Egy szörny szörnyű napja

Egy szörny szörnyű napja.

Egy szörny szörnyű napja

A setét Girbegurba rengeteg legtávolabbi zugába is besütött a nyári nap.  Itt, a vén, ezeresztendős tölgyfába vájt odúban lakott, Duludú, a sárga szörny. Ám hiába élt a legsötétebb zugban Duludú, a napsugarak mégis beszöktek az ablakon és megcsiklandozták a szörnyecske orrát.

- Hapci!  - tüsszentett nagyot a szörnyecske. – Tán csak nem fáztam meg? Hiszen fáj a szám ! Jaj, de fáj a hátam!  Mit csináljak? – gondolkodott Duludú.  – Elmegyek Berkéhez, a kis manóhoz! Hátha tud rajtam segíteni!  - tűnődött Duludú és már ki is penderült az ajtón. Nyakába szedte a lábait és csak ment egyenesen előre, keresztül árkon – bokron át. Végre megpillantotta a kis tisztást, ahol egy házikó állt. Itt lakott Berke, a kék hajú, erdei manó. Duludú bezörgetett az ajtón. Pici, égszínkék üstökű manó nyitott ajtót.

- Kérlek, segíts rajtam és főzzél nekem orvosságot! – könyörgött Duludú. – Rettenetesen fáj a szám és a hátam! Biztos, hogy megfáztam, mert már hármat is tüsszentettem…Hapciii!  - tüsszögött ismét a szörny.

- Kerülj beljebb, Duludú – hívta a manócska a szörnyet, s rögvest nekilátott, hogy gyógyírt készítsen neki.  Vizet tett fel forrni egy üstbe és két – három marék varázsfüvet szórt a bugyogó vízbe.  Egy óra múlva egy pohárkába töltött a főzetből a szörnynek. - Tessék, Duludú, idd csak meg!  - kínálta a gyógyszerrel a szörnyecskét. Duludú kihörpintette a pohárból a főzetet és várt. Ám nem történt semmi.

- Hát milyen lőrét kevertél nekem, te manó? Hisz ugyanolyan beteg vagyok! Ejj! Nem értesz te a varázsláshoz! – legyintett keserűen a szörny. Berke pipacspiros lett a dühtől.

- Még hogy én nem értek a mágiához?  - tiltakozott a manó. - Hát nem én kuruzsoltam ki a vén harkályt, a nyakatekert gólyát, a köhögő tűzokádót és minden teremtményt a bajából? – füstölgött Berke. - Gyere, elmegyünk a sárkányvajákoshoz! – ragadta karon Berke a szörnyet. Duludú megijedt. Dehogy megy ő a sárkányvajákoshoz! Rusnya, mint egy vasorrú bába, vén, mint az országút és ijesztő, mint egy sárkány! Ám Berke magával cipelte Duludút. Átbújtak a fák gyökerei közt, átvágtak bozóton és páfrányerdőn. Naplementekor odaértek egy kunyhóhoz. A házikó előtt tűz lobogott, s felette egy bográcsban estebéd rotyogott. Ám az öreg mágus helyett csak egy siheder ült a tűznél. Ki lehet ez a suhanc?

- A sárkányvajákoshoz jöttünk, aki… - kezdte Berke.

- Aki vén, mint az országút és ronda, mint egy vasorrú bába? – mosolygott a suhanc. – Ő nincs itt, de talán én is jó leszek. Gyertek közelebb, no! – intett nekik. Majd alaposan végigmérte Duludút, s a zsebéből kihalászott egy kis tégelyt. A benne rejlő kenőccsel bekente Duludú száját és hátát. – Nincs baj, kis koma, csak nősz. Nemsokára nagy leszel. Most bújnak majd elő a hegyes fogaid és a hátadon a tüskéid. Ezért fájt a szád és a hátad. Félelmetes leszel!  Ez a szer majd segít – nyújtotta át a dobozkát Duludúnak. – Eredjetek haza! – mondta. A következő pillanatban a kunyhó is és a suhanc is eltűnt. A két barát útnak eredt. A szörny vidáman lépdelt hazafelé, ugyanis már egyáltalán nem fájt sem a szája, sem a háta.

– Hallottad, manó, milyen nagyra fogok nőni?  - lelkendezett Duludú. - Csak azt tudnám, ki volt ez az ifjú? – nézett a manóra. Berke vállat vont. Egyikük sem sejtette, hogy a valódi sárkányvajákossal találkoztak.