Ikerpár Badacsonyban

Ikerpár Badacsonyban.

Hangosmesélő: Gani Zsuzsa

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy testvérpár, akik nagyon különlegesek voltak. Hogy miért? Azért, mert ikreknek születtek. Nagyon hasonlítottak egymásra. Olyanok voltak, mint két tojás… azaz majdnem.

Az egyik, Pali, picit alacsonyabb volt, mint a másik fiú , vékonyabb is egy icurka-picurkát a bátyjánál, Petinél, de ezen kívül külsőre nem volt más különbség köztük. Szép sötétszőke, rövid hajuk és barátságos barna szemük pont olyan volt, mint az őzikének. Az óvodában egy csoportba jártak. A ruhásszekrényük ugyan távol állt egymástól, az asztalnál se egymás mellett ültek, de játszani mindig együtt szoktak. Pali állandóan a testvére közelében tevékenykedett. Nem vette szívesen, ha másik kispajtás is közeledni szeretett volna hozzá. Ilyenkor odament Petihez és valamivel elvonta a figyelmét. Mindketten nagyon okosak, ügyesek voltak, nem győzték őket dicsérni, hol ezért, hol azért. Este együtt készítették ki a másnapi ruháikat, így reggel nem kellett keresgélni, hogy mit vegyenek fel. Teljesen megegyezett a felsőjük, a kabátjuk, a cipőjük és a sapkájuk, néha még a nadrágjuk is. Ugyanolyan volt a szín, a fazon és a minta is. Eleinte nehéz volt őket megkülönböztetni, de ahogy telt, múlt az idő már nem. Közben nagycsoportosok lettek. Sok- sok barátra leltek, szívesen játszottak velük a társaik. Peti szívesen tanult, odafigyelt, ha mondtak neki valamit, Pali nem mindig, de nagyon igyekezett. Ezt pedig nagyon értékelte az óvónéni és a szülei is. Nagyon szeretett beszélni, csicseregni, még akkor is, amikor nem kellett volna. Az ikertestvérek között nagyon szoros volt a kapcsolat. Talán még egymás gondolataiban is tudtak olvasni. Néha azért ők is hajba kaptak, de hamarosan ki is békültek.

Szombat lett, hétvége, vidáman kacarászott a nap, az égen világoskék bárányfelhők lubickoltak. A parkokban, mezőkön, réteken, sőt az erdőkben is nyílt a hóvirág, a krókusz. Bimbót bontott a barka, rügy fakadt, szelíd szellő cirógatta őket.  Vidám madárcsicsergéstől volt hangos a táj.  Az ikrek szüleikkel Badacsony északi partjára utaztak, a telkükre. Nagyon szerettek itt lenni. Gyakorta látogatták meg őket a nyulak, őzek és a szarvasok. Éjszaka még a rókák és a vaddisznók is megjelentek a birtokon, bár ők akkor már aludtak. Biztonságos volt a terület, így megbeszélt feltételek mellett szabadon játszhattak a gyerekek.  Javában fogócskáztak a szőlőtőkék között, jókat kacarásztak eközben jókedvükben. Annyira belemerültek a játékba, hogy csak az utolsó pillanatban vették észre, hogy két aprócska kislány közeledik feléjük. Pali vette észre őket elsőként. - Nézd, ott jön két tündér! Milyen gyönyörűek! De hol a szárnyuk? - Talán mégsem azok. Ráadásul  pont olyanok, mint mi is, teljesen egyformák! Egészen biztos, hogy ikrek. - Ekkor értek oda hozzájuk.  Illendőképp köszöntötték egymást.  Tényleg csodaszép volt a két kislány. Az egyiknek hosszú, fonott aranyhaja volt, csak úgy tündöklött rajta a napsugár. Hatalmas rózsaszín masnik díszítették, amelyek pont olyanok voltak, mint a pompás pillangók. A  két nagy égszínkék szeme, meg olyan volt, mint az álom. Pali alig bírta levenni a tekintetét róla. A másik kislánynak a hosszú, fonott,  szépséges vörös haja nagyon különleges volt. Benne a hatalmas, sötétkék masnik és a kék ibolya szempár, amely csak úgy mosolygott , hát ...mit is mondjak, úgy csillogott, tündökölt, mint égen az a sok-sok csillag. Lábán pedig a cicás cipellő, szinte miákolt: miaú-miaú. Peti tátott szájjal nézte. A ruhájuk is csinos volt, pont illett hozzájuk. Anna, az aranyhajú és Hanna a barna hajú kedvesen beszédbe elegyedett velük. - Ez a ti birtokotok? - Igen, a miénk. - A miénk pedig az! - mutatott a szomszéd telekre, amelyen szintén nagyon sok szőlőtőke volt. - Ti ott laktok? – kérdezte már felbátorodva Pali. - Nem, csak a hétvégére jöttünk le! - felelte Anna. - Mi is! - kiáltott fel Peti. - De jó! Van kedvetek velünk játszani? – kérdezték a fiúk. -Igen, persze! - Mit játsszunk? - Mi eddig fogócskáztunk, úgyhogy inkább bújócskázzunk! – Így is tettek.

Sokáig játszottak. Élvezték a jó levegőt, a cirógató napsugarakat, a finom virágillatot, a kedves madárcsicsergést és persze a jó társaságot. Egyszer csak Hanna meglátott egy nyuszit és a nyomába eredt. Futott, szaladt, de a nyuszi gyorsabb volt, sehogy se tudta utolérni. Viszont messzire került a többiektől és ettől úgy megijedt, hogy sírva fakadt. Próbált visszamenni a társaihoz, de ez nem volt olyan egyszerű. Ugyanis, nem tudta, hogy merre menjen, hiszen a nyuszi össze-vissza, ugrabugrált. Annának, valahogy hirtelen rossz érzése támadt. Nem tudta mi az, de úgy érezte, mintha valami baj történt volna. Közben a fiúk is előkerültek. - Nem láttátok Hannát? – kérdezte tőlük. - Nem láttuk! - Akkor keressük meg! - Jó, rendben! - Hanna! Hanna! Hol vagy? – szólongatták olyan hangosan, ahogy csak tudták, de nem jött felelet.

Egyre inkább eltávolodtak a biztonságot nyújtó házuktól. A Nap is lemenőben volt. A szülők is aggódni kezdtek, mert nem látták a gyerekeket és keresni kezdték. A fiúkat napkelte felől, a lányokat pedig napnyugta felől. Szólították őket: - Fiúk! Hol vagytok? Gyertek haza! Megy le a nap! – de nem jött válasz. - Lányok! Hol vagytok? Gyertek haza! Megy le a nap! – de nem jött válasz. Közben Hanna, ahogy sírva-ríva, már fáradtan kereste a hazavezető utat, egyszer csak megbotlott, elesett és beütötte a térdét. Nagyon fájt neki, még egy kicsit vérzett is. Hevesen sírt, zokogott, de úgy, hogy a könnye lecsorgott a szép arcocskáján, rá a fidres-fodros pörgős ruhácskájára. De végre meghallotta Anna és az ikerfiúk hangját: - Hanna! Hanna! Hol vagy? – szólongatták. - Itt vagyok! – kiáltotta elfúló hangon, de még mindig zokogva. A gyerekek hamarosan odaértek hozzá. Mindenki megkönnyebbült. - Mi történt? Hogy kerültél ide?- kérdezte Anna. - Megláttam egy kis nyuszit. Olyan icipici volt és olyan aranyos, hogy meg akartam fogni. De a nyuszi gyorsabb volt és elszaladt, én pedig eltévedtem. - Mi történt a térdeddel? - Ahogy próbáltam hazatalálni megbotlottam, elestem és beütöttem a térdem. - Mutasd, hadd nézzem!- mondta Anna komoly képpel. - Semmi baj, csak egy aprócska seb. Hazamegyünk, lefertőtlenítjük és sebtapaszt teszünk rá. -  Rendben! - Hüppögte a barna hajú lány. - De induljunk haza, mert lassan besötétedik! A szüleink már biztosan aggódnak. A két ikerpár sietősen indult hazafelé.

Amikor a birtokhatárhoz értek megbeszélték, hogy másnap is találkoznak, ha a szüleik megengedik. Illendőképpen elbúcsúztak egymástól és mindenki hazafelé vette az irányt. Útközben összetalálkoztak a szülőkkel, akik már nagyon aggódtak. Hazaúton aprólékosan elmesélték, hogy mi történt velük a délután. Mindent, de mindent megbeszéltek. Természetesen mindkét ikerpárnak megengedték, hogy vasárnap is találkozzanak és játsszanak, de ők is szerettek volna megismerkedni a másik családdal.  Közben narancs-vörösbe borult a látóhatár. Gyönyörű volt. Tátott szájjal nézték a teraszról, ahogy csodaszép színekben alábukott a nap. Kellemes volt a tavaszi alkony.

Így történt. Aki nem hiszi, járjon utána.