Gracica

Gracica.

Garcica

Egyszer régen, nagyon régen, élt egyszer a világ végen egy kis kócos, bozontos, barna kócgolyó. Egyesek azt mondták, semmire sem jó, mások láttak benne fantáziát, de nem volt hozzá kellő türelmük, és valljuk be, a társaságát sem szerették. Ki is szeretne állandóan együtt lenni egy felismerhetetlen szőrgombóccal? Minden társaságból kilógott. Még a családjába sem illett bele. A társasága szerette a szabályosan meghatározható társasági lényeket. Ő pedig, nem volt az.

Még neve sem igazán volt, hiszen nem igazán szólította őt senki, pláne nem kedves szóval, szeretettel.

Míg egy szép napon a sokszor morgós, Cirmos Kandúr meglátta őt. Őt. És nem a szabálytalan külsejét és jellemét. Hanem őt magát.

-Szia! Te is egyedül vagy, úgy látom. Mi a neved?

-Nem is tudom. Általában csak azt mondják – „Menj innen!”, nem igazán szoktak sehogyan sem szólítani.

-Hm… - gondolkodott el hallgatagon a nagy Kandúr. Majd szó nélkül átölelte a kis kócgolyót és elkezdte szeretetteljesen mosdatni. – Majd akkor később adunk neked nevet, ami illik a jellemedhez – bújt hozzá dorombolva. Így aludtak el ketten eggyé válva egy szeretet gombócban.

Másnap reggel simogató napsütésre ébredtek. Nagyot nyújtózkodtak a napon, majd alaposan megmosták a bundájukat. A kis kócosnak már kezdett cica formája lenni, és mintha világosabb is lett volna a bundája. Szeretettel nézett a Cirmos Kandúrra, majd elindult a kertkapu felé.

-Majd jövök! – Szólt vissza neki, és a szemei zölden csillantak meg a napsütésben.

Ahogy mendegélt, találkozott a Hentes kutyájával, Morcossal. Csak a neve volt ilyen rossz csengésű, valójában egy galamblelkű, nyájas kutya rejtőzött a név mögött.

-Szia, Morcos! Tudnál adni egy darabka, finom, friss húst? Ajándékba lesz!

-Persze, hogy tudok! Csak tereld el a Hentes figyelmét!

Ahogy ezt kimondta, máris felugrott a hentesüzlet ablakába, és irgalmatlan nyivákolásba kezdett. A Hentes ki nem állhatta a macskákat. Morcost is azért vette a házhoz, hogy távol tartsa őket onnan. Hentes máris seprűt ragadott, és hangos ordibálás közepette elkergette onnan.

Addig Morcos pedig egy darabka, illatos, friss marhanyakat csent ki a pultból és hátra vitte a házába. Ott elkezdte apró darabkákra harapdálni, majd mancsával belekotorta egy kendőbe. Mire a kiscica visszatért, már el is készítette a kis batyut neki.

-Hálásan köszönöm, Morcos! Ez igazán gyönyörű ajándék lesz! Neked is hoztam valamit, nézd!

Ezzel oda is nyújtott neki egy hatalmas főtt répát. Évek óta rá sem bírt nézni a sok húsra. Minden állat tudta ezt a környéken. Így amit a Hentestől kapott, azt mindig elcserélte répára, brokkolira, sajtra, és egyéb más finom falatokra.

-A paplakban tették ki éppen hűlni a verandára. Onnan vettem el, amikor átszaladtam az udvaron a Hentes elől. Nem fogják hiányolni a levesből, mert volt még másik három is. Holnap pedig hálából elmegyek majd egerészni hozzájuk.

Kis batyujával, a szépen csomagolt ajándékkal iparkodott vissza Cirmos Kandúrhoz.

-Ezt neked hoztam.

-Miért?

-Azért, mert befogadtál. Elfogadtál, ahogyan vagyok. Hálás vagyok mindezért – mondta, és már gömbölyödött is bújva, dorombolva Cirmos Kandúrhoz, aki jó étvággyal falatozni kezdte az ajándék finomságot.

A nap hátralévő részében azt tervezték, hogy a kertben heverésznek a napon, néha játékosan megkergetve a pillangókat, szöcskéket. A körömvirág és a kasvirág tövénél hevertek, amikor is feltűnt Sün Anyóka. Nehéz teherként cipelte a számára ínycsiklandó kukacokkal teli kis vadkörtét.

A kis gombóc már pattant is és szaladt az Anyóhoz.

-Adja csak ide Sün Anyó, majd én viszem! – majd barátságos kis dorombolást hallatva elvette a terhét, amitől valójában undorodott. De jóleső érzés volt segíteni. Egészen hazáig vitte. Majd Anyókának behordott pár friss levelet is az odújába, ami finom hőt termel majd a hűvösebb napokban, amikor elkezd avarként bomlani. Miután mindezt elintézte, szaladt vissza Cirmoshoz, aki már nagyon várta.

Egész megkedvelte a kis gombócot. Ahogy befordult a kertbe a levenduláknál, már egész szépen fénylett a szőre, a nap sugarában megcsillanva látszott igazán milyen puha és selymes. Kandúr csodálattal nézte az egykor barna kis kócgolyót. Mintha egészen másik kis jószág lenne.

A nap hátralévő részét a napon töltötték. Hol összebújva, hol lepkét kergetve, hol a kerti kecskék ugrásait utánozva.

Másnap Cirmos Kandúr arra ébredt, hogy kis társa pakolászik, mocorog.

-Hát te, hová indulsz ilyen korán? Hiszen még a csillagok is fent vannak!

-Csak a paplakba. Megígértem magamnak, hogy hálából, amiért elvehettem egy répát a levesetálból Morcosnak, akinek ezzel háláltam meg, hogy ideadta az ajándékot, amit neked hoztam köszönetként, hogy ma egerészek náluk. Tudod, izgatott vagyok. Olyan jók vagytok hozzám! Valamivel szeretném én is viszonozni ezt a sok jót.

-Van egy ötletem! Figyellek már egy ideje. Ott motoszkál bennem egy név, ami tökéletesen illene hozzád. Gracica! Mit szólsz, örökké hálás kiscicám?

Garcica pedig örömmel, hálás szívvel gömbölyödött oda Cirmoshoz. Mindketten érezték, hogy ez az érzés olyan, mint az Otthon. Eddig mindketten magányosak voltak, egyedül érezték magukat, és most társra, barátra leltek a másikban. Nem csak Gracica érezte a hálát a szívében, hanem a már csöppet sem morgós Cirmos Kandúr is.