Lujzi cica, és a tyúk története.
Egyszer volt, hol nem volt.....kezdhetem így is a mesémet, de én inkább azt mondom, hogy:
Képzeljétek el, hogy volt egyszer egy nagyon okos, ügyes, és játékos cica akit úgy hívtak hogy Lujzi. Lujzinak élénkzöld szeme volt, ami mint minden cicának a fény hatására változott, vagy sötétebbé, vagy világosabbá.
Két füle között fehér, és szürke csíkok voltak, egészen le az orráig, viszont az orra már fehér volt, de kétoldalt mintha bajuszkája lenne újra sötét volt volt, aztán hátul a fején fekete folt, a nyakán fehér sálszerű szőr, és a hátán megint fekete volt a szőre.
Lujzi nagyon szeretett az udvaron szaladgálni, szinte kora tavasztól késő őszig egész nap kint járkált és játszadozott az udvaron.
Történt aztán egyik nap, hogy a szomszéd tyúkjai közül egyik eltévedt, és a gazdájuk házaháta mögé bemerészkedve, ott kezdett járkálni fel és alá. Nyújtogatta a nyakát, kereste az udvarukra visszavezető utat, de sajnos sehogy sem sikerült, mert mindig csak azt a négy-öt métert járogatta oda-vissza újra, és újra.
Lujzi, aki épp a hasát süttette a napon, felfigyelt a tyúk halk rekedt károgásnak mondható hangjára.
Eleinte csak nézegette, nézegette követte a fejével a tyúk járását, jobbra, balra, újra vissza, és megint vissza.
Aztán gondolt egy nagyot, és lassú nagyon lassú mozgással a hasára fordult, majd lapos kúszásban megindult a kerítés felé, ami mögött a tyúkocskát látta.
Meglapúlt, és figyelt. Aztán újra megindult, tedd pár apró lépést, majd megint megállt.
Figyelt, és gondolkodott hogyan is tudná elkapni azt a valamit, ami ott mozog fel-és alá. Mert hát ugye a cicák nem tudják, hogy az tyúk, még csak nem is sejtik...ők csak azt látják ott mozog valami, és azt nekik el kell kapni bármi áron is.
Már szinte hason csúszott, és a távolság egyre kisebb és kisebb lett közöttük. Hátsó lábai hátra nyújtva, álla a földön lapul.
És itt a pillanat---gondolta Lujzi. Csak ugranom kell egy nagyot és már el is kaptam.
És képzeljétek el, épp akkor vetődött a drótkerítésre, amikor a tyúkocska épp észrevette, és feléje nézett.
Hát ez a tyúk annyira megijedt, hogy hátravetődött, és jól beverte a fejét a ház falába. Keserves kotkodácsolásba kezdett, de reménytelenül.
Na elég az hozzá, hogy a mi kis cicánk feje a nagy ugrástól beszorult a drótkerítés egyik kocka alakú lyukába, és ettől ő is úgy megilyendt, hogy elkezdett vergődni, nyávogni, karmolászni össze-vissza, és ő is keserves nyávogásban tört ki. Na lett nagy ribillió.
Biztosan tudjátok, hogy milyen kerítésről beszélek, hiszen elég sok helyen van ilyen kockás fonott drótkerítés, ami általában szürke, de van zöld szinű is és talán barna is.
Nos, hogy folytassam a mesémet Lujzi feje, nem is igazán szorult be, hanem inkább a nagy vergődéstől csak össze-vissza kapálózott, és a hátsó két lábával még a drótot is rángatta.
A tyúkocska csak szaladgált fel és alá, és hol a falnak ment neki, hol a kerítésnek, közben pedig károgott, mint a varjú félelmében.
Lujzi gazdasszonya, aki szemtanúja volt ennek az egész kis történetnek, nagyon jókat kacagott a tyúk, és a cicája esetén.
Megsajnálta hát, és úgy döntött, hogy megy és kiszabadítja az egyetlen állatkáját, amikor meglátta a ház sarkánál a szomszéd hatalmas kutyáját. A kutya haragosan morgott, és vastag hangon hangos ugatásba kezdett.
--Azt a fűzfán-fütyülő rézangyalát-gondolta a gazdasszony magában. Mi lesz itt ha idejön és elkapja a cicust?
--Ha elkapja a cica fejét, akkor annak vége, tehát cselekedni kell.
Korához képest gyors léptekkel ottermett a kerítésnél, és megfogta Lujzi testét, aki már ez idő alatt nagyon elfáradt, és már csak lógott a kerítésben. Közben a tyúk hangos rikácsolásba kezdett.
A gazdasszony egyik kezében tartotta Lujzi testét, a másik kezével széthúzta a drótot, és szépen óvatosan kivette a halálra ilyedt kis cica fejét.
Ebben a pillanatban a nagy kutya épp oda ugrott, hogy majd ő megszerzi a kis állatkát, és közben erősen ugatott.
A gazdasszonynak beleremegett a lába a nagy izgalomba, és ráadásul kedvenc kis állatkája a hirtelen ugatásra megréműlt, és ahogy kiugrott gazdája kezéből jól végig karmolta mindkét karját.
---Na megállj te kis szemtelen, hát ez a hála, hogy megmentettem az életedet a kutyától?---Holnap egész nap be leszel zárva--gondolta magában.
Az udvaron egy nagy kanyar után a cicus úgy döntött, hogy jobb lesz, ha a házba menekül.
Be is futott, és beült az étkező asztal alá, mert azt hitte ott nem találják meg.
A gazdasszony nem is foglalkozott vele, mert tudta előbb utóbb megnyugszik és előjön.
Inkább az ablakból figyelte, hogy a kutya és a tyűkocska jól megkergették egymást, mert ugye tudjuk ám, hogy a tyúk az nem fél a kutyától...nem bizony....még a macskától sem fél, mert ráveti magát és jól megkarmolássza a fejét a kapirgálójával, így hát a tyúk kergette a kutyát, és mivel a kutya tudta, merre van az udvar, a tyúk meg szaladt utánna, így végre megtalálta társait.
A szomszéd gazda akkorra jött ki a hátső udvarrészre, szóval lemaradt a nagy veszedelemről. De azért még odaszólt a kutyájának---Bodri takarodj! ---és lassú léptekkel be is ment.
A tyúkocska mivel rövid eszű, így hamar elfelejtette, mi is történt vele, gondtalanul kezdett kapirgálni társai között.
Közben, hogy kellemes dolgot is meséljek, elmondom, hogy a cicuska előbújt az asztal alól, és felugrott az étkezőben lévő kanapéra, onnan pedig a kanapé háttámlájára. Tudjátok aminek a hátunkat szoktuk támasztani.
Mit gondoltok mit csinált ott?----ne törjétek a fejeteket, mert úgysem fogjátok kitalálni. No elmondom nektek, hogy a falon
a kanapé fölött a gazdasszony unokáinak a fotói voltak kirakva.
Négy unoka képei, ahol kicsik, nagyobbak, mégnagyobbak és ilyen-olyan kedves fotók.
Lujzi cicánk aki főhőse a mesémnek állt a háttámlán, és szépen sorba nézegette a fotókat a falon, és közben hangosan dorombolt.
Tudjuk, hogy a cica nem lát minden színt, vagyis csak a sárgásat, és kékből álló szineket látja, viszont a sötétben, és félhomályban nagyon jól lát. A dorombolással, és a képek nézegétésével belopta magát gazdája szívébe, akit ez a helyzet nagyon boldoggá tett, és mosolyt csalt az arcára.
Ezen a napon megkegyelmezett neki, és megengedte, hogy bent maradjon a lakásban egészen sötétedésig.
De csak és kizárólag az étkezőben. Így is volt.
Lujzi egy idő után, a kanapé egyik sarkában összegömbölyödött formát felvéve aludt is egyet, és csak annyit érzékelt, hogy valaki megfogja, és kiviszi a saját kis kuckójába, enni inni adott neki, és rázárta az ajtót.
Mivel az idő közben gyorsan elröppent fölöttem, ezért itt most mesémet felfüggesztem. Holnap folytatás következik, ezt bizton megigérem.
Ezt a mesét írta: Szmolka Mária amatőr vers, és prózaíró/meseíró
Tisztelettel üdvözlöm Önöket! Szmolka Mária vagyok, 1961. 01. 15.-én születtem Tégláson. Gyerekkoromat Geszteréden egy kis faluban töltöttem, de házasság után visszaköltöztünk születési helyemre. Van három asszonylányom négy szépséges és okos unokám, férjem, és egy siketnéma halmozottam fogyatékos unokabátyám akinek én vagyok a gondnoka. /apja, anyja elhaltak/ és én megörököltem Nagyon szeretek írni, verset, prózát, emlékeim...