Gizmo


http://mocorgohaz.hu/
  • 2023.
    jan
  • 07

Fodor Gyöngyi – Gizmo
Március tizedike volt, a születésnapom. A sokadik. Hideg volt, sötét felhők telepedtek a város fölé. Hószagú volt a levegő, holott olyankor már a tavaszt várja az ember. Anyám sokszor mesélte, hogy a születésem idején is nagy tél v...

Kép forrása: saját fotó

Fodor Gyöngyi – Gizmo

Március tizedike volt, a születésnapom. A sokadik. Hideg volt, sötét felhők telepedtek a város fölé. Hószagú volt a levegő, holott olyankor már a tavaszt várja az ember. Anyám sokszor mesélte, hogy a születésem idején is nagy tél volt , s amikor vittek haza a városi kórházból a falusi árendás házba, a mentőautó nem tudott eljutni a házig a nagy hó miatt. Apám és anyám ott bukdácsoltak a térdig érő hóban a pólyába és vastag plédbe bugyolált csöppnyi testemmel . Szerencsére a harmadik ház volt a köves úttól és jött elénk a segítség, így előbb értek haza velem, minthogy beleragadtunk volna a hóba.
– Kész a szülinapi asztal – jelentette a lányom – , már csak a vendégek hiányoznak!
A fiamékat vártuk ebédre, akik hamarosan meg is érkeztek.
– Ezt neked hoztuk! – adta a kezembe a reszkető, szürke palotapincsit a fiam. A kutya nagy barna szemeit rám meresztette, és a nedves, pici, gombszerű orrát hozzányomta a karomhoz, s kezdte volna befészkelni magát a hónom alatti meleg helyre. – Meghalt a gazdája és egy kutyamenhelyre került, de nem szeret ott lenni, folyton meglép.
– Tudjátok, hogy nem vagyok egy nagy kutyabarát, megkérdezhettetek volna előtte! – reklamáltam, és letettem a rémült jószágot a földre, aki vagy az idegen helytől, vagy tőlem rémült meg, mert bemenekült az asztal alá.
– Ha nem akarod megtartani, vissza lehet vinni, előbb-utóbb találnak neki másik gazdát, vagy ott is maradhat a kutyamenhelyen. De úgy gondoltuk, nálad jó helyen lenne!
Volt már a családban egy kutya. Egy szeleburdi magyar vizsla, akit a fiam hozott a házhoz. A macska nagyobb volt, mint a 7 hetes kölyökkutya, de gyorsan megnőtt. Elvileg kint lakott egy duplán védett helyen, mert a kutyaólat a faház és biciklitároló belső sarkába állítottuk fel, esőmentes, szélmentes helyen, és a faház ajtajának aljából kifűrészeltünk egy akkora helyet, hogy be tudjon jutni oda. Viszont gyakran bejött a házba, és ha talált egy cipőt, azonnal szétrágta. A kertben kifötörte a virágokat, a füvet, hatalmas lyukakat és lövészárkokat ásott, folyton ugatott, arról nem is beszélve, hogyha éjszakára nem volt megkötve, átugorta a magas kerítést is, és a veteményesen át megszökött. Addig bolyongott a szomszédos kertekben, amíg ki nem jutott a szomszéd utcára. Hajnalban nem ugyanarra jött vissza, hanem rendesen, az utcán. Leült a kapunk előtt és ugatott, vonyított, jelezve, hogy itt vagyok, engedjetek be. A szomszédok is rákiabáltak többször , hogy maradjon csendben, de hiába. Zsömi kutya addig csaholt, amíg valaki ki nem ment, hogy kinyissa előtte a kaput. Érdekes módon azon nem akart átmászni. Egyszer elvittük az augusztus 20-i tüzijátékra. Hiába volt pórázon, úgy megijedt, hogy eltépte a pórázt és elmenekült a közeli park fái közé. Két napon át kerestük a környéken, parkokban, de nem találtuk. A harmadik napon hazajött. Szerettem, de amikor a fiam megnősült és elköltözött másik városba, magával vitte a kutyáját is. Nyugalmasabb élet következett utána.
Feljebb kapcsoltam a fűtést és letettem egy régi törölközőt a konvektor elé. Megfogtam a kutyust és odavittem . Szegény jószág, párszor beleszagolt a meleg levegőbe, majd elfeküdt a törölközőn. Elaludt. Többször felnézett, körbekémlelt, majd újra elszunyókált. Később odajött hozzám az asztal alatt, és nekidörgölődött a lábamnak. Mintha csak tudta volna, hogy én vagyok az a személy, akinek hízelegnie kell, ha itt akar maradni. Szomorúan nézett fel rám, mintha azt akarná mondani, kár, hogy neked se kellek. Megsajnáltam.
– Jó, nem bánom, egy hétig itt maradhat, aztán meglátjuk, hogy jövünk ki egymással! De ha gondok lesznek vele, vissza kell vinnetek oda, ahonnan hoztátok! – jelentettem be határozottan a döntésemet.
– Itt hagyjuk az oltási könyvet is – vett elő a fiam a kis fehér könyvecskét a zsebéből. – Megkapta a szükséges dolgokat. Az állatorvos szerint három-négy éves lehet. A menhelyen Bundásnak hívták a nagy szőre miatt, de nem igazán hallgat rá. Elég önfejű jószág, és folyton szökni akar. Biztos azért, mert egy hajléktalan volt a gazdája, akivel folyton vándoroltak, sosem voltak pár napnál tovább egy helyen, legalábbis így mesélték az emberek, akik bevitték Bundást a kutyamenhelyre a gazdája halála után.
Miután megebédeztünk, még egy darabig beszélgettünk, majd magunkra maradtunk a kutyával, aki még mindig élvezte a konvektorból áradó meleget. Érdekes volt, hogy egyszer se jött oda ételt kunyerálni, mialatt ebédeztünk. Talán mert a gazdája nem igazán ebédezett terített asztal mellett, és nem kapott onnan finom falatokat. Legelőször megfelelő helyet kerestünk neki. A folyosó és a konyha közötti sarokba raktunk neki egy párnát. Gondoltuk, egyelőre megteszi, aztán ha itt marad nálunk, majd veszünk neki normális fekhelyet. Megetettük, megitattuk, de közben folyton ránk nézett és morgott, attól tartva, hogy talán elvesszük tőle. Utána kivittük az udvarra, hadd intézze el a dolgát. Élénken szemlélt körbe, mint aki keres valamit. Meg is találta, mert szaporázva lépteit elindult a veteményes kert irányába. Farkaszőre ide-oda lengett, mint egy zászló.
– Fuss utána, mielőtt még lemegy a kertbe! – mondtam a lányomnak, aki egykettőre megfogta.
– Szökevény! Jó lesz veled vigyázni! Gizmo legyen a neve, olyan gizmós a feje, mint a filmben, tudod, azok a kis szörnyecskék! – ajánlotta a lányom, s ezzel megtörtént a kutyakeresztelő is.
Izgatottan vártam az estét, hogy fog viselkedni új lakótársunk? De semmi rendkívüli esemény nem történt. Késő este újra kivittem az udvarra, de amint elintézte dolgát, visszavittem a lakásba. Próbáltam ölbe venni, de pár percnél tovább nem maradt meg. A simogatást, fejvakarást azonban jól tűrte. Reméltem, hogy az éjszaka folyamán nem nyüszit, nem kaparja az ajtót, hogy ki akarna menni. Reggel első dolgom azt volt, hogy átvizsgáltam a folyosót, a nappalit, a konyhát, ahová el tudott közlekedni, hátha hagyott valami feltakarítani való ajándékot nekem. De nem.
Mielőtt munkába mentem volna, a lányom meg az iskolába, kivittük pár percre, éberen őrködve, nehogy elszökjön. Feltöltöttük a vizes tálat, raktunk le kaját neki. Munkahelyemen is nagy érdeklődés kísérte a beszámolómat, miként váltam kutyatulajdonossá a hétvégén.
Szerettem volna megfürdetni a kutyát, mert a nagy szőre a lábain, farka végén, elég koszosnak tűnt, de az első napokban nem akartam neki ilyen traumát okozni. Először szokja meg az új környezetet, az új gazdáit, aztán majd sort kerítünk a fürdetésre is.
Az első hét, amit Gizmo nálunk töltött, gyorsan, zavartalanul telt el. Kialakult egy szokás. Reggel etetés, itatás, udvar. Aztán mi elhúztunk otthonról, kutyapajti magára maradt. A piros párna mindig a földön volt, amikor valaki haaérkezett, de más probléma nem volt. Talán fel akart ugrani a székre? Délután kicsit tovább maradtunk vele a szabadban. Hagytuk hadd mozogjon, de hogy megelőzzük a bajt, átvizsgáltuk a veteményes fele vezető kerítést, hátha van rajta valami lyuk, ahol át tud bújni. Vettem egy kutyasétaltató pórázt, és végigjártuk az utcát. De annak ellenére, hogy kimozoghatta magát, amint póráz nélkül vittük ki az udvarra szélsebesen megindult a veteményes irányába.
– Akkor hogy döntöttél? – hívott a fiam egy hét múlva. – Megtartod a kutyát?
– Igen, maradhat. Nincs vele gond.
– Nagyszerű! Majd akkor elvisszük az örökbefogadási papírokat a menhelyről, amit alá kell írnod!
Gizmo hamarosan nagy népszerüségre tett szert. Lányom osztálytársai nagy szeretettel látogatták, játszottak vele, és a környéken is megismerték már, hiszen többször is végigjártuk az utcákat, a parkot.
Egy nyári napon hatalmas vihar volt, erős szél fújt, a kertkapuról leesett a drótakasztó, és résnyire nyitva lett. Mindezt csak akkor tudtuk meg, amikor másnap reggel Gizmot nem sikerült utolérni, olyan gyorsan futott a veteményes fele. Azonnal rá is talált a nyílásra. Fürgén szaladt a másik kertek irányába, melyeken bizony több rés is akadt. Csak a zászlóként lobogó szőrös farka mutatta, hogy merre jár. Nekünk már nem volt olyan egyszerű, mert mi a kis réseken nem bírtunk átbújni, nekünk át kellett mászni a drótkerítéseken. Folyton azt néztük, hol lobog a szürkésfehér szőrös farok. Szerencsére egy komoly kerítés kifogott a kutyán. Hiába keresgélt valami nyílást rajta, amit talált, nem volt elegendő a számára, és utolértük. Gyorsan ölbekaptam, és hazavittem. Nem repesett az örömtől, többször is acsargott rám. Azonnal készítettem neki fürdőt, mert az eső utáni veteményes csupa sár volt. Nem tetszett neki a dolog, morgott, de eltűrte. Ahogy a szőre rátapadt a testére, nem volt nagyobb, mint egy sovány macska. Amikor a fürdőlepedőből kiszedtük, őrült módon futkozott, székre fel, székről le, ki a konyhából be a fürdőbe, a nappaliba, mint a szélvész. Így szárította meg saját magát, mire visszanyerte formáját. Utána még átfésültem a babasampon szagú bundáját.
– Óvatosan gyere be, mert kint vagyunk az udvaron! Gizmo is itt van – kiabált a lányom, amikor meghallotta , hogy nyitni akarom a kulccsal a kaput. A kutya is meghallotta érkezésemet, és máris ott termett a kapunál. Bármilyen óvatos is voltam, a lábaim között kisurrant. Fürgén szaladt lefele az utcán, én utána. S ha nem kapja el a szembejövő szomszédom, ki tudja mennyi ideig kergetem, mire utolértem volna. Egy másik alkalommal a fiam érkezésekor szökött meg. Futott, futott lefele, elért a másik utcába, ahol többlakásos földszintes házak sorakoztak. Beszaladt az egyik ilyen udvarba és biztosan elbújt, mert sehol sem találtuk. Később hazahozta egy ottlakó. Számos szökése volt, amit a legnagyobb óvatossággal sem tudtunk kivédeni. Vagy a veteményes kert felé, vagy az utca felé, de mindig megtalálta a módját, hogyan tudjon elszökni. Láncraverni mégsem akartam volna! De mivel már a környéken ismerte mindenki, tudták hová tartozik, valaki mindig hazahozta, vagy telefonáltak, hogy hova menjek el érte. Mégis mindezek ellenére megszerettem, mert úgy éreztem, ő is szeret, s átérzi az éppen akkori lelkiállapotomat. Amikor jól mentek a dolgok, beheveredett a konvektorhoz, vagy elnyúlt a hideg kövön attól függően milyen évszak volt, de amikor lerítt rólam a rosszkedvűség vagy gondjaim voltak, mindig megérezte. Odajött hozzám, kicsi fejét a térdemre hajtotta. Olyan is volt, hogy sírtam valami miatt. Addig löködött a kis orrával, addig piszkált a kis lábával, amíg fel nem vettem az ölembe és akkor hozzámbújt.

– Csináljatok valamit ezzel a kutyával, mert folyton láb alatt van! Egyszer még elesek benne és összetöröm magamat! – kiabált anyám, amikor egy időszakot nálam töltött. Sajnos alig látott valamit, a falat tapogatva közlekedett, vagy a botjával körözött maga előtt, hogy szabad-e a pálya. De ezt Gizmo nem tudta, örült a jövevénynek, szeretett volna játszani vele. Odaáll eléje, farkát lobogtatta, és nézett rá felfele. Persze anyám nem látta őt, csak érzékelte a jelenlétét, amikor már megbotlott benne. Volt, hogy a botjával véletlenül megütötte, amikor ellenőrizte, hogy nincs-e valami az útjában, amerre éppen haladt. A kutya morogva elkapta a bot végét, anyám kiabált, a kutya még jobban megijedt, és vad ugatással hívta fel magára a figyelmet. Több napba telt, mire megtanulta, hogy anyám lába előtt nem szabad ugrándozni, inkább jó messzire el kell kerülnie.
Jött a tél, kötöttem neki kapucnis kiskabátot annak ellenére, hogy mindig megmosolyogtam, ha felöltöztetett kutyát láttam. Naponta elvittem sétálni, vagy ha én nem tudtam, a lányom és a barátnői megtették helyettem. Gizmo már igazi családtaggá vált. Egyik éjjel nagy hó esett. Reggel korábban keltem, hogy eltakarítsam a havat a ház előtt is. Csak úgy pizsamásan, télikabátban, bokacsizmában zokni nélkül mentem ki. Gizmo ott hempergett a friss hóban az ajtó előtt. Amikor ugrándozott, úgy elmerült benne,hogy ki sem látszott belőle. Miután a friss havon látszott, hogy elvégezte folyóügyeit, visszavittem a meleg házba, és mentem az utcára havat lapátolni. Talán ha öt perce voltam kint, amikor a szomszédasszony kiabált ki az ablakból.
– Nálatok van villany?
– Az előbb még volt, de lehet azóta már nincs.
– Megnéznéd ?
– Igen, persze – feleltem neki és befutottam , hogy ellenőrizzem. A kutyáról elfeledkeztem, s ahogy nyitottam ki az ajtót, kisurrant mellettem. Az utcai kiskapu persze nyitva volt, szabad volt a pálya a szökevény előtt. Futottam utána, de már több háznyira járt, ugrándozva, farkát lobogtatva, hol a havas járdán, hol a letakarított járdán. Én utána, pizsamanadrágban, kabátban, kiscsizmában zokni nélkül, bóbitás sapkában. Hiába kiabáltam a szorgosan havat lapátolóknak, hogy fogják meg a kutyát, de vagy nem hallották, vagy Gizmo fürgébb volt náluk és elugrott előlük. Itt-ott láttam még a lobogó farkát, de olyan szaporán szaladt, nem értem utol. Hamarosan beleveszett a nagy fehérségbe. Az utca végéig kirohantam utána, hátha megpillantom valahol, de nem láttam mást csak a sűrű hóesést.
Szomorúan ballagtam haza, és szomorúan mentem a munkába is. Délután amikor haza értem, elindultam kutyakeresőbe. Becsöngettem a másik utcában lévő házakba, amerre eltűnt, de nem látta senki. Másnap fényképes falragaszokat készítettem, és kiplakátoltuk a környéket. Óvoda, iskola, gyógyszertár, üzletek, buszmegállók. Felhívtam a városi rádiót is, megkértem őket, hogy időnként mondják be, hogy elszökött otthonról egy szürke palotapincsi, aki a Gizmo névre hallgat. De bizony minden keresés eredménytelen lett. Nem jött senki, hogy hazahozta, nem telefonált senki, hogy menjek érte. Árván maradt a kosara. Hetekig vártunk, mire szomorúan beletörődve vettük tudomásul, hogy már nem jön többet haza. Rossz gazdája voltam, nem vigyáztam rá eléggé. Bűntudatom volt emiatt.
Életem úgy alakult, hogy pár évre rá külföldre költöztem. Egyik alkalommal , amikor hazalátogattam, elmentem a régi barátnőmhöz is, aki a város másik részében lévő lakótelepen lakott. Jöttem ki a kilenc emeletes házból, amikor megláttam egy szürkésfehér , zászlóként lobogó farkat, ami egy palotapincsihez tartozott. Egy idősebb nő vezette pórázon. Nagyot dobbant a szívem. Ő az.
– Gizmo! – szóltam utána. A kutya megtorpant, felém fordította a fejét és rám nézett . Oda akartam menni hozzá, megsimogatni, de új gazdája megrántotta a pórázt, és a kutya továbbindult. Néztem a távolodó állatot és a szemeim megteltek könnyekkel. – Gizmo! Kiskutyám! – de szavaimnak már nem volt ereje, nem jutottak el hozzá.
Azzal vigasztaltam magamat, legalább tudom, hogy él, nem ütötte el az autó, van otthona, van gazdája, gondoskodnak róla. Az, hogy esetleg nem is ő az, csak hasonlít rá, és felfigyelt a hangra, eszembe se jutott. Néztem megbűvölve, könnyezve, s arra várva, hogy mielőtt majd elfordulnak a saroknál visszafordul, rám néz, kitépi a pórázból magát és visszafut hozzám, de csak ment, ment előre, büszként lobogtatva a farkát. Addig néztem utána, amig el nem nyelte a másik utca.
– Gizmo, kiskutyám, vigyázz magadra!

Fodor Gyöngyi, Író - regények, novellák, mesék

Régóta írok. Első megjelent mesém a Nők Lapjában volt, Utazás seprűnyélen címmel, majd megjelent egy mesekönyvem A királykisasszony fogyókúrája, magyarul és német nyelven is . A német nyelvű kiadás a Frankfurti Könyvvásáron mutatkozott be 2007-ben. Nemrég jelent meg egy meseantológia, Hétmérföldes mesék a címe, melyben A két vörösbegy c.mesémmel én is benne vagyok. Ugyancsak benne vagyok egy mesémmel...


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Várkonyi Kitty

2024-03-03 00:34

Nagyon szomorú lettem a történet után.