes, azt ugye tudod?

- Igen, tudom! Ne haragudj érte! Bocsánatot kérek!

- Semmi baj, megértem, hogy meg akartál leckéztetni, de máskor ne csinálj ilyet!

- Nem fogok! - Ezt hallva már Berkenye is jókedvűen kapcsolódott be a tereferébe.

Itt a tavasz végre,

úgy vártuk már fényed!

Tündökölj az égen,

legyen e Föld éden! - füttyögte a kis rigó, aki épp ott röppent el fölöttük.

- No, akkor játsszunk? Fogócskázunk?

- Igen! - vágták rá mindketten.

- Persze! Mindenképpen! – nevettek jóízűen. Miután kijátszották magukat, elbúcsúztak egymástól és mindenki ment a dolgára. Berkenye is hazament. Útközben dalra fakadt.

- Úgy énekelsz, mint egy csalogány! - csicseregték a fölötte röppenő kismadarak.

- Köszönöm szépen!- kacagott vidáman. Így történt, ha hiszed, ha nem.