Hogyan talált barátra az eltévedt méhecske

Hogyan talált barátra az eltévedt méhecske.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy méhcsalád. Egy csodálatos, virágos rét közepén éltek a kaptárjukban. A hosszú tél után megérkezett a várva várt tavasz, és a szorgos kis méhecskék újra munkához láttak. A felderítés a kutatóméhek feladata volt. Ha nektárforrásra bukkantak, visszatértek útjukról a jó hírrel, és különös táncot kezdtek járni.

Az egyik kis felderítő egyre távolabb és távolabb repült társaitól. Megcsodálta a rét összes virágát. Egyikről a másikra repült. Nem tudott betelni a csodálatos virágok látványával. Repült-repült, mígnem egyszer csak azt vette észre, hogy besötétedett. Nagyon megijedt, hiszen már nem látta társait, nem érezte az illatukat. Rájött, hogy eltévedt, nem fog visszatalálni a családjához. Úgy gondolta, hogy éjszakára meghúzza magát valahol. Egy kökénybokor ágai közt talált éjszakai szállást, ahol abban a pillanatban elnyomta az álom.

Csodálatos álma volt: ragyogó napsütésben repült virágról virágra, és amikor nektárforrásra bukkant, visszatérve útjáról a jó hírrel különös táncot kezdett járni….

De ekkor valami megzavarta az álmát. A kökénybokor mozogni kezdett. Ebben a pillanatban vette észre a mi kis felderítőnk, hogy már reggel van. A nap első sugarai felbukkantak, a madarak csicseregtek, a harmatos fűszálak álmosan nyújtózkodtak, a kökénybokor pedig egyre jobban mozgott. Az ébredező méhecske rápottyant a bokor alatt tanyázó fekete színű kiskutyára. És hát milyenek a méhecskék? Ijedtében meg is szúrta a fullánkjával a kutya fülét!

– Áu… Vau! Mi volt az? – vakkantott egyet a kiskutya.
– Bocsánat! Én voltam! – válaszolt a méhecske.
– Ki az az én?
 – Én egy méhecske vagyok, és nagyon megijedtem, azért szúrtalak meg. Ne haragudj! Te ki vagy? Mit keres egy kutya – aki nem mellesleg háziállat – egy ilyen elhagyatott helyen?
– Én… egy kivert kutya vagyok! – mondta szomorúan a kiskutya.
– Az mit jelent?
– Hát, tudod, nincs senkim, egyedül élek itt. Néha erre jár egy fiú meg egy lány, ők szoktak hozni nekem enni- és innivalót. Mindig meg akarnak simogatni, de én félek tőlük.
– És hogy kerültél ide? – kérdezte a méhecske.
– Hát az úgy volt, hogy a gazdám – aki egyébként nem is volt igazi gazda, mert ha az lett volna, akkor nem teszi ezt velem – egyik nap beletett egy zsákba, aztán betette a zsákot valami búgó masinába, amiben nagyon sötét volt… aztán már csak azt vettem észre, hogy kitett engem ide, és magamra hagyott.

– Hát ez nagyon szomorú történet – mondta a méhecske.
– És te hogy kerülsz ide? Mit keres egy méhecske korán reggel egy kökénybokron?
– Az úgy volt, hogy a társaimmal együtt elindultunk felderíteni a nektárforrásokat, és én sajnos elkóboroltam. Közben besötétedett, és már nem találtam vissza a családomhoz. Mi lesz most velem? Mi lesz most velünk? Bele sem merek gondolni! Te nem szoktál itt félni egyedül?

– Volt, amikor féltem, főleg éjszaka, de napközben szoktam játszani…
– Játszani? De mivel, kivel játszol? Hiszen nincs itt senki!
– Dehogy nincs! Nézd csak!

És a kiskutya már neki is iramodott, hogy elkapjon egy tarka lepkét. Szaladt, szökkent, ugrott, de persze nem tudta elkapni, hiszen a kutyák nem tudnak repülni.
– Gyere te is! – kiáltott oda a méhecskének.
De a méhecske nem akart játszani. Szeretett volna minél hamarabb hazamenni. Azonban nem tudta, hogy merre is induljon.
– Gyere már, ne szomorkodj! Majd kitalálunk valamit! – mondta a kiskutya.
– De én nagyon szomorú vagyok, nagyon hiányoznak a társaim, a családom!
– Tudod, mit? Ha megint idejön az a fiú meg az a lány, tudod, akik ételt és innivalót szoktak nekem hozni, megengedem nekik, hogy megsimogassanak, és hátha elvisznek magukkal. És akkor eljössz te is velem! Mert hát nem hagynálak itt, hiszen már barátok vagyunk. Ugye?
– Jó, nem bánom! – mondta a méhecske. – Mást úgysem tehetek!
Alighogy ezt megbeszélték, megérkezett a fiú és a lány.
– Gyere ide, a fülem tövére, itt el tudsz bújni, nem vesznek észre! – súgta oda a kiskutya a méhecskének.

Na, hogy ezután mi történt? Azt már gondolom, sejtitek. A kiskutya megengedte, hogy megsimogassák. Azt is megengedte, hogy betegyék a búgó masinába, és elvitték magukkal haza mindkettőjüket. Mert hát a potyautas kis méhecske is velük volt.

És képzeljétek! A csoda csak ezután történt! Miután a kiskutya kiugrott a búgó masinából a füle tövén ülő méhecskével együtt, a méhecskének valami furcsa érzése támadt. Hirtelen ismerős lett neki a környék. Ismerősek voltak a tárgyak, ismerős illatokat érzett… És ekkor jött rá, hogy tulajdonképpen hazaért. Innen kóborolt el olyan messze. Megtalálta végre a családját! Hogy a kis fekete kutyával mi történt? Hát persze, hogy neki is lett családja, meg egy barátja is!

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!