Szöcske a tenyérben

Szöcske a tenyérben.

            Nyáron a sugárzó napsütésben a szöcske család útnak indult a réten. A mama jól bezárta a házuk ajtaját, hogy senki nem menjen be, amíg távol vannak. Az apa és a gyerekek már messze jártak, hatalmas ugrásokkal a tarka virágokkal tarkított zöld fűben teremtek.

– Várjatok meg! Én is megyek! – kiáltott utánuk szöcske mama, de ők nem hallották.

Teljesen elvarázsolta őket a szabadság mámora. Ilyenkor hajnalban errefelé nyugalom uralkodott a tájon. A vakondtúrásoknál bekiáltottak a járatokba:

– Jó reggelt szomszéd! Milyen éjszakátok volt? Sokat ástatok? – kérdezték.

Néha egy– egy álmos szemű kis fekete, fényes szőrű állatka kidugta a fejét, és így válaszolt:

– Jó reggelt nektek is! Tudjátok, hogy mi ilyenkor fekszünk le aludni, kérlek, máskor ne költsetek fel bennünket! – mondták, de mindhiába. A rakoncátlan kis szöcske gyerekek ugrándoztak jobbra, balra, és felköltöttek mindenkit, akit csak tudtak. Az apukájuk rájuk szólt:

– Nem illik másokat zavarni! Hányszor mondjam el nektek! – szólt nekik, de mindhiába. A kis szöcskék előle is elugráltak.

– Gyere utánunk! – mondták egy arra járó kisegérnek.

– Mennék, ha utol tudnálak érni titeket! Mennék, ha én is tudnék akkorát ugrani, mint a testhosszam hússzorosa!  – felelte sértődötten. Nagyon haragudott magára, hogy még egy ilyen pici kis rovar is túlszárnyalja őt. Legalábbis ugrándozásban. Mérgesen bebújt egy vakondtúrásba, ahonnan egyhamar kiebrudalta a járat ura:

– Ezt nem hiszem el! Az előbb a szöcske, most pedig a mezei egérke költ fel a szép álmomból engem! Hát nem tisztelik a fiatalok a másik állatot? – morgolódott. A kisegér fülét– farkát behúzva elosont a közeléből. Jobbnak látta, ha máshol szaladgál. Keresett magához hasonló egereket, akik szívesen versenyeztek vele a száz méteres futásban.

Miközben a szöcskék vígan ugrándoztak, a nap már egyre magasabban járt az égen, és megérkeztek a kirándulók a rétre. Egy kis család plédet terített le a fűbe, elővették a kis fonott kosarukat és reggelizni kezdtek. Friss kenyeret, sonkát, főtt tojást, sajtot hoztak, hozzá paradicsomot és paprikát ettek. Apa, Anya és gyerekek nagyon jól érezték magukat, örültek, hogy a társasházi lakásukból a szabadba jöhettek, és a friss levegőt, a gyönyörű virágos rét szépségeit élvezhetik. Nem messze csörgedezett egy kis patak. Reggeli után annak partján nézelődtek, és a halacskák gyors mozgását figyelték a vízben. Néha meg-megláttak egy-két falevél hajót a víz tetején, melyen hétpettyes katicabogarak utaztak.

– Nézd, hogy szárítgatják a szárnyaikat! – mondta a kislány a testvérének, egy katicára mutatva.

– Igen, biztos belepottyant a vízbe, és miután felszállt a falevélre elkezdte magát szárogatni! – felelt a kisfiú.

– Gyertek labdázni! – kiáltott Apa, és odadobta a pettyes labdát. A kislány nem tudta elkapni, ezért beleesett a patakba, és úszott a falevél után.

– Nézd, ott jön az óriás katica rokonunk! A szörny, akiről meséltek a szüleink! – mondta a hétpettyes katica a testvérének, aki épp akkor kapaszkodott fel a falevélre.

– Jaj, jaj, siessünk, nehogy elkapjon bennünket! – felelt a testvére, és azzal mindketten felszálltak a magasba.

– Még hogy én katica szörny vagyok! Dohogott a piros pettyes labda, és mérgében fennakadt egy vízbenyúló fatörzsön.

– Várjatok, majd én kihalászom nektek! – kiáltott Apa. Azzal odaszaladt, fogott egy hosszú faágat, és azzal ügyesen lekotorta a labdát a törzsről, majd odaadta a kislánynak. Ő feldobta a magasba, és majdnem eltalálta a katicát vele.

– Jaj, itt az óriás katica szörny! – kiáltott a katica kislány, és menekülni kezdett.

– Maradj nyugton! Nem látod, hogy ez egy piros pettyes labda? – válaszolt a testvére.

– Tényleg! Akkor felesleges volt megijedni tőle! – mondta a katica lány.

– Igen, valóban. Bár jobb óvatosnak lenni – felelt a testvére.

Megnyugodva mindketten tovaszálltak.

A gyerekek egy darabig labdáztak a szüleikkel. Egyik alkalommal, mikor a labda messze elgurult, a kislány utána szaladt, és lehajolt érte. Akkor vette észre, hogy sok– sok szöcske ugrándozik körülötte. Egy darabig figyelmesen nézte őket. Csodálta, milyen kicsik, és mégis milyen nagy távolságra jutnak egy-egy ugrással. Felállt, és helyből ő is ugrott egyet. Amilyen magas ő volt, ahhoz képest az ugrást nem találta elég hosszúnak. Kíváncsi lett a szöcskére, szerette volna közelebbről megnézni. Türelmesen várakozott, és kinyújtotta két kezét, tenyérrel a föld felé tartotta őket, szorosan egymás mellett. Ujjait begörbítette, majd mikor az egyik kis állat közel került, lecsapott rá. Mint egy nagy kupola, úgy borult két tenyere a kis szöcskére.

– Jaj, jaj, de sötét lett!  Este van? Az előbb még sütött a nap! Mi történt? – jajgatott a kis rovar.

A kislány teljesen összezárta az ujjait, és érezte, hogy elkapta a kis szöcskét, hiszen ott mocorgott az egyik tenyerében. A szöcske család rémülten vette tudomásul a történteket, vad ugrálásba kezdtek körülötte.

– Engedd el, engedd el! – kiabálták mindannyian.

– Csak megnézem közelebbről! – felelte a gyerek.

– Az nagyon jó, nézd csak meg, ha tudod! – kiáltott a szöcske papa.

– Már miért ne tudnám? – felelt magabiztosan a kislány, miközben a kis szöcske egyre csak kaparászott a tenyerében, csiklandozta azt.

Ebben a pillanatban ért oda a kisfiú.

– Mi van a tenyeredben? – érdeklődött.

– Szöcskét fogtam, de nagyon birizgálja az ujjaim! Megnézzük? – kérdezte a kislány.

– Persze! Engedd el! Biztosan fél, mert megfogtad őt! – mondta a kisfiú.

A kislány magasra emelte ökölbe zárt kezét, és az ég felé fordította, majd szétnyitotta az ujjait.

A szöcskének egyéb sem kellett! Ahogy megérezte a meleg napsugarakat, gondolkodás nélkül nekiveselkedett, és egy hatalmasat ugrott. Egyenesen a szöcske család közepébe került, akik már nagyon várták őt.

– Jaj de jó újra szabadnak lenni! – rikkantotta.

– Vigyázz fiam a szabadságodra, mindig maradj a közelünkben! Mi már tudjuk, hogy figyelni kell az árnyékokat, és ha közelítenek, elbújunk! – felelte az apja.

– Megnézted jól a szöcskét? – kérdezte a kisfiú a testvérét.

– Csak egy pillanatra láttam, olyan hirtelen elugrott! – felelte a kislány.

– Gyere, figyeljük őket a távolból. Elszaladok egy nagyítóért, akkor jobban megnézheted milyenek! – javasolta a kisfiú.

Hamarosan hozott egy nagyítót, és ezen keresztül csodálták a rovarok érdekes világát.

– Gyertek gyerekek! Elmegyünk ebédelni! – szakította félbe a nézelődésüket az anyukájuk.

            Az autó lassan haladt lefelé az úton. A gyerekek beszélgettek. Elmesélték a szüleiknek, hogy szöcskét fogott a kislány, aki gyorsan kiugrott a tenyeréből, mert nem szeretett bezárva lenni az ujjai között.

A szöcske család hazatért. Szöcske mama elővette a házuk kulcsát, kinyitotta az ajtót, majd az ebédnél megkérte a szöcske gyerekeket, hogy óvatosan közlekedjenek a réten, ha az egyik legféltettebb kincsüket, a szabadságukat meg akarják tartani.