Jégvirág

Jégvirág.

Egy vén kalyiba állt az erdő szélén, már senki se lakta, azaz dehogynem!

Az oldalait borostyán szőtte be, a tetején moha terjeszkedett.  A háztető szélén a lecsöpögő hólé a dermesztő időben megfagyott, és ahogy teltek, múltak a zimankós napok, egyre hosszabbra nyúlt a jégcsap. A kopott ablakban a muskátli békésen aludta téli álmát. A rozoga ajtó tárva-nyitva állt. Kíváncsian nézett be az épp arra járó szarvas.

A ház sarkában egy lakatlan, zúzmarás pókháló függeszkedett. A szarvas behúzódott a szoba sarkába, amely még nem volt jéghideg, és ott búslakodott. Maga sem tudta, mi ütött belé: most valahogy nagyon kívánta a napfényt.  Nézte, hogy a hideg ablakot egyre jobban benövi a csillogó-villogó, áttetsző jégvirág. Odament, rálehelt, hogy legalább egy kis darabon leolvadjon róla a jég, és kinézhessen rajta. Mindent vastag hó takart, és csönd volt odakünn.

A szarvas visszahúzódott a szoba sarkába és onnan nézte a csodaszép jégvirágokat. Annyira elmerült az ábrándozásban, hogy észre sem vette, hogy a szeme előtt megelevenednek a jégvirágok.

Békésen legelt a bika, az aranyos tehén és a csöppnyi borjú. Veszély szagot fújt feléjük a szél. A picinyke borjú ijedten húzódott be az őt oltalmazó tehén lábai közé. Már hallották is a hosszan elnyújtott vonyító hangot: „Aúúúúúú, aúúúúú!”, aztán megjelent a farkas és egyre jobban közelített a csöppnyi borjat védelmező aranyos tehén felé. Egyszer csak előugrott a feldühödött bika, agancsait fenyegetően a farkas felé fordította és elindult. Az meg erre megijedt és visszafutott a sűrűbe.

Tyúkanyók formás tojásokat tojtak a kosarakba. Az aprócska tapsifülesek jókedvűen dudorásztak, miközben szorgalmasan festettek. Amikor elkészültek a hímes tojásokkal, eldugdosták őket a bokrok tövébe.

− Hol vagyok? – tért magához a szarvas, miközben dörzsölgette nagy barna szemeit.

− Az erdő szélén vagy, a vén kalyiba sarkában – válaszolt a jégvirág. – Lassan búcsúznunk kell.

-          Hogyhogy?

-          Nézd, kisütött a nap! Melegszik az idő.

-          Akkor én is megyek, vár az erdő! Viszontlátásra szépséges jégvirág! – azzal a szarvas hatalmas ugrásokkal szinte szállt, szökkent be a sűrűbe.

Így volt, mese volt. Ha nem hiszed, járj utána!