Élet a tanyán,.
Élet a tanyán, avagy a fánk és a mandariny története.
Magam csöndességében ülök a fehérre meszelt szoba közepén egy három lábú lucaszéken. Hallani az óra hangos tik-tak zenéjét, a fiókos komódon, és látni a falon a keresztre feszített Jézus szentképet, aztán a házasságunkról készült rajz képet egy szép díszes keretbe. Ennyi a szobám dísze.
Előttem egy lemezvödör tele csöves kukoricával, és morzsolok, a csutkát pedig dobom azon mód a tűzre.
A sparheltba, aminek a belső kémény része vastagon ki van rakva vályoggal és ami egyben a főzést is szolgálja már rég begyújtottam.
Fázós januári nap van, akkora a hó, alig bírok vele.
Még szerencse, hogy az uram megjavította a magasszárú csizmámat, mikor legutóbb hazajött.
Nem tudom hány éve hordom, de még egy-két évet kibír, ha vigyázok rá. Rendszeresen megköpökedem, és fényesre suvickolom. Most éppen szárad a lel lenyitott ajtaján, mert átázott mikor vízért mentem a gémeskútra. Igen az egész utca oda jár.
Egyedül vagyok, az uram már rég meghalt. A bányában dolgozott, nagyon messze, és havonta csak egyszer jött haza akkor is csak két napra vagy háromra.
Nem tudom a napját mikor jött a távirat a halálhíréről, csak arra emlékszem késő ősz volt. Tüdőbaj vitte el.
Az élet ad, és elvesz, és megy tovább. Vagy társsal vagy társ nélkül, de megy tovább. Bele kell nyugodni, és a jószágnak ennie kell.
Öreg lábaim hamar elzsibbadnak, ezért néha fel-fel állok és kinézek az ablakon. Fényes világos este van, és mindenhol ezernyi apró csillagként ragyog a fehér hó ahogy rávetődik a hold sugara.
Csak a szemközti házban nagy a zsivaly lárma, mert gyermekáldást ünnepelnek. A negyedik gyerek született meg, fiú lett.
Hangosan koccintgatnak, mondogatják a szép nyájas szavakat, szórják a kereszteket. Ő dóguk, örvendjenek is.
Hamarosan meglesz a hatása a bornak, s pálinkának. ---Bánja a nyavalya, legalább a kutyák sem fognak éhezni a fehér hóba hányt ételtőlitaltól amit felnyalhatnak rögvest--mondom magamban.
Visszaülök morzsolni, petróleum lámpa ég, ami fényt ad, itt mellettem, no meg legalább kicsit melegíti a dunyhát is ami már fekvőre van igazítva.
Gondolatom a holnapi napra terelődik. Vasárnap lesz.
Be kellene menni a faluba a déli misére, aztán meg elsétálni a lyányomékhoz is egy kicsit. Vagy tán épp fordítva kéne?
---Bözsi te!--hallatszik kintről. Megyünk-é holnap a templonba a szent kereszthez? Urvacsora is lesz.---hallom odakintről.
Megismertem rögvest a harmadik szomszédasszonyom hangját, iparkodok felállni, és ajtót kaput nyitni néki.
---Hát mehessünk felőlem---korán indulunk, vagy épp a misére?---kérdem tőle. ---Korán korán tudod elmennék még fiamék elejb utána csak a templom a második harangszóra.
Titokban kis mosolyt nyomtam el az arcomon, mert én is épp így gondoltam.
---Na jó lesz az úgy, pont ahogy szeressük. Legalább az onokákat is meglátjuk mekkorát nőttek.
---Úgy úgy ahogy mondod Bözsi--nem láttam már három hete őket.
---Na akkor kurjintok ha kész leszek és indulunk, de té is kész legyé ám!
----Jó van már no---ne aggódj semmit kész leszek.
Ezzel be is fordultam a kiskapuból, mert már a nagykendő is kevés volt a hátamon, és aztán zártam is lakattal s igen gyorsan bent teremtettem magam.
Mámmeg vinni kék valamit. Hájszen üres kézzel nem állíthatok oda. A gondolataim összevissza cikáztak: hol a kamrában vótak, hol a tornácon jártak, hol a padláson.
Aztán előkerült minden ami eszembe jutott. Tíz db tojás, egy csupor tejfel, meg a két frissen tépett liba talluja, Épp jó lesz egy kispárnának a kisebb onokának.
A tornác zugába eltett diónak is örvendezik a nagyobbik, meg egy fürt szőlő ami már nem is szőlő hanem fagyos mazsola.
Miután csomóra hordtam ezeket meg is nyugodtam, és kezdtem pakolászni a holnapi ruhámat.
Kell mind a három alsószoknya, alája a horgolt harisnya, arra rá a sötét vastag szőttes, kell kapca a csizmába az ünneplős, kell a fejkendő a legvastagabb és alá egy kis vékony, kell a nagy szőrös bekecs a bárányszőrmés, arra a nagykendő keresztbe és hátul megkötve.
A nagykötős szőtteszsák amiben viszem a meglepetést.
Hát aztán mire kész lettem kis híján éjfélt ütött az a nagy óra a komódon.
Reggel kakaskukorékolásra és kutyaugatásra ébredtem.
Nem is volt baj, hiszen iparkodni kell, mert jószág etetés, itatás, tojás össze szedése és készülődés.
Igyekvő asszony lévén hamarjában meg voltam mindennel, és már indultam is.
---Bundás vigyázz a házra míg a faluban leszek! --mondtam hangosan hagy tuggyák a szomszédék hogy nem vagyok idehaza.
Aztán megindultunk Ilonnyal, kit az imint említettem és végig beszélgetve nevetgélve egyhamar beértünk a faluba.
Szétváltunk, s ki-ki ment a maga családja felé.
Rövid időn belül már a lyányomék kiskapujába voltam, és erős csizmaveregetés közepette megvertem a verenda ajtaját.
---Jövünk---jött az ismerős hang bentről, s már nyílt is az ajtó.
---Idesanyám!!! Maga itt, hogyan? --ebben a hidegben---jajj Istenkém de jó, hogy látom! --Jöjjön jöjjön gyorsan bentebb, csizmát húzni lefelé, odatenni száradni, s meglazítani minden ruházatot.
---Hát gyermekem eljöttem én---tudom, hogy te a két kicsivel nem jössz mostanság majdcsak ha bújik az újhagyma na meg aztán a templomba is elmennék már ha bejöttem a faluba.
----De jól tetszett tenni, hogy eljött. Már korán megfőztem mert menni akarok én is a Szentmisére és úrvacsorázni is szeretnék.
---Mindjárt szólok is az uramnak jöjjön ő is ebédelni---kint van épp fát hasogat.
Megebédeltünk csendesen beszélgetve, fácán leves volt, a vejem fogta hurokkal. Büszke is volt rá nagyon.
Mesélt a kocáról is ami 6 malacot fialt, és abból lesz kerítés egész le a kert végéig.
Boldogság volt látni őket. Tudni, hogy igazi család lettek, és szépen iparkodnak, hogy ne valljanak szégyent más előtt.
Lyányom ünneplőbe öltözött, közben én is magamra szedtem mindent, és elindultunk a templom felé.
Mivel már nem volt a vászonzsákban semmi ezért úgy vetettem át a vállamon, hogy beletudjam tenni a kezemet jobbról is meg balról is majd hazafelé menet ha fázna.
A mise után hosszasan búcsúzkodtunk a lyányommal, és meg igértem még a télen egyszer eljövök. Öleltük csókoltuk egymást, és ki-ki a maga útja felé vette az irányt.
--Bözsi te! --hát nem vársz meg?----jött a hang mögülem.
---Ó én úgy el vótam most magammal, hogy el is feledtelek---ennyi gondunk legyen csak---mondta a szomszédasszonyom.
Hazafelé csendesen lépkedtünk, ki-ki el volt a maga gondolataival.
---Jól vannak?----igen jól. Fa van az erdőben, aztán ott a fácán is a nyúl is csak meg kell fogni, a kert jól termett, jószág is van.
Hatot fialt a koca, nem lesz baj, nem kell aggódni.
---Nálatok is jól vannak?---igen ők is jól vannak.
--Onokák?---azok is---a nagyobbik már rajzol fekete szénnel---
---Az jó---emezek is jól vannak---szépek kövérek, tiszták.
Hallgattunk, és nekem eszembe jutott, hogy bedugom a kezem a szőttes zsák alá.
Rögtön éreztem, hogy valami melegség van bent a szőttes alatt. Erősen gondolkodóba estem mi lehet az becsomagolva jó vastagon betekerve valami ruha anyagba.
Mihelyst belépek az ajtón bugyolálom is kefelé--gondoltam.
Úgy szaporáztam a göncök ledobálását, hogy belé is izzadtam. Dolgozott nagyon bennem a kiváncsiság.
És láss csodát!
Amint kibontottam a kis csomagot, rögvest elindult a könnyem olyan finom illata volt hogy azt elmondani nem lehet.
A szeretet illata jött felém és teljesen átjárta az egész lényemet.
Néztem magam elé, s elképzeltem amikor bedugta lyányom a szőttesem alá, hogy melegítsen, és hogy csak ezt tud adni most.
Indultam ki gyorsan a kapun a szomszédasszonyom felé,
de már az utcán kiabáltam neki----Ilon gyere ki!---hallod gyere adok valamit!
Aztán könnyes szemmel nyújtottam feléje a fánkot, igaz csak négy volt, de a világ legfinomabb fánkja volt.
Kettőt én ettem meg, kettőt neki adtam, ott az ő verandáján csöndben megettük a még illatos fánkot.
---Várj Bözsi---én is adok valamit!---és a kezembe nyomott egy kis kerek narancssárga valamit.
--Ez narancs? ---csak nem nőtt meg? --kérdeztem.
--Nem nem ez mandariny. Mandariny? ---Igen a fiam hozta Ózdrul---tudod ott dolgozik a kohóba.
---Hát köszönöm szépen.----Szivesen adom, és én is köszönöm szépen a finom fánkot.
---Na de mostmár húzzunk bele, mert mingyá sötét lesz oszt a jószág csak reggel evett!
Békés tudattal mentem haza az én kis nádfedeles kis házikómba, és miután elláttam a jószágokat, bevittem egy lemez vödör kukoricát.
Tudjátok, hát morzsolni, és a csutkát rögvest dobni a sparheltba, hogy jó meleg legyen, és a becsomagolt vályog is melegedjen fel mihamarább, amit a dunyha alá teszek, hogy a lábam ne fázzon éjjel.
Eszembe jutott a mandariny. Forgattam, nézegettem, nyomkodtam, és arra gondoltam, hogy biztosan úgy kell kibontani mint a narancsot, mert azt már ettem.
Régen az uram mindig hozott egyet-kettőt. És abban a formában békés nyugalommal megpucoltam, és lassan nagyon lassan, hogy minden cseppjének érezzem az ízét megettem.
Közben úgy döntöttem, hogy a morzsolás legyen a hónapi nap gondja, és azzal a gondolattal aludtam el, hogy holnap ne feledjem megmondani Ilonnak, hogy finom volt a mandariny amit adott.
Nyugodt lélekkel, megtisztult szívvel ért véget a vasárnapom.
Ezt a mesét írta: Szmolka Mária amatőr vers, és prózaíró/meseíró
Tisztelettel üdvözlöm Önöket! Szmolka Mária vagyok, 1961. 01. 15.-én születtem Tégláson. Gyerekkoromat Geszteréden egy kis faluban töltöttem, de házasság után visszaköltöztünk születési helyemre. Van három asszonylányom négy szépséges és okos unokám, férjem, és egy siketnéma halmozottam fogyatékos unokabátyám akinek én vagyok a gondnoka. /apja, anyja elhaltak/ és én megörököltem Nagyon szeretek írni, verset, prózát, emlékeim...