Furfangos Fürgeláb az indiánfiú kalandjai ( Foltos, a lovacska )


http://mocorgohaz.hu/

     Egy szép nyári reggelen, amikor a pacsirták már a beéneklésen túl voltak a tábor körüli fákon, és éppen rákezdtek a szokásos nappali gyakorlásra, hogy az esti csicsergőkoncerten jól szerepeljenek, mikor is Fürgeláb, a leggyorsabb indiánfiú, felébred...

Kép forrása: pixabay

     Egy szép nyári reggelen, amikor a pacsirták már a beéneklésen túl voltak a tábor körüli fákon, és éppen rákezdtek a szokásos nappali gyakorlásra, hogy az esti csicsergőkoncerten jól szerepeljenek, mikor is Fürgeláb, a leggyorsabb indiánfiú, felébredt. Gyorsan kiugrott a bivalybőr takaró alól, és felhajtotta a sátor ajtaját, kidugta a fejét, hogy köszöntse az új napot, és persze a szüleit, amikor meglátta, hogy sehol senki! Ez hogy lehet? A tábortűz kialudt, az edények szanaszét hevertek. Hol lehetnek a többiek? Hová mentek a szülei? És a barátai? Még Tátottszáj, folyton éhes unokatestvére sincs a tűzhely mellett, pedig ő állandóan ott lebzsel, hátha kap némi kóstolót, ebből-abból!

    Nagyon megijedt. Mi történhetett? Merre induljon? Hol keresse az indiántábor lakóit? Tanácstalanul nézett körbe, mikor egyszer csak az erdő szélén meglátott egy vénséges vén indiánt. Nyakában annyi amulett csörgött, hogy a nagy zajra felrepültek a madarak.  Göcsörtös botra támaszkodva igyekezett befelé a fák közé. Fürgeláb gyorsan felvette a tollas fejdíszét, kezébe vette az íját, hátára vetette a kötélcsomóját, és utánaeredt.

  • Jó napot Tiszteletreméltó Öreg!
  • Öreg ám a vén fa, amiből az az íj készült, ami a kezedben van! Mit akarsz, miért állítottál meg?
  • Bocsáss meg, Fürgeláb vagyok, és a családomat keresem, az indiántábor lakóit. Nem láttad őket valahol? Eltűntek az éjjel, amíg aludtam.
  • Óh, hát te is ott voltál? Úgy látszik, már valóban öregszem!- nézte meg jobban az öregember, Fürgelábat.- Te kimaradtál…
  • Kimaradtam? Miből, honnan?- kérdezte a fiú értetlenkedve.
  • Honnan, honnan? Hát elvarázsoltam őket. Nézz csak körül a táborban. Nem látsz valami furcsát?

Fürgeláb visszanézett, és mintha sokkal több oszlop lenne a tábor körül, mint amire emlékezett.

  • Jól látod, oszlopok lettek. Szép, faragott oszlopok.
  • Te totemoszlopokat csináltál a családomból? – kiabálta Fürgeláb, és nekiment az öregnek, ütötte, ahol érte!
  • Csitulj, ha mondom! – próbálta lefogni az öreg, kevés sikerrel. - Véletlen volt, csak ki akartam próbálni egy új varázsszert, de nem sikerült, hát kiborítottam a földre. Arról nem tehetek, hogy aki arra járt, cölöppé változott. Mit tehetnék?
  • Óh! Te vagy Balfék, a hóbortos varázsló, most már tudom! – csapott a homlokára Fürgeláb. Hogy kerültél ide? Nem az erdő túloldalán élsz? Nem lett volna szabad idejönnöd! Látod, mit tettél?
  • Hát, igen, - vakarta a fejét Balfék- csak eljöttem meglátogatni a nagyanyám, aki itt lakik veletek, sajnos ő is oszloppá vált: - az ott, az a hajlott, barázdált, ott a tűz mellett, látod?
  • Látom. – mondta halkan Fürgeláb – visszavarázsolnád őket?
  • Sajnos nem tehetem, ahhoz el kell menni messzire, egészen a folyótorkolatig, de az én lábaim már nem bírják az iramot. Ott terem a varázsfű, amivel be kell dörzsölni az oszlopokat, de csak hajnalban szedett fű használ, ami még harmatos!
  • Majd én elmegyek, és hozok, de nehogy eltűnj innen addig! – parancsolt rá a botcsinálta varázslóra Fürgeláb.
  • Bemegyek a faluba, és felélesztem a tüzet, hogy ne fázzak, amíg ideérsz, ott várlak! – indult meg lassan visszafelé a varázsló magában motyogva.

Fürgeláb szedte a lábát, ahogy csak bírta, nem evett, nem ivott, szaladt az erdőn át, hogy minél előbb elérje a folyó torkolatát, ami az óriás sziklás hegyen is túl volt. A tartó a nyílvesszőkkel a hátán, véresre ütötte a bőrét, mokaszinja kidörzsölte a lábát, bármilyen puha bőrből is varrta az édesanyja, estére mégis csak a hegy lábáig jutott. Fáradtan, elkeseredetten leült, és keservesen sírni kezdett. Addig sírt, amíg álomba nem sírta magát. Akkor aztán álmot látott, amiben egy különös, sárga, barna, fehér foltos lovacska jelent meg, aki azt mondta neki: - Sose félj Fürgeláb, én segítek neked! Ha itt körül nézel, találsz egy barlangot, amit egy lapos szikla takar el. Azt el kell mozdítanod, de vigyázz, mert ha felébred a medve, aki őrzi, halálnak halálával halsz! Én ott vagyok fogoly a barlangban. Ha kiszabadítottál, elszáguldok veled a folyóhoz, hogy harmatos füvet tudjál szedni és visszaviszlek a táborba a szüleidhez. Azzal eltűnt az álomból, mintha ott sem lett volna! Fürgeláb felébredt. Azonnal el kezdte keresni a barlangot. Egyszer csak meglátta a medvét. Összegömbölyödve aludt, és úgy horkolt, hogy rezegtek tőle a fákon a levelek. Ott volt az óriás szikla mögötte. De hogy görgesse félre úgy, hogy a medve ne ébredjen fel? Gondolt egy merészet. Elővette a nyilát, rákötötte a hátára vetett kötél egyik végét, a másik végével óvatosan átkötötte a medve derekát. – Na, koma! – gondolta. – Ha felébredsz is, már késő lesz, mert mire utolérsz minket, már bottal ütheted a nyomunkat! Azzal fogta a nyilát, ráhelyezte a kötéllel ellátott nyílvesszőt, teljes erejéből megfeszítette és kilőtte. Hát, lássatok csudát! A medve felemelkedett, és úgy elrepült nyílvesszőstül, kötelestül, nem látszott nyoma sem! – Kár a kötélért és a nyílvesszőért, de most már mindegy! – mondta magában halkan Fürgeláb, miközben serényen arrébb görgette a sziklát. Ott volt a barlang mögötte. A sárga, barna, fehér foltos lovacskával együtt. Nem sok idejük maradt, a fiú azon nyomban felpattant a hátára, és már száguldottak is át a hegyen, a folyótorkolathoz, hogy ott várják a hajnalt, amikor friss, harmatos füvet szedhetnek. Békésen várakoztak, amikor egy óriás közelített feléjük. Már messziről hadonászott irdatlan nagy kezével és akkorákat lépett, hogy léptei súlyától benyomódott a föld, hatalmas csizmái nyomán kis tavak keletkeztek.

  • Ez az én földem! Mi keresnivalótok van itt? Kotródjatok, amíg szépen mondom! – üvöltötte, hogy a madarak sietve felszálltak a magasba, és csak biztos távolságról mertek odanézni.

Fürgeláb összeszedte a bátorságát és elmondta mi járatban vannak. Az óriás nem enyhült meg.

  • Akkor szedhettek itt füvet, ha készítetek nekem egy szélfogót, ami varázserővel bír és a gonosz szellemeket elűzi a földemről. De bagolytoll legyen ám rajta!

A kis indiánfiú nem esett kétségbe. Kihúzott három szál szőrt a lovacska farkából, karikát font belőle, kihúzott az indián fejdíszéből hét bagolytollat, azokat rákötötte, és átadta az óriásnak.

  • Ez megóvja a földed az ártó szellemektől, csak kösd a legmagasabb fára, ami csak a földeden létezik. Úgy tudom, ez innen hétszer hét mérföldnyire van. De siess, mert napnyugtáig fel kell kötnöd!

Az óriás nem volt rest, azonnal elnyargalt a tollakkal, nagy megkönnyebbülésükre! Közben megvirradt. A lovacska és Furfangos Fürgeláb tele szedtek harmatos füvekkel két zsákot, amit jól átkötöttek, és már siettek is vele az indiánfaluba a totemoszlopokhoz. A botcsinálta varázsló már várta őket. Segített bedörzsölni minden oszlopot. Sorban életre keltek a tábor lakói. Nagy volt a boldogság!

  • No, Balfék! Téged sem akarunk látni mostanában! Menj szépen haza, ott nem árthatsz senkinek az erdő mélyén. – ölelte meg a varázslót mindenki. – Nem haragszunk, még ennivalót is adunk az útra, csak menj! – nevettek most már felszabadultan.
  • Tudod mit? Veled megyek! – mondta a nagymamája, itt úgysem veszik hasznomat, te meg nem leszel egyedül, jó lesz így?

Balfék nagyon boldog volt. Lassú léptekkel elindultak a nagymamájával az erdő felé.

Fürge láb, a furfangos indiánfiú a lovacska felé fordult:

  • Leszel a barátom, kenyeres pajtásom és itt maradsz velem a táborban?
  • Persze, hogy a barátod leszek! Veletek maradok, és hűséges társak leszünk jóban, rosszban! Azt hiszem, veled még sok kaland vár rám!
  • Akkor legyen a neved mától: Foltos! – keresztelte el a lovacskát a fiú és a nyaka köré tett egy virágkoszorút.
  • Nem baj, ha megeszem? – kérdezte Foltos.
  • Nem, hát! – nevetett vidáman Fürge láb, és örömmel paskolta meg barátja, a kis ló nyakát, miközben szemét boldogan legeltette a körülöttük jövő-menő indiánokon.
Apor Kata, amatőr író

Ezt a mesét írta: Apor Kata amatőr író

Kaliczka Tamásné vagyok. Papír- írószer üzletet vezetek Budapesten és Romhányban. Érzékenyítve vagyok egyaránt a városi és a vidéki életkörülményekre is. Minden és mindenki érdekel, fogékonyan reagálok a szociális eseményekre, az emberi viszonyokra. Kisgyermekkorom óta szeretem a meséket, ennek következményeképpen szinte álomvilágban élek. Íróként először 2018-ban mutatkoztam be. Novellákkal kezdtem, ...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!