Énekszóra nyíló virág

Énekszóra nyíló virág.

            A réten tarka virágok nyíltak, kékek, sárgák és rózsaszínűek. Szirmaik fénylettek a napsütésben, este összezárultak, és hajnalban, mikor harmatcseppek borították őket, akkor ismét kinyújtóztak.

            Egy kis bimbó a virágszőnyeg szélén elkeseredetten álldogált a halványzöld, hajlékony száron, hosszúkás levelei ölelésében.

– Mikor leszek én is virág? – kérdezte az éppen arra szálló sárga pillangót.

– Várj türelemmel, majd egy szép napon arra ébredsz, hogy fürödnek a fényben a szirmaid! – felelte a lepke.

Nem tehetett egyebet, várt türelmesen. Hallgatta a szellő susogását, a madarak csicsergését,

olykor az esőcseppek koppanását. A többi virág elfordult tőle, nem törődtek vele, egy idő után észre sem vették. Ő azt gondolta, kevésbé értékes, mint a csodálatos színekben pompázó társai, akik megannyi méhecskét vonzottak kelyheikbe.

Egy nyári délelőttön gyerekzsivaly törte meg a csendet. Busszal érkeztek, mely a közeli parkolóban állt meg.  Az énekkar tagjaiként nemrégiben nyerték ezt a kirándulást a hegyekbe, mert egy versenyen eredményesen szerepeltek.  

Hoztak magukkal tollas labdát, focit és egyéb szabadtéri játékokat. A velük érkező felnőttek plédeket terítettek a puha pázsitra, és aki akart, letelepedett rájuk. Előkerültek a hűtőtáskák is, melyekből finom szendvicseket, gyümölcsöt és ásványvizet kaptak. Tízórai után szerteszét szaladtak a hatalmas réten, egészen a hegyoldalig, ahol szamócák piroslottak.

Egy copfos kislány, hajában sok színes csattal, álmélkodva figyelte a nyíló virágokat. Ilyen különleges növényeket eddig nem látott, ezért szerette volna közelebbről megnézni őket. Lehajolt hozzájuk, mindegyikhez szólt pár kedves szót. Ők büszkén húzták ki magukat, és még fényesebben ragyogtak. Vonzották a méhecskéket, a pillangókat és a katicabogarakat, akik csapatostól vették körül őket. A kislány, ahogy előre lépett, az egyik alkalommal megtorpant, majdnem eltaposta a kis bimbót, aki összekucorodva állt a szélen. Egyetlen sárga pillangó lengte körül őt, aki hűséges társaként már maga sem hitte, hogy egyszer kinyílva látja. A gyerek ijedten szólt hozzá:

– Ne haragudj kis bimbó, hogy majdnem rád léptem! Biztosan szép virág lesz belőled is, és én majdnem tönkre tettelek!

– Ó, én már feladtam a reményt. Nézd, a többiek milyen fenségesek! Én pedig csak ilyen apró vagyok! – felelt a bimbó.

– Nekem nagyon tetszel! Tudod mit, énekelek neked egy dalt! – szólt a kislány.

Tiszta, csengő hangján így vigasztalta a kis növényt. A dallam szállt, szállt, rátalált a madarakra, akik odasereglettek, ráültek a gyerek vállára, majd csicseregve körbe repkedték a bezárt szirmokat. Az énekszó hallatán a pillangók odasereglettek, nyomukban a katicabogarak szálltak, pettyeikkel tarkítva a környéket.

A sárga pillangó látva, hogy már nincs egyedül a kis virág, háttérbe húzódott, de ő utána szólt:

– Nem menj el társam, aki mindig mellettem álltál a bajban!

Mikor a lepke visszaröppent, hangosan felkiáltott:

– Az énekszóra erősödik a szárad, nőnek a leveleid és kinyílsz! Végre látom, aranyszínűek a szirmaid!

A dallam jótékony hatására a kis bimbóból csodálatos növény fejlődött. A napsugár szívesen időzött a közelében, mert ilyenkor ragyogása betöltötte az egész rétet. A kislány arca felderült, amint látta, hogy az ő éneke milyen csodát teremt. Sokáig dalolt, egészen addig, amíg a többiek keresni kezdték, amint rátaláltak, ők is kedvet kaptak, és csatlakoztak hozzá. Hamarosan az egész énekkar felállt a rét szélén, a hegyek visszhangozták a zenét.  

Mikor elfáradtak, elbúcsúztak az énekszóra nyíló virágtól. A buszból még sokáig integettek, és elhatározták, hogy hamarosan visszatérnek ide.

            A környék elcsendesedett. A büszke tarka virágok döbbenten figyelték, hogy a kislány dalától aranyszínű növény fejlődött a kis bimbóból. A legfiatalabb és legszebb virág azonban ugyanolyan szerényen állt ott, mint korábban. A zene hangjai ott maradtak vele, melyek boldoggá és sugárzóvá tették.