Hogyan talált barátra az eltévedt méhecske

  • 2022.
    nov
  • 19
https://gabicsabi.hu
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy méhcsalád. Egy csodálatos, virágos rét közepén éltek a kaptárjukban. A hosszú tél után, megérkezett a várva várt tavasz, és a szorgos kis méhecskék újra munkához láttak. A felderítés a kutatóméhek feladata...

Kép forrása: pixabay.com

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy méhcsalád. Egy csodálatos, virágos rét közepén éltek a kaptárjukban. A hosszú tél után, megérkezett a várva várt tavasz, és a szorgos kis méhecskék újra munkához láttak. A felderítés a kutatóméhek feladata volt. Ha nektárforrásra bukkantak, útjukról visszatértek a jó hírrel, és különös táncot kezdtek járni.

Az egyik kis felderítő egyre távolabb és távolabb repült társaitól. Megcsodálta a rét összes virágát. Egyik virágról a másikra repült. Nem tudott betelni a csodálatos virágok látványával. Csak repült-repült, míg nem egyszer csak azt vette észre, hogy besötétedett. Nagyon megijedt, hiszen már nem látta társait, nem érezte az illatukat. Rájött, hogy eltévedt, nem fog visszatalálni a családjához. Így aztán úgy gondolta, hogy éjszakára meghúzza magát valahol. Egy kökénybokor ágai közt talált éjszakai szállást, ahol abban a pillanatban elnyomta az álom.

Csodálatos álma volt: ragyogó napsütésben repült virágról virágra, és amikor nektárforrásra bukkant, útjáról visszatérve a jó hírrel, különös táncot kezdett járni….

De ekkor valami megzavarta az álmát. A kökénybokor mozogni kezdett. Ebben a pillanatban vette észre a mi kis felderítőnk, hogy már reggel van. A nap kidugta első sugarait a horizonton, a madarak csicseregtek, a harmatos fűszálak álmosan nyújtózkodtak, a kökény bokor pedig egyre jobban mozgott. A még most ébredező méhecske pedig rápottyant a bokor alatt tanyázó fekete színű kiskutyára. És hát, milyenek a méhecskék? Ijedtében meg is szúrta a fullánkjával a kutya fülét!

- Áu…vau! Mi volt az?- vakkantott egyet a kiskutya.

- Bocsánat! Én voltam!- válaszolt a méhecske.

- Ki az az én?- kérdezte a kiskutya.

- Én egy méhecske vagyok, és nagyon megijedtem, azért szúrtalak meg. Ne haragudj! És te ki vagy? Mit keres egy kutya - aki nem mellesleg háziállat – egy ilyen elhagyatott helyen?

- Én… egy kivert kutya vagyok!- mondta szomorúan a kiskutya.

- Mit jelent az, hogy kivert kutya?- kérdezte a méhecske.

- Hát, tudod, nincs senkim, egyedül élek itt. Néha szokott jönni egy fiú meg egy lány, ők szoktak hozni nekem enni-inni valót. Meg akarnak mindig simogatni, de én félek tőlük.

- És hogy kerültél ide?- kérdezte a méhecske.

- Hát az úgy volt, hogy a gazdánk – aki egyébként nem is volt igazi gazda, mert ha az lett volna, akkor nem teszi ezt velünk – egyik nap beletett minket a testvéremmel együtt egy zsákba, aztán betette a zsákot valami búgó masinába, amiben nagyon sötét volt… aztán már csak azt vettük észre, hogy itt kitett bennünket, és itt hagyott magunkra.

- Hát ez nagyon szomorú történet. – mondta a méhecske

- És hol van a testvéred?

- Sajnos őt elütötte egy olyan búgó masina, ami az utakon szokott menni. – mondta szomorúan a kiskutya.

És ezt olyan bánatosan mondta, hogy közben kicsordult a szeme sarkán egy könnycsepp.

- És te hogy kerülsz ide? Mit keres egy méhecske korán reggel egy kökénybokron - kérdezte a méhecskétől.

- Tudod az úgy volt, hogy a társaimmal együtt elindultunk felderíteni a nektárforrásokat, és én sajnos elkóboroltam messze a társaimtól. Közben besötétedett, és már nem találtam vissza a családomhoz. Mi lesz most velem? Mi lesz most velünk? Bele sem merek gondolni! Te nem szoktál itt félni egyedül?

- Hát, volt, amikor féltem, főleg éjszaka, de nap közben szoktam játszani…

- Játszani? De mivel, kivel játszol? Hiszen nincs itt senki!

- Dehogy nincs! Nézd csak!

És a kiskutya már neki is iramodott, hogy elkapjon egy tarka lepkét. Szaladt, szökkent, ugrott, de persze hogy nem tudta elkapni, hiszen a kutyák nem tudnak repülni.

- Gyere te is! – kiáltott oda a méhecskének.

De a méhecske nem akart játszani. Szeretett volna minél hamarabb haza menni. De nem tudta, hogy merre is induljon.

- Gyere már, ne szomorkodj! Majd kitalálunk valamit! – mondta a kiskutya.

- De én nagyon szomorú vagyok, nagyon hiányoznak a társaim, a családom!

- Tudod mit? Ha megint ide jön az a fiú meg az a lány, tudod, akik enni-inni valót szoktak nekem hozni, akkor most megengedem nekik, hogy megsimogassanak, és hátha elvisznek magukkal. És akkor eljössz te is velem! Mert hát nem hagynálak itt, hiszen már barátok vagyunk. Ugye?

- Jó, nem bánom! – mondta a méhecske. Mást úgy sem tehetek!

Alig hogy ezt így megbeszélték, megérkezett a fiú és a lány, akiről a kiskutya mesélt a méhecskének.

- Gyere ide a fülem tövére, itt el tudsz bújni, itt nem vesznek észre! – súgta oda a kiskutya a méhecskének.

Na, hogy ezután mi történt? Azt már gondolom, sejtitek. Szóval a kiskutya megengedte, hogy megsimogassa a fiú és a lány. Azt is megengedte, hogy betegyék a búgó masinába, és elvitték magukkal haza mindkettőjüket. Mert hát a potya utas kis méhecske is velük volt.

És képzeljétek! A csoda csak ezután történt! Miután a kiskutya kiugrott a búgó masinából a füle tövén ülő méhecskével együtt, a méhecskének valami furcsa érzése támadt. Hirtelen ismerős lett neki a környék. Ismerősök voltak a tárgyak, ismerős illatokat érzett… És ekkor jött rá, hogy tulajdonképpen haza ért. Innen kóborolt el olyan messze. Megtalálta végre a családját.  Hogy a kis fekete kutyával mi történ? Hát persze hogy neki is lett családja, meg egy barátja is!

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!

 

 

Zs. Maca, amatőr író

Ezt a mesét írta: Zs. Maca amatőr író

Nyugdíjas óvónő vagyok. 40 évig meséltem óvodás gyerekeknek napi szinten. Nagyon szeretem a meséket nem csak olvasni, de mostanában már írni is. A mesében nem csak a mese hőse leli örömét, hanem a mesemondó és a mese hallgató közönség is.