Hinta a Szeretetfán

Hinta a Szeretetfán.

            A kis család kertjében állt egy Szeretetfa. Aki megérintette a törzsét, annak lényét átjárta az öröm. Az év minden szakában szerényen virágzott. Gyönyörű volt, amint az apró fehér virágok sokasága folyamatosan nyílt az ágakon. Ha egy szirom lehullt, kettő lett helyette. Ez a csodálatos látvány mosolyt fakasztott az emberek arcára.

            A fa legvastagabb ágaira Apa egy hintát szerelt fel. A gyerekek, egy kisfiú és egy kislány tavasztól őszig minden nap felültek rá, és felváltva hajtották. Amíg az egyik rajta ült, a másik a fa törzsének támaszkodott, és nagyon gyakran előfordult, hogy átölelte. Ilyenkor olyan érzések járták át, ami boldoggá tette, így szívesen álldogált ott. Közben figyelte, ahogy a testvére előre és hátra lendül, néha önkéntelenül énekelget.

A legkisebb gyerek a családban még nemrégen született. Apa és Anya ölbe vették, és kihozták a kertbe. Hallgatta a tavasz dalát, ahogy a szél játékosan belekap a falevelekbe és azok megzizzenek, és ahogy a madarak a hosszú tél elmúltán felszabadultan csiripelnek. Néha gőgicsélt, ő így tett hozzá a körülötte zajló párbeszédhez egy-egy szótagot.

Egyik alkalommal Apa karján az örökké virágzó Szeretetfa közelébe érkezett. A hintán éppen a nővére ült, repült rajta a felhők felé. A kisbaba kinyújtotta a kezecskéjét, szeretett volna ő is szállni a magasba.

– Ha befejezted, felülök rá a kicsivel! – mondta Apa a kislánynak.

– Még maradok! – felelte a gyerek, és még magasabbra lendült, mint eddig.

Az apukája sétált néhány kört a babával, aki közben folyton a hintát nézte, és kezével abba az irányba integetett.

– Nézd, hogy figyel engem! – mondta a kislány a bátyjának, aki ott állt a fatörzset átölelve.

– Szeretne idejönni és kipróbálni! – felelte a bátyja.

– Majd vár egy kicsit! – felelte a kislány, és repült tovább.

A kisfiú nézte őt egy darabig, majd megszólalt:

– Ő még nagyon kicsi. Add át neki!

– Nem adom. Utánam különben is te jössz! – válaszolt dacosan a kislány.

– Nekem jó lesz később is! – szólt csendesen a kisfiú.

A kislány zavartalanul hintázott tovább. A kisbaba felsírt, Apa bement vele a házba. A kisfiú elindult utánuk. A kislány megállította a hintát és leszállt.

– Tessék, itt van! – kiáltotta.

– Most már maradhatsz! – szólt oda a bátyja.

A kislány visszaült, megpróbálta jól érezni magát, de valahogy nem sikerült. Ahogy ott üldögélt, és kedvtelenül hajtotta a hintát, a fa megszólalt:

– Gyere közelebb hozzám, és ölelj át! – mondta.

A kislány leugrott, és úgy tett, ahogy a fa kérte. Mikor magához ölelte őt, megjelent előtte a kistestvére arca, amint vágyakozva néz rá és a hintára. Már tudta, mit kell tennie. Beszaladt a házba a többiek után. A kistestvére ott feküdt egy pléden, Anya képeket mutogatott neki egy könyvecskéből. A kislány leguggolt mellé.

– Nézd, ez itt egy maci! – mutatott a műanyag oldalra festett barna állatkára.

A baba rámutatott a rajzra.

– Ó, de ügyes vagy! – az anyukájához fordult:

– Anya, kivihetem hintázni őt? Az ölembe veszem, és nem hajtom magasara! – magyarázta.

Az anyukája bólintott. A kislány magához ölelte a húgát, és kiment vele a kertbe. A kicsi mikor meglátta a hintát, ismét kinyújtotta a kezét felé. A nővére beült vele, és lassan hajtani kezdte előre és hátra. Alig telt el egy perc, és a baba nagyokat kacagott. Ez a nevetés behallatszott a házba, kicsalogatta a kisfiút és a szülőket is. Ott álltak a virágzó fa árnyékában, Apa, Anya és a kisfiú, nézték a mosolygó kisbabát és kislányt, ahogy repülnek a levegőben.

– Apa, Anya nézd, mennyi virág nyílt ki a fán! – mutatott a kisfiú a Szeretetfára.

A szülők bólintottak. Igen, a fa ágai telis-tele voltak apró, fehér virággal, úgy nézett ki, hogy több már nem is fér rájuk. Apa közelebb ment a törzséhez, és intett Anyának és a kisfiúnak, hogy jöjjenek ők is. Mind a hárman kitárták a karjukat, és átölelték a fát, de nem érték körül. Észrevette ezt a kislány, a kisbabával az ölében leszállt a hintáról, és odaállt melléjük. Nekidőlt a fatörzsnek, és ahogy a hátát megtámasztotta, a vállai az Apa és a testvére kezéhez értek, a kör így bezárult.  A kisbaba az ölében egy percig csodálkozva nézte a jelenetet, majd ujjaival paskolni kezdte a fatörzset. Így álltak ők öten a Szeretetfa alatt, mikor hirtelen apró vízcseppek hulltak rájuk, és nevetve beszaladtak a házba.

            A Szeretetfa a kertben meghatódva követte őket a tekintetével. Ezek azok az alkalmak, amikor nem csak ad az embereknek, hanem ő is kap tőlük. Az apró vízcseppek egy darabig hullottak a fa alá, aztán szép lassan elapadtak. A virágok teljes pompájukban díszítették az ágakat, mindig megújultak, hogy szeretetet adni és elfogadni örökké tudjanak.