Egér vándorbottal

Egér vándorbottal.

                Egér Endre tágas otthonában egyedül üldögélt a kanapén. Keresztrejtvényt fejtett, és már az utolsó szavakat írta be az üres kockákba, mikor megdörrent az ég, és villámok cikáztak a sötét fellegek között. Akkor jött rá, hogy tulajdonképpen nem szeret egyedül élni, unalmas, hogy nem szólhat senkihez, ha elmegy, akkor nem várja vissza egy lélek sem.

            Arra az elhatározásra jutott, hogyha eláll az eső, akkor útnak indul. Előkészítette a vándorbotját, megkereste a tarisznyáját, tett bele néhány napra elegendő sajtot és kenyeret, és egy kis vizet. Sokáig kellett várnia, rengeteg csapadék hullott le, eláztatta a mezőt, ahol egy hétvégi ház fáskamrájában lakott, melyet senki nem használt, mióta megérkezett, és azóta már jó néhány hónap eltelt. Mikor meglátta, hogy a deszkák között besüt a nap, felsóhajtott, mert végre eljött az indulás ideje. Felhúzta a piros esőcsizmáját, mert bizony sár borította az egész környéket, fogta a vándorbotot és a tarisznyát, majd nyakába vette a mezőt. Nehezen haladt előre, gyakran térdig járt a vizes homokban, de arra gondolt, hogy hamarosan társasága lesz, és ez jókedvre derítette.

Ahogy telt az idő, lassan kezdett száradni a föld, a pillangók a virágszirmokon a nap felé fordították a szárnyaikat, és a kismadarak a fák ágain rendezgették vizes tollazatukat. Egér Endre ismerte őket, gyakran találkozott velük, mikor sajtért vagy kenyérért sietett. Igaz, sosem szóltak egymáshoz, éppen csak köszöngettek. Most azonban mindenkire rámosolygott, így némelyek megállították, kíváncsian kérdezgették, hogy merre tart. Elmesélte nekik, hogy megunta a magányt, és olyan helyet keres, ahol egerek között lehet.

A sárga pillangó csodálkozva hallgatta, hihetetlennek találta, hogy senkit nem talál itt, akivel beszélgethetne, hiszen olyan sokan élnek errefelé. Aztán rájött, hogy korábban is látták őt rohangálni, de azt hitték, hogy nincs szüksége senkire, mert sosem nézett érdeklődve rájuk, sosem állt meg, sohasem kérdezett semmit.

Egy színes tollú kismadár látta, hogy Egér Endre leül egy fa alá, elővesz a tarisznyájából egy darab sajtot és egy kiflivéget. Mivel a vándor rápillantott, és barátságosan rámosolygott, úgy gondolta, hogy megszólítja őt.

– Te vagy Egér Endre, igaz? Hallottam a fáskamra közelében élő egér családtól, hogy él errefelé egy visszahúzódó rokonuk. Merre indultál?

– Társakat keresek. Szeretnék beszélgetni és játszani valakivel, hacsak kedvem tartja. Jó volna tartozni valahová – felelte az egér, és harapott egy jó nagyot a sajtból. Észrevette, hogy a színes tollú kismadár nagyon nézi az ennivalót, arra gondolt, hogy biztosan éhes, és felé nyújtotta a tarisznyáját.

– Vegyél belőle, szívesen adom! – mondta.

– Köszönöm, egy kis kiflimorzsát elfogadok – felelte a másik.

Együtt eszegettek, aztán mikor mindketten jól laktak, Egér Endre szedelőzködni kezdett.

– Köszönöm az ebédet! Tudod, nem értem, miért mégy el innen, mikor sokan lakunk errefelé, csak eddig nem vettél észre bennünket! Sosem figyeltél ránk! Elmentél mellettünk, pedig mindig itt voltunk neked. Azt pedig végképp nem értem, hogy az egér családdal miért nem ismerkedsz meg. Ott laknak a hétvégi ház kamrájának falában. Nagyszülők, szülők, gyerekek, tízen! – szólt a színes tollú kismadár.

– Szerinted menjek vissza, és keressem meg őket? – kérdezte Egér Endre.

– Igen, ők sosem akartak zavarni, de a mezőn mindenki tudja, hogy szerettek volna megismerni! – felelte a madár.

Az egér gondolkodóba esett. Nem tudta eldönteni, mit tegyen. Talán igaza van a szép madárkának, ő élt zárkózottan, és így nem vette észre, hogy a játszótársak körülötte járkálnak. Úgy gondolta, semmit sem veszít azzal, ha visszamegy, és nyitott szemmel jól szétnéz a fáskamra körül. Amúgy is szorította a piros esőcsizma a lábát, és melege is lett benne, rögtön, amint felforrósodott a környék, le szerette volna venni.

Elindult az otthona felé. Közben nyitva tartotta a szemét, így találkozott egy vakonddal, aki éppen a járatából szivattyúzta ki a vizet, mert a legmélyebb részeket is elöntötte. Megállt, és segített neki, majd megkínálta sajttal, de ő nem kért belőle, viszont másnapra meghívta vacsorára. Elbúcsúztak, Egér Endre haladt tovább, minden színes pillangó mellett megállt, minden katicabogarat megkérdezett, hány pettye van, és minden madár dalát megdicsérte. Persze így nagyon lassan jutott az otthonához közelebb, de egyáltalán nem bánta, örült az új barátainak.

Mikor hazaért, levette a piszkos piros csizmát, letette a vándorbotot és az üres tarisznyát. A hűtőszekrényből elővett egy jó darab lyukas sajtot, melyről úgy gondolta, hogy tíz egérnek is elég, és a hétvégi ház kamrájának ajtaján bekopogott. Türelmesen várt. Egy icipici egérke nyitott ajtót, és örömmel ugrott a sajt tetejére, amit a kezében tartott. Azonnal rágcsálni kezdte. Az anyukája jelent meg mögötte, és csodálkozva nézte a rokonát, akiről eddig azt hitte, nincs szüksége senkire, és most lám, ajándékkal érkezett hozzájuk. Behívta őt az egérlyukba, ami bár szűk volt tíz egér és egy vendég számára, de nagyon barátságos. Miután mindenki tárt karokkal fogadta, egyenként elmeséltek magukról mindent, ami csak eszükbe jutott, majd festeni, gyurmázni, társasjátékozni kezdtek. Úgy elrepült az idő, hogy késő éjszaka lett, mire észrevették.

– Aludj nálunk! – kérték a gyerekek. Egér Endre örömmel megtette, hiszen mindig nagy családra vágyott. Kicsit kényelmetlen volt a két szék, amit ágynak számára összetoltak, de az elalvás előtti beszélgetés kárpótolta a kellemetlenségért.

Reggel aztán áthívta őket a tágas fáskamrába, és együtt töltötték az egész napot. Ettek, ittak, játszottak, tanultak, dolgoztak, ha valaki elment vízért vagy sajtért, a többiek visszavárták. Végül úgy döntöttek, hogy mind együtt maradnak ebben a lakásban.

            Ha reggelente kimentek a mezőre sétálni, a sárga pillangó, a színes tollú kismadár és a vakond az összes többi lakóval együtt egy vidám csapatot láttak, és ettől nekik is jó kedvük lett.

– Értem már, miért felejtetted el a vacsora meghívást! – mondta a vakond.

– Jaj ne haragudj, de kiment a fejemből! – felelt Egér Endre.

– Sebaj, gyertek át mind a tizeneggyen! – mosolygott a vakond.

Éltek a meghívással, így aznap este tőlük volt hangos a vakond járat. Mikor hazatértek, elalvás előtt az egércsalád megbeszélte az ott eltöltött idő részleteit, és aznap még boldogabban aludtak el, mint az előzőn.