Egy magyar hajószakács története a hírhedt kalózról, Loi Csai szanról

Egy magyar hajószakács története a hírhedt kalózról, Loi Csai szanról.

Loi Csai kalóznő története 

Loi Csai a Kínához közel fekvő Makaó sziget legkönyörtelenebb tengeri kalóza volt. Vadászterülete a Hong Kongot körülvevő vizekre terjedt ki. Ez az apró termetű, törékeny asszony tengeri vadászatai során hatalmas vagyont gyűjtött össze emberrablásból. Az egyedüli hiteles beszámolót Vencel nevű szakács barátomtól tudtam meg, aki 50 dollárt fizetett azért, hogy együtt hajózhasson a hírhedt kalóz asszonnyal. Íme a történet, amit elküldött nekem:

"Első ízben akkor találkoztam Loi Csai asszonnyal, amikor az üzletet megtárgyaltuk. Loi Csai asszony, másnéven a Madam, vékony és apró termetű asszony volt. Fekete haját a nyakszirtjénél borostyán hajcsattal fogta össze. Fülbevalója és karkötője almazöld kövekből volt kirakva. Találkozásunk alkalmából csodálatos fehér selyemruhát viselt, melyet zöld ékkövekből készült gomb díszített, lábán hozzáillő, zöld selyemcipő volt. Aranygyűrűket csak a balkezén viselt. Arcvonásai alapján inkább mongolnak gondoltam volna, mint kínainak, lenyűgőző, sötét szemei magas intelligenciáról árulkodtak. Korát nehéz volt megállapítani, de valószínüleg még nem volt 40 éves. Előkelő tartása miatt kétségtelenül jól illett rá a Makaó kalózkirálynője elnevezés. Bevallom eleinte kételkedtem kalóz hírnevében, egészen addig, amíg meg nem engedte, hogy egyik útjára elkísérjem. Indulásom előtt nyomoztam egy kicsit utána és a következőket tudtam meg: A környékbeliek azt suttogták, hogy a madam megörökölte az üzletet az apjától, miután az apja egy hatalmas tengeri csata után "megtért az őseihez", melyet egy rivális bandával vívott. A madam apja halála után a kínai hatóságoktól engedélyt kapott, hogy átvegye Makaón a halászok védelmét. Még a felügyelői címet is megkapta hozzá, így erkölcsileg minden kalóz banda fölé tudta helyezni magát. Ebből kifolyólag bármilyen hajó zaklatását, kifosztását akár egy partmenti város felégetését is úgy tüntethetett fel, mint hivatalos kötelességét. Ő és legénysége emberrablásból éltek, váltságdíjért cserébe nőket és gyerekeket is raboltak, miután kifosztották őket, felégették hajóikat és lakóhajóikat. Az aztán már a városok kormányzóitól függött, hogy bosszút álltak-e később ezeken az embervadászokon, vagy sem. Így vált Makaón az emberrablás keserű és véget nem érő háború a kalózbandák között. Loi Csai feltételezhetően a legrosszabb volt közülük; mindenestre a legkegyetlenebb és legdurvább. Amikor hajói “járőrként” cirkáltak kint a nyílt vizeken, a madam nem bánta, ha elkísérik, de amikor üzleti ügyben utazott mindig csak egyedül ment. Egy biztos, hogy bármelyik hajó fedélzetére lépett, gonosz, romlott szél fújt a hajó legénységére."

Első nap

“Lappát, ahol hajóra szállunk, még narancsszínű homály fedte, amikor Loi Csai asszony mezítlábas legénysége megkezdte a munkát. Egy közeli dzsunkán egy taoista pap, égővörös ruhában mélyen meghajolva, illatos tűzrakétákat lövöldözött, a különös istenségnek áldozatot mutatott be, hogy elűzze a gonosz szellemeket. Mindezt pár ezüst centért. A mi dzsunkák elrejtőzködve úszott a vizen, más hasonló vizijárművek között. Csodáltam a kapitányunkat, ahogy hajónkat navigálta ebben az agyonzsúfolt hajórengetegben. Kis idő múlva a hajó legénysége felszedte a vasmacskát, minden kéz erősen megfeszült, amíg végre a dzsunka lassan elkezdett előrehaladni. A halászok ezt a manővert addig ismételték, amíg ki nem értünk a nyílt tengerre. A fedélzeten a személyzet surranó léptein kívül más zajt nem lehetett hallani. Dél-Kínában hozzászoktam a kicsi és majdnem nőies külsejű férfiakhoz; a hajónk félmeztelen személyzete azonban, majdnemhogy óriás termetű, széles mellkasú, kemény kötésű legényekből állt. Igazi bandita típusúakból, némelyik széles peremű kalapot viselt, amilyet az ember Dél-Kínában lát mindenfelé. Mások vörös kendőt kötöttek a fejükre és a nyakukba. Még mindig álmosan elhelyezkedtem a tatnál és megpróbáltam láthatatlanná tenni magamat, amenyire csak lehetett, miközben belülről ujjongtam, hogy a kalóz királynő egyik dzsunkáján utazhatok; reméltem, ha bevetésre kerül a sor megúszom sértetlenül.

Moon, a hajóskapitány, egyben tolmácsom, hangos gondolkodásomhoz nem fűzött hozzá semmiféle kommentárt. Egy kicsit úgy láttam, hogy még mindig zavarban van az alkunk miatt, pedig Moon lojális ember volt, mert kitartott a 10 dollár fizettség mellett, naponta. Európai ember nem csinálta volna meg ennyiért.

A hajó fedélzetén a két modern ágyú mellett, 12 darab sima kaliberű, középkorból visszamaradt ágyú terpeszkedett. A dzsunka mellvédjén egy csomó nehéz vaslemez volt. A muníció, a golyók és a lövedékek a hajóközben voltak felhalmozva, a nehéz fegyverek a fegyverraktárban, a hajó fara felé és a hajó elején. A revolvereket, pisztolyokat egy külön kabinban tartották, a kapitány szállása mellett, a tathoz közel.

Mire kijutottunk Makaó kikötőjéből a nap sugarai végre áttörték a ködfelhőt. A legénység folytatta az előkészületeket, a nehéz, vaslemezeket leszedték és áthelyezték a hajó hátsó részébe. A fegyvereket előre hozták, ami gondolom azt jelentette, hogy most már hivatalosan is átalakultunk kalózhajóvá. Ekkor Moon integetni kezdett egy hajónak, de inkább a hajó integetett nekünk. A dzsunkánk ekkor szinte mozdulatlanná vált; s amikor a másik hajó megközelített minket, három nő lépett a hajónk fedélzetére, az egyikben felismertem Loi Csai asszonyt. De micsoda különbség volt a tegnap látott Loi Csai asszony és a mostani között! A tegnap még csodálatos, gazdagon díszített, fehér szatén selyem ruhát viselő asszony, most egy zakószerű blúzhoz, egy durva és vastag szövésű fekete nadrágot viselt, fényes öltözéke helyett egy közönséges anyagból készült katonai ruhában volt. A két másik bennszülött nő, hasonló stílusú ruhába öltözött. Loi Csai szan, amint a fedélzetre lépett lerúgta papucsát, és utunk további részén mezítlábas maradt. Nem üdvözölt senkit, csak kurta parancsszavakat intézett a kapitány felé és a két lánycsatlósához, akik mindig szorosan a nyomában voltak, árnyékként követték, később még a kalóz támadásoknál is, mert ők közvetítettek Loi Csai szan és a férfi harcosok között. Loi Csai szan soha sem beszélt senkivel, csak a két közvetítőn keresztül. Megtiltotta a személyzetnek, hogy hozzá szóljanak, vagy hogy betegyék lábukat a kabinjába. Loi Csai iszonyúan szigorú volt, aki mindenkor elvárta, hogy parancsainak azonnal engedelmeskedjenek, mert Loi Csai szan szava maga a törvény volt! Kemény jellemnek látszott. Ekkor Loi Csai szan, kezével gesztikulálva elbocsájtotta a hajót, amivel érkezett, s a dzsunka, pár pillanat múlva el is tűnt. Ezután Loi Csai szan egyenesen a kabinjába ment, mely akkora volt, mintegy nagyobb zongora doboza. Az ember nem tudott benne felegyenesedni, még kucorogva is bajosan. A nagysága ellenére a kis kabin gazdagon volt dekorálva, bonyolult fafaragással, feltűnő színekkel díszítve. Egy kis antik asztalka közepén a tengerészek védőszentje, egy miniatür A-Ma szobor volt elhelyezve, mely korábban Loi Csai szan apjának a tulajdona volt.

A nyitott ajtón keresztül láttam, hogy Loi Csai meggyújtotta a füstölőt és egy ónvázába tette az asztal közepére, majd kilépett a kabinjából, két segédje mindig szorosan a nyomában loholt. Loi Csai szan ezután elhelyezkedett kedvenc megfigyelő helyén, a kétemeletes hajó hátsó fedélzetén, egy üres láda tetején. Két kísérője, azaz amah-ja alázatosan mögéje guggolt. Ekkor Loi Csai kiadja a parancsnoknak az utasítást. Amikor túl messze van a kapitánytól, akkor az egyik amah-kísérő, mintegy majom odaugrott hozzá és továbbította a madam üzenetét. Loi Csai soha nem beszélt a személyzetével, de az amahok sem, csak a kapitánnyal. Néha a kapitány kérdezett valamit, ő pedig nagyon udvariatlanul, szinte dölyfösen válaszolt. Mint később megtudtam Loi Csai 12 hajó tulajdonosa volt, ágyúkkal, fegyverekkel, municióval ellátva (de még nem volt géppuskája).

Ekkor hirtelen sötét esőfelhők gyülekeztek a horizonton és egy erős szélvihar megdobta a hajót. A kapitány a közeledő felhők irányába nézett, majd hozzám fordulva, tört angolsággal a következőket mondja: "Sok eső, sok szél, elmegy." Felettünk azonban változatlanul fényesen sütött a nap, és csodálatosan tiszta volt a levegő. Ideális idő fotózásra. Abban a percben azonban, amint előkaptam a masinámat, és Loi Csai szan meglátta intett, hogy “No fotó!” A kapitány mondta, hogy tegyem el azonnal a fényképezőgépemet. Ez volt a pillanat, amikor ellenszegültem a parancsnak és megmondtam a kapitánynak, hogy menjen a kalóz főnökéhez és mondja meg neki, hogy szép summát fizettem azért a kiváltságért, hogy együtt hajózhassak vele és célul tűztem ki, hogy annyi képet csinálok, amennyit akarok. Ha nem engedi meg, az egész út totál kudarc lesz számomra. Fél óra egyezkedés után Loi Csai végre beadta a derekát, kegyesen rám mosolygott, én meg rá. Mondtam Moon kapitánynak, hogy kérdezze meg, hogy lefotózhatom-e? Azt vártam, hogy felháborodik a pimaszságomon, de semmi ilyesmi nem történt, sőt megengedte, hogy lefotózzam. Majd jött megint Moon kapitány, aki tolmácsolta a fotózással kapcsolatos kikötéseket a jövőre nézve. Végül egyetértettünk abban, hogy semmi olyan képet nem készíthetek, ami kompromittáló, vagy veszélyes lehet számára! Nem szívesen ígértem meg neki!

A kalandok csak délután kezdődtek, amikor a horizonton hirtelen milliónak tűnő fekete vitorlás jelent meg, mint később megtudtam a halász flották. Mi egy szélvédett helyre hajóztunk, egy kis szigetre, oda, ahol nem láthatott minket a többi hajó. Egy órán belül, amikor az első hajó egyvonalban volt a szigetünkkel, kiléptünk a rejtekhelyünkről. A Madam éles pattogó hangon utasításokat adott. Moon tolmácsolásából tudtam meg, hogy a madam egy széles fekete dzsunkát szemelt ki, amelyiken 3 sárga vitorla volt. Amikor a sárga vitorláshajó felé kormányoztunk, láttam, hogy a vitorlás súlyosan meg van pakolva hallal. Amikor a sárga vitorlás hajóról észrevettek minket, megpróbáltak elmenekülni, de mi utolértük őket. A személyzet ekkor felcsatolta a töltényöveket, a Madam és két segédje is. Amikor a menekülő dzsunkától hallótávolságon belül voltunk, az egyik emberünk leadta a figyelmeztető lövést. Mivel biztos voltam benne, hogy a dzsunka visszalő, ezért azzal voltam elfoglalva, hogy hova rejtőzzek el a golyózápor elől, de nem volt rá szükség. Leadtuk a második lövést is, mely a másik dzsunka főárbócát találta el, ezután lecövekelve vártunk közel hozzájuk. Szándékosan semmibe véve a Madam ismétlődő kérését, hogy semmilyen kompromittáló fotót ne készítsek, kész voltam egy igazi élő csata megörökítésére. És ekkor megint csalódnom kellett, mert semmi különös nem történt. Egy férfi a másik hajó hátsó fedélzetén hangtölcsérbe mondott valamit, mire a hajóskapitányunk pattogó kínai nyelven visszaválaszolt, persze egy szót sem értettem belőle. Ekkor az ellenség egy kis kétevezős csónakot eresztett le, melyen az ellenfél kapitánya elindult felénk. Amikor elérte a hajónkat, szélesen gesztikulálva, izgatottan hadart valamit. Látszott, hogy nagyon ideges. A kapitány hamarosan a fedélzetünkre lépett, akit egyenesen a mi kapitányunk kabinjába kísérték. Kis idő múlva, amikor az idegen hajó kapitánya előkerült, idegességnek már nyoma sem látszott, sőt inkább szélesen mosolyogva tért vissza a saját hajójára. Nyilvánvaló volt, hogy az üzletet mindenki megelégedésére rendezték le. A kapitányok tárgyalása alatt a Madam két segédjével nem hagyta el a helyét, csak csöndesen és mozdulatlanul ült az őrhelyén, mintha nem érdekelné, hogy mi is folyik körülötte. Hogy szándékosan csinálta mindezt, azzal a céllal, hogy becsapja a másik hajóról figyelő arcokat, vagy ez a viselkedés volt mindig jellemző rá, "második természete," nem tudom. Későbbi tapasztalataim során, inkább az utóbbira szavaztam. A kapitány nagyon meg volt elégedve az ellenség látogatásával, ezért kíváncsivá tett, hogy mennyi pénz ütötte a markát, de ő nem árulta el. A formalitások után új áldozatokat keresve továbbálltunk. A nap folyamán még 2 dzsunkát cserkésztünk be ugyanilyen módszerrel, de ők már az első figyelmeztető lövés után megadták magukat. Kapitányaik szintén meglátogatták a hajónkat, majd azt követően Moonnal egyezkedtek, akinek minden alkalommal egyre szélesebb lett a mosolya. A kapitányom diadalittas volt és egyre vidámabb. Nagyon szerettem volna tudni, hogy mennyi volt a profitja aznap, ezért odakiáltottam neki: "Hej kapitány, búsás hasznod volt?" "Természetesen! Sok pénz könnyűvé teszi a szívet." –felelte Moon szélesen vigyorogva. Az éjszakát egy szélvédett helyen, egy kis szigeten töltöttük. Az egyik amah füstölőket helyezett el a hajó különböző sarkain, ezzel köszönve meg az isteneknek, hogy aznap búsás pénzhez juttatták őket. Az utunk nem volt túl izgalmas; mégis fáradt voltam és iszonyúan éhes. Moon figyelmesen sült csirkével kínált. Néhány matróz a kis mentőcsónakból halászni indult, fáklyavilágítás mellett kapkodták ki a vacsorára valót, először velük akartam tartani, de mivel túl éhes voltam és a sült csirke illata egyre jobban csiklandozta az orromat, úgy döntöttem inkább elfogadom a kapitány vacsora meghívását. Moon megterített egy szalvétával, és láss csodát előkerített néhány európai evőeszközt, mégpedig gyönyörű díszeseket, olyanokat amilyeneket még soha életemben nem láttam. Amikor éppen hozzákezdtem a csirke elfogyasztásához, megjelent a madam, én pedig mit tehettem, mint férfi és úriember udvariasságból megkínáltam. Nagy hiba volt! A madam, miután a csirke mindkét lábát megette, majd a melle húsát is bekebelezte, megrökönyödésemet látva, azt mondta, hogy nagyon szereti a csirkét. Ja, persze kalóz volt, hogy is felejthettem el! Moonnak azt suttogtam, hogy remélem a férfiak gazdag zsákmánnyal térnek majd vissza a horgászatból, mert a madam nagy falánkságában az egész csirkénket megette.

Amikor pirkadni kezdett, megint vitorlát bontottunk. A tájkép megváltozott, keletfelé és északi irányban magas, kék hegyeket láttam, délfelé pedig néhány elszórt vitorlást. A kapitány meghívott, hogy reggelizzek vele, a legénység is körülült minket és hahotázva néztek, hogy mit művelek az evő pálcikákkal. Éhen maradtam volna, ha a madam nem szólt volna Moon–nak, hogy hozzon kanalat és villát.

A nők különben mindig külön étkeztek a férfiaktól. A kapitány a legénységgel pedig hasonló ellátásban részesült. Az étkezés után a legénység számára nem volt egyéb teendő, mint egymással csevegni, én a kapitánnyal kezdtem beszélgetni. Elsősorban a madamról szerettem volna minél többet megtudni, az üzletelgetéseiről és a módszeréről. Moon készségesen magyarázott: “A madam, mint felügyelő feladata az egyik halászhajótól a másikig vitorlázni, és biztosítani a védelmüket. Ha egy ellenséges dzsunkát fedez fel, akkor fel kell tartóztatni, s ha szükséges tűzharcot is indítani, így törvényesen kiiktathatja a személyzetet és elsüllyesztheti a hajójukat."

A siker érdekében, elég erősnek kellett ahhoz lennie, hogy markában tudja tartani az ellenfeleit-gondoltam. Ez azt jelentette, hogy minél nagyobb volt a kalózhajó, minél több ágyúval a fedélzetén, annál jobb sansza volt a felügyelőnek-kalóznak ahhoz, hogy ő trónoljon a kalózvilág tetején. Mindegyik dzsunka adót fizetett a védelemért. Ha nem fizettek, alkalmanként történhettek véletlen balesetek, aztán a nem fizetők eltűntek. Persze voltak más inspekciós dzsunkák is, akik szintén adót szedtek be a halászhajóktól. Amikor a madam más vizeken hajózott, a halászhajók támasz nélkül maradtak, ezért bevett szokás volt, hogy a hajótulajdonosok több inspektornak is fizettek egyszerre. “Az utóbbi időben, néhány fiatal összeállt egy erősebb flottává, hogy kiszorítsák a madamot az üzletből.”-tette hozzá a kapitány (ő legalábbis ezt terjesztette). Loi Csai szan, jó hadvezér volt, ezért úgy döntött, hogy megakadályozza ezeknek a versenytársaknak az érvényesülését, könnyű volt megállítania őket. Egy enyhe szellő segítségével, a madam amint megtalálta azt a szigetet, ahol ezeknek a versenytársaknak a hajói horgonyoztak, a kapitányaikkal “megvitatta” a harci helyzetet.

Pár óra múlva szemtanúja lehettem a madam meglehetősen durva módszerének az ő szavait idézve az "ügyek megvitatásának." Dél körül feltámadt a szél, a vitorláinkat hatalmasra dagasztotta, az árbocunk recsegett, a dzsunka oldalra dőlt, de mi rendíthetetlenül vitorláztunk, amíg el nem értünk egy dombos szigetet, gazdagon benőtt, csodálatos növényvilággal. Akkor vettem észre, hogy a kis öbölben három dzsunka horgonyzott. Amint megláttak minket, két dzsunka gyorsan vitorlát bontott és megpróbált elinalni.

A kapitány hozzám rohant és azt üvöltötte, hogy "Lemész!" Látva, hogy füle botomat sem mozdítom; néhány robusztus, ferdeszemű tengerész bekerített, majd nem túl barátságosan egy nyíláson keresztül belöktek egy kabinba. Egy perccel később Moon is csatlakozott hozzánk. A kalózhajó tehát most kezdte meg a kalóz bizniszt. A kabinban iszonyú sötét volt, csak azt hallottuk, hogy a legénység a fedélzeten föl-alá rohangál és kiabál. Kiváncsi voltam, mi folyik a fedélzeten, és hogy tényleg harcolnak-e? A zajokból úgy tűnt, mintha egy régimódi kalandfilm szabályai szerint csapnának össze a kalózok az ellenféllel, szóval kényelmetlen érzés kezdett hatalmába keríteni, mi történik, ha a hajónk megfeneklik, elsüllyed vagy összeroppan, levegőbe röpül. "Moon, mit gondolsz mi történik?"-kérdeztem és a hangom megbicsaklott. "Nem biztonság, mester, nem biztonság!”-mondta erre ő aggódó arckifejezéssel.

Amikor ezt mondta, a hajónkat egy hatalmas ágyúlövés rengette meg. A fülsüketítő zajt egy robbanás követte. Bumm! Majd megint! 3-4-5-6! Jesszusom ez ágyúzás! De válaszlövés nem érkezett! Talán az ellenségnek nem volt már ideje visszalőni? Később megtudtam, hogy az egész ütközet egyoldalú volt. Ekkor hányás szaga érződött a levegőben, ami az égett fekete lőpor tipikus szaga volt. Majd megint kiáltozásokat hallottunk fentről és fegyverropogást. A mieink lőttek. Ha a másik hajó elkezd ágyúzni,- végig se mertem gondolni,- inkább gyorsan lefeküdtem a földre, a fejemmel félig az árbóc alapzata mögé bújva. De szerencsére nem érkezett válasz. Később felültem és megpróbáltam Moonból valamit kiszedni, hogy erősítse meg, hogy nem is vagyunk veszélyben és ez az egész út nem más, mint egy csodálatos kaland. Bevallom féltem. A kabinban túl sötét volt. Még egy óra múlva is ott kuksoltunk, így volt időnk sorsunkon elgondolkozni, talán imádkozni, de részemről inkább káromkodni és esküdözni. Egyszer csak a lejárónk ajtaja megnyílt és végre megkaptam az engedélyt, hogy a fedélzetre mehessek. Az első amit láttam, két férfi feküdt a földön, összekötözött kézzel és lábbal. A hajó jobb oldaláról a vizen pedig látni lehetett az ellenfél éppen elsüllyedő hajóját. Engedély kérése nélkül elkezdtem fotózni. Láttam, hogy a nagyságos kalózkirálynő, most is úgy ült a ládáján, mint egy igazi királynő, két kísérője hűségesen mögötte guggolt. Mindhármuknak lőszertáska lógott a derekán, fegyver volt a kezükben, és csoda módon most nem volt ellenükre, hogy kalóz egyenruhában lefotózzam őket. Megkérdeztem a kapitánytól, hogy ki a két fogoly, mire mogorván azt a választ adta, hogy a két kapitány, akikkel a madam-nak “vitája volt." Meglehetősen furcsa és erőszakos útja a pénz behajtásának, gondoltam, de hát még mindig Dél-Kínában voltunk, a kalózok birodalmában. Megkérdeztem a kapitányt, hogy készíthetnék-e pár képet a foglyokról, jelen lehetek-e a kivégzésükön, amikor lelövik őket. Természetesen, mondta Moon, annyi képet készíthetek, amennyit csak akarok, de a két kapitányt nem fogják lelőni.-suttogta. A legvalószínűbb, hogy magas váltságdíj ellenében a város, vagy hozzátartozóik kiváltják őket. Ha lelőjük ellenségeinket, mindig meg kell magyarázni a hatóságoknak.-magyarázta Moon,- El kell számolni velük, kibékíteni a rokonokat, lecsendesíteni a hatóságokat, de ha egy bizonyos ideig túszként őrizzük őket, kezüket és lábukat összekötjük, éheztetjük őket egy pár napig, hamarosan készségesek lesznek készpénzfizetésre. És ami fő, hogy gyakorlatilag így a legveszélytelenebb.

És a családtagok honnan tudják meg, hogy fizetniük kell? Moon vigyorgott. Ebben az esetben könnyű a dolog, elszállítjuk a foglyot a falujába, a városparancsnok pedig készpénzben fizet, párszáz dollárt koponyánként.” Tényleg könnyű. Így még azt sem mondhatják, hogy emberrablás történt. De Moon elmesélte, hogy volt már rá példa, amikor hírnököt küldtek a hozzátartozókhoz, akik nem hitték el, hogy fogságban tartják a rokonukat; ezért nem fizettek, máskor meg a rokonok szándékosan nem gondoskodtak a váltságdíjról, abban a reményben, hogy a fogságba ejtett személyt kinyírják és akkor majd megöröklik a vagyonát. “De!”-tette hozzá, “ezek voltak a ritka esetek.” A madam módszere az volt, hogyha a harmadik vagy negyedik váltságdíj követelésre sem érkezett meg a pénzt, akkor elküldték a fogoly levágott fülét, ujját, vagy a kezét egy üzenettel együtt, a következő alkalommal egy másik testrészét bizonyságul. Végezetül, pechére a szegény fogolynak, leengedték a kis gumicsónakot, a foglyot a kétevezős csónakba rakták és elmentek velük.-és Moon itt hirtelen elhallgatott. Szóval végeztek velük.-gondoltam.

Az újdonsült foglyokkal akartam menni, csak hogy láthassam mi a végzetük és hogy szemtanúja lehessek a tényleges alkunak, a váltságdíjjal kapcsolatban, de nem engedélyezték. Csak a kapitány egyedül volt megbízva a kétevezős csónak vezénylésével és az üzlet lebonyolításával. Amikor pár óra múlva visszatért, Moon arckifejezése elégedettségtől sugárzott, akárcsak a legénységé. Később láttam, hogy a kapitány egy vastag tekercs bankjegyet mutatott Loi Csai szannak. Mindez a második napon történt, amikor a madam megengedte, hogy feltehessek neki néhány személyes kérdést. Ez is azt mutatta, hogy nehezen küzdötte le a bizalmatlanságát irányomban. Igaz időnként kegyeskedett mosolyogni, persze nem rám, csak felém. Szimpátiáját öntudatlanul azzal nyertem el, amikor meglehetősen váratlanul, egy szélescsövű ágyú elsült a közelemben és pár méternyire fölrepített a levegőbe, halálra rémítve engem, a madam meg könnyesre röhögte magát nyomorult helyzetemen. Egyébként ez volt az egyedüli alkalom, amikor vidámnak láttam.

A tenger hirtelen zord lett, a hajónk kényelmetlen hajlásszögbe dőlt, de még mindig nem lettem tengeri beteg. A madam csodálkozott is, ekkor elmagyaráztam neki, hogy hozzá vagyok szokva a hajózáshoz, mert olyan vidéken nőttem fel, ahol tó található, és ahol gyakorlatilag minden fiatalember nyáron halászként él. Ekkor kegyeskedett megkérdezni az ország nevét. Magyarország-válaszoltam. Tudni akarta, hogy merre van Magyarország. “Melikában?” (Amerikában)-kérdezte. Ekkor lerajzoltam neki nagyjából a világtérképet és megpróbáltam érthetően elmagyarázni (tolmácsom segítségével), a föld alakját és hogy hol van "Melika-Amerika, Inliss-Anglia és Faranka-Franciaország. Lassan átlopóztunk olyan furcsa és idegen helyekre, mint a Skandináv félsziget, Németország, Ausztria és végül így érkeztünk el Magyarországhoz -“Itt a föld másik oldalán születtem.”- mutattam rá az ujjammal.

“Milyen messze van Kantontól? Két, vagy háromnapi hajózásra?”-kérdezte. Ekkor adtam fel örökre, hogy valaha is elmagyarázzak valamit egy kínai kalóz asszonynak. Inkább megkértem meséljen korábbi életéről. Meglepően készséges volt: Az apjának volt négy fia, de mind korán meghaltak.-kezdte. Ő volt az egyedüli lány, törékeny, gyenge kislány, akiről azt hitték, hogy nem fog sokáig élni. Amikor kiskorában az apja elvitte néhány vadászkörútjára, minden alkalommal úgy kezelte, mintha szolgálója lenne, nem pedig saját gyermeke. Így szeretett bele a tengerbe. Az apja különben, mint a legtöbb bennszülött, szegény emberként kezdte, de jelentős karriert futott be, mert bátor fickó volt, és valószínüleg kegyetlen is. Megvolt benne egy rablógyilkos könyörülete, aki a nyugati vizeken vadászott áldozataira. Pár évvel később, amikor az apja főnöke, az öreg kalózbandita váratlanul meghalt, Loi Csai apja, Honcso volt az első embere, aki mindjárt magának követelte a vezérséget. Honcso első cselekedetként átvette néhány dzsunka felett az uralmat és háborúzni kezdett a szomszédos kalózhajók ellen, akiket elűzött Makaó környékéről. Így lett Honcso megbecsült és rettegett kalózvezér a dél-kínai partvidéken. A kereskedelemből hatalmas pénzt halmozott fel, és elkezdte úgy gyűjteni a hajókat, mint más a bélyeget vagy a kínai porcelánt. Megszerzett magának egy széles flottát, néhány hajója elsüllyedt, néhány felégett az áruló legénység miatt; a halászdzsunkái? Tán párszáz volt? Amíg egy bizonyos összeget fizettek neki addig garantálta, hogy más kalózhajók nem zaklatják törvényes tevékenységüket és megélhetésüket. Amikor egy harcban szerzett sérülés következtében meghalt, a “papucsával a lábán," 7 hajót hagyott lányára, Loi Csai szanra, a legerősebb és legszélesebb hajókat a Nyugati folyón és a Gyöngy folyón kikötve. Loi Csai aztán dokumentáltan szerzett hozzá még néhányat, így lett 12 jól felfegyverzett dzsunka tulajdonosa, tehát gazdag. Van egy háza Makaón, ahol ritkán tartózkodik, mert kedvenc otthona a Nyugati folyó partjának egyik városában van.

"Mit jelent Loi Csai szan neve?"- kérdeztem Moont.

A kapitány azt válaszolta erre, hogy a madam-nak le kéne hozzá írnia néhány karaktert a nevéből, mert addig nem tudja megmondani a jelentését, amíg nem látja leírva. Ekkor megkértem a madamot, hogy írja le a nevét egy papírra. Loi Csai rámmeredt, mint aki csapdát sejt, de legalábbis valami ördögi dolgot és nem akarta leírni a karaktereket. Ekkor cselhez folyamodtam és a tolmácsomon keresztül megkérdeztem tőle, hogy talán nem tud írni? A tolmács persze lefordította. Jól számítottam, mert a madam bedőlt a trükknek. Először megvetően rám nézett, majd kezébe vett egy tollat és elég nehézkesen 3 karaktert rajzolt le. Loi Csai szan-“Gazdagság Hegye”-fordította le Moon. Nem túl nőies név. Az igaz, hogy Loi Csai karrierje sem volt túl nőies. “Nem akart a kalózkodás helyett egy nyugodt életet magának?”-tettem fel a következő kérdést. Miért választotta ezt a veszélyes üzletet? Amikor Moon lefordította a kérdéseket a madam válasza mindössze egy vállrándítás volt. Talán még nem gondolkozott rajta soha.

De azt hiszem én tudtam rá a választ. A kalózkodás a dél-kínai parton élő emberek vérében van. A hegyek, a sziklás szigetek, a víz, évszázadok óta az ő vadászterületük volt, jog szerint vagy sem, mindegy. Amikor a 15. században a portugálok ide merészkedtek és háborúzni kezdtek a banditákkal, a Mennyek Fia átjátszotta nekik Makaót, amiért a portugálok cserébe szemet hunytak az itt fosztogató portyázók felett. A kínai hatóságok, császári vagy köztársasági egykutya, sohasem voltak elég erősek ahhoz, hogy megbirkózzanak a helyzettel, és a makaói portugálok, vagy a ma élő hong-kongi angolok büntető expedíciókat még a a saját elfoglalt területükön sem tudtak indítani.

„Nem akart valaha férjhez menni? Családot alapítani, gyereket szülni?“-folytattam a kíváncsiskodást. Észrevettem, hogy Moon, először sokáig bajlódott a fordítással, majd megpróbált mellébeszélni. De annyit értettem kantoni nyelven, hogy visszatereljem a megfelelő vágányra, így végül akadozva, kelletlenül lefordította a kérdésemet. A madam nem úgy tűnt, hogy kényes kérdésnek vette. Ekkor tudtam meg, hogy a madam már kétszer volt férjnél, az első férje „megtért az őseihez“ egy hétköznapi belföldi csetepaté során. Hogyan és mikor, nem mertem megkérdezni. A második férje nem volt igazán a férje, magyarázta Moon-on keresztül. Éppen ezért, rengeteg szeretője volt.

„Van gyereke?“-kérdeztem. „Természetesen!“-mondta büszkén. Két fiú. Az egyik Shanghajban él rokonoknál, onnan jár iskolába. Ez a fiú az első férjének a fia. Már 20 éves lehet, nagyon rendes fiú. Nemsokára megnősül, elveszi feleségül Makaó szomszédos szigetének, Shekki leggazdagabb emberének a lányát. Már gyerekkorukban eljegyezték őket. Csodálatos lesz az esküvőjük, sárkányos felvonulással egybekötve, az összes meghívott vendéget egy lakk riksán hordják majd körbe a városban. Tetemes összegért tüzijátékot is rendeznek, hozományul sok pénzt ad a fiúnak és neki ajándékozza a makaói házát is nászajándékba.

„Nem akarja átadni neki az "üzletet?"-kockáztatom meg a kérdést. „Oh, nem! Gazdag kereskedővé akarom tenni, hogy Mei Kwába tudjak menni, (Amerikába), hogy lássam azt a gyönyörű országot, amiről annyit hallottam már. Láttam egyszer egy újságban egy képet Melika hatalmas épületeiről, egy furcsa városban és valaki mondta, hogy Mei Kwá minden városában hasonló nagy épületek vannak. Oda akarok menni, rizzsel kereskedni, majd a pénzből ugyanolyan nagy házakat építeni.“ Megértettem, hogy Loi Csai nem akarta, hogy a fiú folytassa, amit ő csinál, a folyón le-fel evezve, zsákmányt keresve fosztogatni. Bár ha Makaóban maradt volna, megtanulta volna a fan-tan koncessziót. Ami nem lett volna rossz.

“És a második gyerek? Mi lett vele?” “Ó, ő még kisgyerek, 5 éves.”-mondta büszkén mosolyogva Loi Csai asszony. “Ő tengerész lesz! Zsenge kora ellenére már az anyja egy másik hajóján dolgozik.”-tette hozzá Moon. Egy nap majd megörökli az anyja hajóit és "mesterségét", igazi férfi lesz belőle, bátor fickó. Már 5 évesen úgy dohányzik, mint a férfiak! Az anyja nem akarta, hogy vele hajózzon. De amikor a dzsunka a kikötőben van, bármelyik szigetről áthozza a kisfiát.” Moon-on keresztül megkérdeztem hogy: “Ez a kis fickó is, az első férje gyermeke?” A madam bevallotta, hogy nem, ez a gyerek, igazi szerelem gyerek. Tapintatosan nem kérdeztem meg, hogy ki volt az apja. Eszembe jutott, hogy ki kellene faggatnom az örök szerelemről, egy kínai kalóz szemszögéből. Ezúttal Moon nem vigyorgott és nem próbálta meg átalakítani a kérdést sem, mert rájöttem, hogy őmaga is kiváncsi volt a válaszra. De a madam nem válaszolt. Egy hosszú kutató pillantással ránézett Moonra, majd miután rájött, hogy én voltam, aki feltettem a kérdést, visszanézett rám. Végül nem válaszolt. Majd először amióta ismertem, szomorúságot olvastam ki a szeméből.

Hogy mi történt később Loi Csai szannal, az örök rejtély marad. Az egyik forrás szerint a kínai-japán háború alatt megrohamozott egy torpedó hajórajt és ott halt meg, más források szerint viszont a Nemzetközi Hajóőrség letartóztatta és életfogytiglanra ítélte."