Egy világjáró kecske meséi

Egy világjáró kecske meséi.

Olyan izgatott vagyok! 

Miért?

Mert ma érkezik Capri, a híres kecske.

A híres csirke?

Nem csirke, hanem kecske! 

Hm és miről híres?

Hát ő egy ételkóstoló specialista. Állítólag 576 fajta növényből 499-félét eszik meg, ezért gazdag emberek és mesterszakácsok versenyeznek a kegyeiért. Fáradhatatlan, ha kóstolásról van szó, de ugyanakkor szeszélyes is, mert úgy hírlik, hogy mindig új élvezetek után fut, mindenütt csak keveset eszik egy-egy növényből, kipróbálja, beleharap ebbe is, abba is, de ami érdekes, hogy a legjobb ételnél sem időzik sokáig. Állítólag a szarván keresztül lélegzik, ezért lett olyan kifinomult az ízlelése.

Akkor kár, hogy nekünk nincs szarvunk!-mondta a kandúr. Mi is lehetnénk főkóstolók!

Hát igen ábrándozhatunk majd erről, de most kedves D’Artagnan munkára fel! A nagykövettől kaptunk egy listát, hogy mikre lesz Capri kecskének szüksége, amíg nálunk tartózkodik. Már olvasom is:

Komlótobozt tegyetek a párnája alá, mert Capri imádja a komlót, csak úgy tud elaludni, ha érzi az illatát. Aztán a szakács szerezzen be káposztát és répaféléket, mert azokat eszi legszívesebben, ezen kívül varjúhájat, medvekörmöt, alma illatú mentát, szamárkenyeret, és macskamentát!

Azt én is nagyon szeretem!-csillant fel a szeme D’Artagnannak a macskamenta hallatán. Mi macskák élünk-halunk érte.

Majd megkérjük Marcit, a kuktát, hogy tegyen neked félre belőle. Rendben?

Majd tovább olvasva a kandúr észrevette, hogy a követtől kapott megrendelési listán voltak, más állatokra nézve veszedelmes növények, úgymint: a kutyatej, a boroszlán, a körfény, az erős-szegfű, a citromfű, a zsálya, a foltos bürök, a mérges ádáz, de kiderült, hogy a kecske csodálatosképpen baj nélkül eszi meg ezeket a növényeket is.

Csodálkozom, hogy ennyi mindent meg tud enni, pedig nagyon finnyás. Bele sem kóstol olyan ételbe, amit nem szépen tálalnak fel neki, és nem iszik csak tiszta forrásvizet. Nem szabad az állatfarm felé se menni vele, mert undorodik a trágya szagtól. 

De aztán a hírnökök lelkesedése alábbhagyott, amikor a kecske megüzente, hogy csak október közepén érkezik, mert az Alpokban a kecske vonat produkcióban egészen október közepéig részt kell vennie. A különböző alpesi városokban, falvakban ugyanis nagy ovációval köszöntik a hegyekből télire hazatérő állatokat.

Október közepén Capri végre megérkezett, fáradtan, de gyönyörűen. Sylvette nem győzte csodálni különleges fejékét, a szarván ciklámen színű havas szépéből, havasi törpefenyőből, és ezüst bábakalácsból készült virágkoszorú pompázott.

A hír hallatán a követség környékét ellepték a riporterek, mert mindenki látni akarta a gasztro guru csoda kecskét, aki a pödrött szarvú, kígyóölő Falconierivel együtt érkezett a sajtófogadásra.

A vacsora előtt a követ azt javasolta a kecskének, hogy a riporterek kérdéseire legjobb, ha egy kis séta közben válaszolgat, legalább úgy hamar lerázzák őket. Így is lett. Minden zökkenőmentesen zajlott, egészen addig, amíg a kecske a nagykövetség parkjában lévő védett növényeket is el nem kezdte kóstolgatni. Az erdész elfehéredett, amikor Capri két lábra állt, lehántotta egy több százéves fa kérgét, aztán fel is mászott rá és ott fent folytatta a lakmározást. A riporterek persze buzgón kattogtatták fényképező gépeiket.

Sylvette kérdésére, hogy miért csinálja ezt, Capri csak annyit mekegett, hogy: nem tudok ellenállni a fiatal fák rügyező hegyeinek, legszívesebben ezeket harapdálnám egész nap.

Aztán oda ugrabugrált a dohányzó nagykövet mellé, kitépte a fogával a szájából a szivarvéget és megette, mert Capri még a dohányt is szerette.

Visszatérve, a még mindig a parkban történtek hatása alatt álló nagykövet, kávészünetet rendelt el. És Capri ismét viháncolt örömében, odatrappolt a kávéfőző kisasszonyhoz és rendelt,-egy minő rémálom,-pontosan 60 szem kávébabból készült kávét! Mert Capri rendkívül válogatós volt kávéügyekben is. Minden alkalommal, amikor egy csésze kávét akart elfogyasztani, ragaszkodott ahhoz, hogy pontosan 60 szem kávébabból főzzék. Amikor furcsállták, azt mekegte válaszként, hogy:- hát nem tudják, hogy az egyik etióp ősöm fedezte fel a kávét? Onnan terjedt el világszerte.

Mivel sokan nem tudták, megtapsolták Caprit. És azt mondogatták egymásnak, hogy ez a kecske nem csak egy kész gasztronómiai csoda, de rendkívül művelt is.

És ezután következett a nap fénypontja, mert miután Capri megitta a kávéját a következőket mondta:

A kávézaccból történeteket tudok kiolvasni, meg akarjátok hallgatni, hogy éppen most mit mesél?

Igen, igen!-zúgta lelkesen a közönség. Átvonultak a követ előadó termébe, s miután mindenki elhelyezkedett, Capri belekezdett A kecske és a komló történetébe:

„Egyszer volt, hol nem volt, egy kis távoli faluban, ahol a komlóültetvények messze földön híresek voltak, élt egy gazda, akinek a termése évről évre egyre silányabb lett. Hiába dolgozott keményen, a komló nem nőtt olyan szépen, mint azelőtt. Egyik este, amikor már nagyon elkeseredett, leült a komlóültetvény szélére és hangosan felsóhajtott: “Bárcsak valaki segítene nekem!”

Ekkor egy komlósapkás, törpe jelent meg előtte, aki nem volt más, mint a komló szelleme. “Ne aggódj, jó gazda,” vigasztalta a törpe “Segítek neked, de cserébe arra kérlek, hogy minden évben hagyj egy kis részt a termésből nekünk, törpéknek.”

A gazda megígérte, és a törpe varázslatos módon életre keltette a komlóültetvényt. A növények újra zöldelltek és bőséges termést hoztak. A gazda pedig betartotta az ígéretét, és minden évben hagyott egy kis részt a törpéknek. A komlóültetvény híres lett, és a gazda egy darabig nem szenvedett hiányt komlóból. Mindenféle finom ételt és italt készített belőle, sört, komlós kenyeret és komlós csirkét. Már éppen azon gondolkozott, hogy egy vendéglőt kéne nyitnia.

Igen ám, de a közelében élt egy hanyag kecskepásztor, aki szerelmes lett és legeltetés helyett egész nap a kedvesének furulyázott, eközben a kecskéi elszöktek. Egy hét se telt bele és az állatok visszatértek vadkecske életmódjukhoz. Ha szomjasak voltak a folyóból ittak, s mivel nem éltek a közelükben nagyragadozók, tövig rágták az őshonos bozótokat, fákat, amelyekre számos más élőlénynek is szüksége lett volna. És persze a kecskék imádták a komlót is, s amint megcsapta az orrukat a növény keserédes illata hanyatt homlok vágtattak a komlóföldre. Megrohamozták a gazda szépen zöldellő termését, és tövig rágták.

Komló törpe segíts nekem! Fohászkodott a szegény gazda, kezét az égnek emelve, amikor meglátta a hatalmas pusztítást. Nesze neked vendéglő! Így siránkozott és tördelte a kezét nagy bánatában.

De a törpe most sem hagyta cserben, megint a segítségére sietett, és a saját félretett komlójából, sör főzetet készített macskagyökér hozzáadásával. Ezután felvette a komlósapkáját és megjelent a kecskék előtt, s mivel a kecskék a sok rügytől, komló toboztól iszonyúan szomjasak lettek a manó megkínálta őket az italból, amit főzött. És a vadkecskék degeszre itták magukat. A sörtől böfögtek nagyokat és persze jól elálmosodtak. A törpe meg csak erre várt füttyentett a gazdának, aki már mozgósította a többi, szomszédos parasztgazdát és azok lovas kocsijaikra rakták, majd elszállították a vadkecskéket. A segítségért cserébe mindegyik gazda kapott jó pár kecskét fizetségül, akik miután felébredtek attól kezdve a parasztgazdák szolgálatába kellett állniuk. Ugyanis, ha a kecskék nem „bandába verődve” élnek, akkor nem vadulnak el. Így lett a vadkecskékből ismét szófogadó háziállat, akiket a szegény ember tehenének kezdtek nevezni, ugyanis az ételük, takarmányuk nem került sokba, de ugyanúgy tejet, vajat, sajtot, húst szolgáltattak az embereknek cserébe, mint a tehenek.„

A mesének akkora sikere volt, hogy Caprit addig nyaggatták, hogy mondjon még egy történetet, míg végül belenézett a kávés csészéjébe, amiből a következőt olvasta ki:

 A kecskefejű lány története

„Egy nagyon szegény parasztnak tizenkét lánya volt, egymás után születtek egy év különbséggel. Persze ennyi szájat már nem tudott etetni. Egyik éjjel éppen azon törte a fejét, hogy mit is csináljon, hogy ne haljanak mindannyian éhen, amikor megjelent a paraszt előtt egy erdei manó és felajánlotta neki, hogy elviszi a legkisebb lányát, Renzollát, aki még csecsemő volt ekkor. Ha neki adja, gazdaggá teszi, ha nem, éhen halnak mindannyian. A paraszt másnap elmesélte a feleségének az álmát, meg hogy mit mondott neki a manó, mire a feleség meggyőzte, hogy adják oda neki a legkisebb lányukat, mert ha nem cselekszenek, úgy, ahogy a manó akarja, az bajt hozhat rájuk. A paraszt elvitte hát az erdőbe a kisdedet. Hamarosan megjelent a manó, felkapta a csecsemőt, de még mielőtt hazavitte volna egy láda aranyat adott a férfinak a gyermekért cserébe. A szegény paraszt hazament, otthon kinyitotta a ládát, meglátta benne a temérdek aranyat, és a pénznek köszönhetően férjhez adta az összes lányát. A kis csecsemőt, akit nevelőanyja,- aki valójában egy álruhás erdei tündér volt, -Renzollának nevezett el, a palotája ékessége lett. Teltek múltak az évek és a kis Renzollából gyönyörű fiatal lány lett. De a tündér nevelési erőfeszítései ellenére a leány a könnyű csábító életet választotta, a szakácsok és szolgák hadát, a palota kényelmét, az ékszerek, a luxus és a tétlenség világát. Hiába figyelmeztette a tündér, hogy ne cicomázza magát naphosszat, hanem tanuljon valami hasznosat, a leány nem hallgatott rá.

Egy nap egy gazdag herceg a környéken vadászott, eltévedt, amikor egy gyönyörű dámvadat üldözött, aki persze a tündér volt álruhában, és a palotához csalta. A herceg megörült, amikor meglátta a kastélyt, bekopogott a kapuján. Az erdei tündér gyorsan gyönyörű nővé varázsolta magát, és beengedte a herceget. Ezután gazdagon megvendégelte, bemutatta neki a leányát Renzollát. A herceg az este folyamán beleszeretett a lányba, annyira, hogy tündér anyjától feleségül kérte. A tündér beleegyezett a házasságukba, és Renzollának nagy hozományt adott. Amikor egy hét múlva búcsúzkodásra került a sor, a leány egyáltalán nem hálálkodott nevelő anyjának, hanem hátra sem nézve, köszönés nélkül távozott.

A tündér a lány hálátlansága miatt dühbe gurult és büntetésül a nászéjszakán Renzolla fejét kecskefejjé változtatta. Amikor a király felébredt és meglátta maga mellett a kecskefejű nőt, elszörnyedt. Boszorkányságot sejtve azonnal eltávolította a feleségét az udvarból és egy cselédlánnyal együtt munkára kényszerítette. Először lent kellett kártolnia. A cselédlány engedelmesen csinálta, de Renzolla kidobta a lent az ablakon, mert annyira tanulatlan volt, hogy nem tudta, mit kellene a növénnyel csinálnia. Amikor látta, hogy a cseléd meg milyen szépen tilolja, segítségért könyörgött tündér nevelő anyjához, aki fonott lenszálat adott neki cserébe. Aztán a király mindkettőjük mellé egy kutyát rendelt. A cselédlány gondosan felnevelte az övét, de Renzolla belerúgott, így az elpusztult. Mikor a király érte küldött, hogy megtudja, mi van a kutyákkal, Renzolla szégyenében haza szökött, hátha nevelő anyja visszafogadja. De a leány a palotában csak egy ismeretlen öregemberrel találkozott. Az megmutatta neki egy tükörben, hogy miért is haragszik rá a tündér anyja, és hogy milyen gonosz és hálátlan volt, majd azt tanácsolta neki, hogy kérjen bocsánatot tőle. Azon kívül még beszélt a semmittevés hátrányairól, a hiúság értelmetlenségéről, és a dologtalanság bűnéről. A lány ezeket hallva magába szállt, megfogadta az öregember tanácsát, először is bocsánatot kért tündér nevelő anyjától, aki, amint meglátta, hogy Renzolla szorgalmasan főz, mos, rőzsét hord, visszavarázsolta emberi lénnyé. A herceg így újra beleszeretett, és visszafogadta az udvarába.

Itt a vége, fuss el véle!-mekegte a kecske és ekkor megjelent a pödrött szarvú Falconieri, aki oda mekegett Caprinak, hogy itt az ideje távozni, mert már várják őket Görögországban! Le kell rágnunk egy egész domboldalt!-mek, mek, mek mondta a pödrött szarvú.

Sylvette és D’Artagnan, na meg a nagykövet kísérték őket ki a vasútállomásra. Falconieri, meg Capri a fülüket csapkodva intettek búcsút a hírnököknek.

-Ugye mondtam, hogy a fülükön keresztül lélegeznek!-kiáltott fel diadalmasan D’Artagnan. 

-Szerintem meg a szarvukon keresztül.-zárta le a vitát Sylvette. Végül is nem mindegy?