Őzike a Bükkben

  • 2022.
    dec
  • 15

Tél volt. A mező csendes volt és nyugodt. Pihe- puha hó takarta a földet, fákat, bokrokat.

Ahogy az erdőben kószáltam, éreztem, ahogy ropogott a hó a patáim alatt. Észrevettem, hogy a nyomaim is megmaradtak. Tetszett, hogy azok egyre hosszabbak lesznek. Örömmel ugra- bugráltam benne. Az egyik fa ágán egy kis veréb gubbasztott. Néha megborzongott a hideg miatt. Ám engem, ez a hűvös cseppet sem zavart. Lassan visszaballagtam az erdőbe, mert az égre is feljött közben a Hold. Az egyik bokron a csipkebogyókat megcsipkedte a dér. Megkerestem az etetőt. Finom, friss magvak, gyümölcsök, zuzmók, gombák vártak. Falatozni kezdtem őket, közben a többi őz is megérkezett. Miután jól laktam, tovább álltam. A táj szépsége, a nyugalom szinte rabul ejtett. Nyomomban jöttek a falkatársaim is. Legalább nem voltam egyedül. A játék is izgalmasabb volt társakkal. Nagyokat ugrottunk, szökkentünk széles árkokon, patakon, magas cserjéken, bokrokon fürgén, könnyedén. De jó volt! Nem veszekedtünk, nem vitatkoztunk semmin se. „Beő, beő, bő, bő, bő” – mondogattuk egymásnak.

Egyszer csak megzörrent a bokor. Fülelni kezdtünk. Az egyik bak pajtásom, nagy veszélyt érezve elsőként illant el mellőlünk. Nagyot néztem, mert eszébe se jutott az, hogy a nőstényét és borjait védelmezze. A suta bezzeg gondosan elrejtette a kicsinyeit. Lábával dobbantva jelet adott, mert nagy veszélyt érzett. Sőt rövid, zizzenő, zizegő hangot is hallatott. Valóban egyszer csak feltűnt a róka, a farkassal karöltve. Jó cimborák lehettek. Ekkor mindenki futni, szaladni kezdett amilyen gyorsan csak tudott. Odaértünk a Garadna és a Szinva völgyének kereszteződéséhez. Aztán nyargaltunk, vágtáztunk, cikáztunk, szinte repültünk, mint a madár hátra se nézve. A Hámori-tó partjához érve, amikor lemaradt az ordas és a ravaszdi, mi is abbahagytuk a vágtázást. Szívünk a torkunkban dobogott a félelemtől. Aztán lassacskán megnyugodtunk, így én is. De még nem volt vége a megpróbáltatásainknak. Hirtelen a semmiből lecsapott közénk egy sas és az egyik kicsi bakot magával akarta ragadni fentről a levegőből. Csak a vak szerencsén múlott, hogy nem sikerült neki. Mire újból lecsapott volna, mi már a rejtekadó erdőben voltunk. Végre elmúlt minden veszély. Fellélegeztem. Megéheztem. A hó alól mellső lábaimmal kapargatva keresgéltem a számomra fogyasztható, finom, ízes ennivalókat, így a terméseket, hajtásokat, rügyeket is.

Aztán egyszer csak felnéztem. Szállingózott a hó. Az egyik pihe az orromra szállt, majd azon nyomban el is olvadt. Ám nagyon megcsiklandozott. Ekkor egy nagyot tüsszentettem. „Beő, beő” – bőgték a többiek.

Gani Zsuzsanna, hobbi meseíró, történetíró, versíró

Hét éve kezdtem verseket, meséket, történeteket írni, melyek főként a természetről, illetve hagyományőrzésről szólnak. De írok érzékenyítő meséket is, melyek az alapvető emberi normákra tanítanak. Szívesen írok tündérmeséket, illetve rövid állatmeséket is. Hobbiból írogatok. Kedvenc költőm: Petőfi Sándor. Folyóiratokban, antológiákban jelententek, jelennek meg verseim, meséim, történeteim. Egy költe...