Élet az öreg vízimalomban 8. rész

Mikor aztán a pihenő után az öreg újra sétálni indult, a szemei megakadtak az egyik nagy fán. A mókuskával a vállán gondolta, hogy közelebbről is megnézi.

 - Mutatok egy odút a kismókusnak! - mondta Ilka mamának az öreg.

 - Az jó lesz! Ideje hozzászoktatni már a fákhoz, és az erdőhöz, hogy megtanulja hogyan is boldogulhat - válaszolta Ilka mama. - De hol van itt odú? - nézett kérdőn apókára. - Hát ott! annál a nagy fánál, a bokor takarásában! - mutatott a fa felé botjával az öreg. Amikor odaértek, akkor látták meg, hogy tényleg van ott egy odú. Apóka kinyújtotta a karját, kezével megérintve a fát. A kismókus nem tanakodott sokáig, az öreg karján szaladt végig, és már a fa derekán cikázott. Ilka mama tett az odúba egy mogyorót, amit aztán a kedves kis állat gyorsan megtalált. Kíváncsian nézték, hogy mit kezd vele. Azonban ezt a kincset a mókuska Ilka mama kötényének zsebébe dugta, és egyenlőre ki sem jött onnan. - Na majd holnap is kijövünk, had szokja a terepet. - mondta apóka, és vissza ballagtak. Séta közben az öreg meglátta Regőt a tetőn, aki valamit javított éppen. - Tán megint beázott? - kérdezte a molnárt. - Be ám! Na de majd kijavítom, aztán jó lesz. - nézett az idegenre Regő, elgondolkodva. De aztán tovább kalapált. Kicsivel később, szekér zörgésére lettek figyelmesek.

 - Jó napot, Talabér uram! - kiáltott le a tetőről Regő. - Hát megjött! - és Regő, gyors léptekkel jött le a létráról. - Meghozta amit kértem? - fogta csendesebbre a hangját a molnár.

 - Meg hát! - mondta a kosárfonó is halkabban. Majd a pokróccal letakart mózeskosarat fellopták Katica és Regő szobájába.

 - Meglepetés lesz! - magyarázta az ifjú férj, aki hamarosan apuka is lesz.

 - Aha! Úgy már értem! - válaszolta Talabér. - Nahát akkor gratulálok! Legyen sok örömük benne! - tette még hozzá, miután zsebre tette a mózeskosár árát. - Most nem őrletek. Van még néhány fuvarom. De ha kell jövök a lisztért! - intett búcsúzóul még Regőnek, aztán elhajtott a szekérrel. Mondanom sem kell, hogy mikor Katica megtalálta a babának szánt mózeskosarat, azt sem tudta hogyan ölelje az urát örömében. Aztán Regőhöz fordult.

 - Nem találod furcsának ezt az embert? Kezd úgy viselkedni, mintha valamikor itt élt volna ő is a vízimalomban - mondta Katica eltűnődve.

 - Na ennek ma utána járunk! Mert hogy nekem is feltűnt a viselkedése. - mondta titokzatosan Regő. És az ifjú molnár erősen gondolkodni kezdett. Aztán kiötlött egy tervet, miközben az udvaron a lisztes zsákokat hordta a helyére. Regő nagyon szeretett nótázni, ezért vidám énekléssel rugaszkodott neki a munkának. Azonban, ezt a nótát senki sem ismerte. Az idegen is fülelni kezdett, a furcsa sorokat hallva:

 

“Ládák alatt elrejtve mi lapul?

 Mondja meg! 

 Udvaron és tetőn, mi bújik? 

Mondja meg!

Mit mesél a malomkerék, kinek üzen titkos levél? 

Mondja meg!

 Fa odvában megbújva, mit rejthet a ládika?

Mondja meg!

 Kislány vajon hol lehet?

 Hol lehet? 

Melyik szomszéd mondja meg? 

Mondja meg! “

 

 Regő csak énekelt, az öreg meg erősen fülelt. Nézett maga elé hosszasan, majd ő is rázendített: 

 

“Öreg molnár beteg lett!

Beteg lett. 

Felesége oda lett! 

Oda lett! 

Öreg molnár mit tehet? 

Mit tehet? 

 Mindent hogyan intézhet? 

Intézhet? 

 Mi lehet az udvar mélyén elásva? Tető résbe eldugva? 

Eldugva?

 Nem lehet az más mint egy bőrtarisznya!

Tarisznya!

Benne meg a kulcs, mi e helyet kinyitja,

Kinyitja!

 

Öreg molnár mit tehet, mit tehet,

Írt még titkos levelet!

Levelet!

Legféltettebb kincse mégis ki lehet? 

Ki lehet? 

Tudja aki olvasta a levelet! 

Levelet! 

 

Tudok ám én még egy titkot hallod-e?

Hallod-e?

 Hogy hívják a vízimolnárt, tudod-e? 

Tudod e?

Ház sarkán az egyik tégla elmondja!

Elmondja! 

Ki volt itt a régi malom gazdája!

Gazdája!

Kiderül , ha az írást olvassa!

Olvassa!

 

 Regő most letette a zsákot. Ilka mama Katicába karolva állt. Megdöbbenve hallgatták a nótázós felelgetőzést. Regő most belekarolt az öregbe, és így folytatta. 

 

 “Melyik az a tégla? Mutassa! Mutassa! Amelyik a molnár nevét elmondja! Elmondja” 

 

 - Akkor lássuk mi a neve, apóka! - nézett szeretettel Regő a nóta végén öregre. Apóka oda lépegetett a ház sarkához. Botjával kopogtatni kezdte a téglákat. Az egyik kotyogó hangot adó téglát kifordította, amin ez az írás állt:

“ A vízimalmot építette: Becsehelyi Elemér” 

 

 Most mindenki megilletődve nézett Elemér apóra. Katicának könnyek gördültek le az arcán végig.

 - Akkor nem is apóka, hanem apuka? - kérdezte elcsukló hangon.

 - Drága kislányom! Katica! Hát azért volt olyan kedves nekem az arcocskád, hiszen mintha csak édesanyádat látnám! - ölelte meg az öreg a nagyon régen nem látott kislányát. Na ez az este olyan este volt, amilyen sem előtte, sem utána nem volt.