Barion Pixel

Egy szál rózsa


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Egy buszmegállóban lévő padra valaki egy rózsát tett. Arra várt, hogy valaki leüljön, felvegye majd elvigye. Többen is várták a megállóban a korai buszt, de senki sem ült le, nem vette fel, hogy magával vigye. Gyönyörű rózsaszínű volt, a levelei szépe...

Kép forrása: edited by free Canva

Egy buszmegállóban lévő padra valaki egy rózsát tett. Arra várt, hogy valaki leüljön, felvegye majd elvigye. Többen is várták a megállóban a korai buszt, de senki sem ült le, nem vette fel, hogy magával vigye. Gyönyörű rózsaszínű volt, a levelei szépen íveltek, a szirmai sehol sem voltak megtörve, ritkán látni ilyen szép virágot. Az emberek csak jöttek-mentek a busszal, de a rózsa a padon hevert mindvégig, nem érintette meg, nem vette fel és nem vitte magával senki. Már késő reggel volt, mikor egy kislány az anyjával a megállóba érkezett. Az anya, ahogy a megállóhoz értek, hátat fordított a padnak és magához húzta a kislányt. A lány, anyja kezét szorosan fogva próbált forgolódni és mindenkit szemrevételezni, aki a megállóban állt. A kislány pont olyan színű ruhát viselt, mint amilyen a rózsa volt. Egyszer csak, ahogy ott állt és forgolódott, megpillantotta azt. Először a színe tűnt fel neki és tetszett, hogy pont ugyanolyan, mint amilyen a ruhája színe. Nézte, nézte és a tekintetét nem vette le róla.
– Anya, nézd, ott egy virág, egy rózsa a padon. Kié lehet?
– Nem tudom, ne foglalkozz vele, nem a tiéd.
– De nincs vázában, el fog hervadni.
– Nem baj, ne foglalkozz vele.
– Szerintem vigyük haza, adjunk neki vizet.
– Ne nyúlj hozzá! Elviszi majd az, akié. Lehet, odatették valakinek.
– Lehet, hogy akinek odatették nem vette észre, hogy ott várja.
– Mondtam már, ne foglalkozz vele, mindjárt jön a busz.
– Nagyon szép virág, kár, hogy el fog hervadni. Hervadtan már az sem fogja elvinni, akinek odatették.
– Lehet, de nem a miénk.
– Miért nem vihetjük el? Vizet adunk neki és napokig olyan szép lesz, mint most. Írhatnánk egy cetlit a buszmegállóba, hogy nálunk van és úgy biztosan megkaphatja az, akinek odatették.
– Most nem tudjuk magunkkal vinni, de ha még délután is itt lesz, mikor hazaérünk, akkor rendben, elvisszük és adunk neki vizet.
– Délután már nem lesz ilyen szép – szomorodott el a kislány, miközben a virágot nézte.
Egy nő lépett a padhoz a megállóba érve, arrébb tolta a virágot és leült. A kislány morcosan nézett rá, nem szerette volna, hogy a virágot elvigye.
– Tied? – kérdezte a kislánytól.
– Az lesz, délután – válaszolta hirtelen.
Ekkor megérkezett a busz, az anya felszállt a kislánnyal és a rózsa ott maradt a padon fekve. A kislány a tekintetét addig nem vette le a rózsáról, míg látni vélte azt.
Az idő telt csak telt, de a virághoz nem nyúlt senki. Tűzött a nap és a rózsa már nagyon szomjas volt, levelei már nem voltak merevek, azok lekonyultak, a virág összeesett és elernyedt. Egy bácsi ért a megállóba és a napsütés elől beállt a megálló fedett részébe, olvasni kezdte a megállóban lévő plakát szövegét. Miután befejezte az olvasást, leült a padra, a félretolt virágra nézett, majd egy határozott mozdulattal a szemetesbe dobta, aztán visszaült a padra és várta a buszt, hogy az jöjjön.
A rózsát a nap égette, egyre jobban elernyedt, már csúszott a szemetes aljába, de még mindig várta, hogy valaki felemelje és magával vigye. Egyszer csak egy kislány szaladt a megállóba, keresett valamit, de láthatóan nem találta.
– Azt hiszem elvitték. Biztos nem hervadt el, egy néni vagy egy bácsi adott neki vizet.
– Minden bizonnyal Kicsim. Megnéztük, nincs itt, most már menjünk – kérlelte a kislányt az anyja.
A kislány szomorúan elindult, az anyja kezét fogva azért még visszafordult. Ahogy megfordult, egy egészen kicsi rózsaszínű valamin akadt meg a szeme, ami éppen csak túlért a szemetes tetején.
– Anya, nézd, nem vitte el senki. Milyen szép volt és most milyen csúnya. Még nem száraz, vizet kell adni neki.
– Kicsim, a szemetesben van, ezt már ne vigyük haza.
– Szeretném. Meglátod szép lesz, mint reggel. Nézzük meg! Adjunk neki vizet!
– Ne nyúlj hozzá! Megszúr a tüskéje! Majd én! – sóhajtott az anyja, aki egy papírzsebkendőt vett elő a táskájából és azzal fogta meg óvatosan a rózsát, majd a kislány kezébe adta.
A kislány boldogan ölelte át kezével a papírzsebkendőbe csomagolt szárat és óvatosan szorította míg haza nem ért édesanyjával, otthon vízbe tették, nézegették és másnap reggelre a virág ismét pompásan érezte magát, ismét a régi fényében ragyogott, pont úgy, ahogy azt a kislány remélte. 

Bubenkó Andrea, örömíró, hobbiíró, mindennapi mesélő

Bár gyerekkorom óta időről-időre mindig megtalált a mesélés - néha az írás is - valamilyen formája, az első gyermekünk születése után írtam le az első mesém a férjem unszolására. Ezt persze aztán több is követte mindenféle, - kisfiamnak illetve kislányomnak szánt - valós és kevésbé valós mesebeli karakterrel. Azzal biztos nem mondok újat, hogy a mesék illetve a történetek kitalálásában jelenleg is sokat segít...


https://smaragdkiado.hu/termek/varazslatos-mesketek-1-meseerdo/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!