Guntur és Bitang kalandjai az őserdőben

Guntur és Bitang kalandjai az őserdőben.

Képzeljétek el, hogy Guntur, a Gibbon és Bitang, az orangután egy áthatolhatatlan őserdőben élt, természetesen nem egyedül, hanem szépséges, egyedülálló élőlényekkel ezen a világvégi Indonézia nevű szigeten.

 Az esőerdőben, a bozót mélyén délcegen lépdeltek a tigrisek, lombok között röppentek a színes tollú papagájok. Üregéből dugta ki orrát a tobzoska. Vad elefántcsorda vonult el dübörgő léptekkel, fürödni igyekeztek. A hosszú szarvú orrszarvú élelmet keresett és még reggeltől-estig sorolhatnám azokat a csodálatos élőlényeket, amelyek itt éltek.

Bitang, az orangután egy égig érő, hatalmas fán élt. Mint egy akrobata, olyan kecsesen ugrált fáról-fára hosszú-hosszú liánokba kapaszkodva. Igencsak óvatos volt. Mielőtt megfogott egy faágat, meggyőződött arról, hogy elég erős-e. Kapaszkodóját egyszerre csak az egyik kezével engedte el, a másikkal fogta, nehogy véletlenül leessen.

Guntur, a Gibbon hosszú karjaival és lábaival meglepően ügyesen és gyorsan ugrabugrált a fákon az üde, zöld tisztások és a csillogó vízű patakok fölött.

Bitang, épp a kedvenc csemegéjét, a fügét verte le a fáról egy hosszú bottal.  Jóízűen majszolta az édes gyümölcsöket, amikor ráköszönt barátja, Guntur.

-          Szervusz, cimborám, jó étvágyat!

-          Szervusz, köszönöm szépen. Kérsz belőle? Van még bőven.

-          Köszönöm nem. Már ettem, leveleket, a virágokat és rügyeket. Jól laktam. – Miután Bitang is teletömte bendőjét, sétálni mentek.

Ahogy mentek, mendegéltek a sűrű, örökzöld, párás erdőben, hirtelen eleredt az eső. Mintha dézsából öntötték volna, úgy zúdult le a földre. Gyorsan fedezékbe vonultak. Tátott szájjal csodálták az özönvízszerű esőzést, még a beszélgetésről is megfeledkeztek. Aztán egyszer csak amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen elvonult. Hamar megszáradtak, mert nagyon meleg volt az esőerdőben annak ellenére, hogy a nap itt nagyon fukarul bánt a sugaraival.

 Tovább mentek-mendegéltek. Már alkonyodott. Egy világos sárgásbarna, vagy talán középbarna, fekete pettyekkel tarkított bundás ragadozó tűnt fel a láthatáron.

Guntur és Bitang úgy belefeledkeztek a beszélgetésbe, hogy először észre se vették.

-          Jó estét, jó estét! – köszönt alig hallhatóan a gibbonra. - Na, komám, most megeszlek! – nyalta körbe a szája szélét a leopárd. Becserkészte a prédát, majd nekiveselkedett, és futni kezdett, hogy elkapja. Guntur azonban észrevette, és egy szempillantás alatt felmászott a fára.

-          Segítség! – kiabálta eközben. –Gyorsan, gyorsan, fel, fel, fel!- kiabálta félelmében.  A leopárd meg azon nyomban ugrott utána. Egy jó ideig üldözte őt a ragadozó, de lassacskán alulmaradt és tovább állt. Guntur meg lemászott a fáról.

-          Jaj, de féltem! Ez meleg helyzet volt.

-          Nyugodj meg. Elmúlt a veszély. Nagyon ügyesen kitértél előle! – dicsérte barátja.

Tovább mentek-mendegéltek. Már jócskán sötétedett. Ekkor orvvadászok tűntek fel. Hátukon bőrt, szőrmét, agancsot, és szarvat vittek.

-          Nézzétek! Ott egy gibbon és egy orrangután. Micsoda fogás! -

Guntur és Bitang felhúzták a nyúlcipőt és inalni kezdtek az ellenkező irányba. Az orvvadászok előkapták a puskájukat és már lőttek is: „durr”, „durr” „durr”! – azonban szerencsére mindegyik lövés cél tévesztett. Guntur és Bitang azonban megállás nélkül szaladt, futott, ugrált, amilyen gyorsan csak tudott. Az orvvadászok újra céloztak: „durr”, „durr” „durr”! – azonban most se sikerült eltalálniuk őket. Addigra teljesen eltűntek a dzsungel sűrűjében. A vadorzók is feladták.

-          Majdnem megjártuk!

-          De jó, hogy mi vettük észre őket előbb!

-          Hát igen! Izgalmas, veszélyekkel teli napunk volt.

-          Az bizony!-

A nap hátralevő részében már nem történt semmi különös. Guntur és Bitang jóízűen, önfeledten beszélgetett, hancúrozott a tisztáson, és sétált a buja, sűrű erdőben, a meseszép növények között.