Jön a tavasz

Ahogy a napsugarak kezdtek meleget is adni, a föld alatt szunnyadó kis hagymában megindult a bizsergés. Óvatosan megmozgatta a gyökereit, megszellőztette egymásra simuló rétegeit. "Máris tavasz lenne?" -suhant át a kérdés valahol a tudata mélyén. Ellenőrizte a környezetét, hogy megbizonyosodjon róla. A talaj körülötte enyhén nedves volt, de már nem keményre fagyott, inkább morzsalékos. A gyökérkéi még hideget éreztek, mint amikor kidugod a lábad a takaró alól és megcsapja a hűvös reggeli levegő, de a feje felől mintha halványan melegebb áramlatok érkeztek volna. A hagymácska még nem volt teljesen meggyőzve, hogy neki tényleg fel kell kelnie. Legszívesebben visszafeküdt volna, de az a fránya zsibongás nem hagyta békén. Úgy döntött, növeszt egy kis hajtást, aminek éppen csak a csúcsát dugja ki a levegőre. Ha hideg van, vagy fúj a szél, vagy mondjuk hó van, vagy esetleg nem szimpatikus a szomszédja, ő bizony fel nem kel, mondhat neki a napocska, amit akar!
Néhány napjába beletelt, mire a hajtás hegye felért és áttörte a talajt. Körülnézett és felmérte a vidéket. Az ég világítóan kéklett, a nap szikrázott, hűvös, de nem kellemetlen szél ringatta körülötte a fűszálakat. A fák látszólag még aludtak, de már messziről lehetett érezni, hogy megindult bennük a keringés és készen állnak lombot növeszteni. Ágaikon fekete és kék frizurájú cinkék kiáltozták világgá, hogy nyílni kék, nyitni kék.
A kis hagyma belátta, nincs mese, ki kell bújni a takaró alól. Óvatosan kinyújtotta egy levelét, de csak egyet, mert emlékezett olyan tavaszra, amikor túlságosan kapkodott, aztán a váratlanul leszakadó hó alatt didergett olvadásig. Úgy gondolta, néhány napig igazán ráér és inkább kitapasztalja az időjárás szeszélyeit. Nappal többnyire jó idő volt, de a hajnalok még borzongást hoztak magukkal. Egyik délután elborult az ég, hamarosan pedig esőcseppek zongoráztak a kis levélkén. A hagymácskának jólesett a frissítő, nagy kortyokban itta a gyökereihez leszivárgó esővizet. Az idő kitisztult, a nap kisütött, a kis növénynek pedig kedve támadt nagyra nőni és virágot bontani.
Kidugott még két levélkét és az így létrehozott fészekben elkezdett nőni egy aprócska bimbó is. Egyik nap megjelent egy asszony, rá emlékezett az előző tavaszról. Csupa kedves dolgot juttatott a virág eszébe. Most is megsimogatta a leveleket, eltávolította a sokkal merészebb, nagyobbra növő gyomokat a kis növényke mellől. A hagymácska érezte a felé áradó szeretetet. Hogy ezt viszonozza, minden erejét a bimbója növesztésére fordította. Már rég elfelejtette, hogy ő még egyáltalán nem is akart felkelni. 
Megint eltelt néhány nap, az asszony szorgosan hozta reggelenként a frissítő vizet, a napsugarak az éltető meleget, a kis növény pedig az ég felé nyújtotta a bimbócskát. Aztán eljött a nagy nap. A zöld kis csomócska átváltozott! Vidító piros, kehely formába rendezett szirmok vették át a helyét. Ahogy a nap fölé ért az égen, már teljes pompájában tündökölt. Ameddig ellátott, mindenhol hozzá hasonló tulipánok mosolyogtak a szikrázó fényben. Voltak ott további pirosak, de sárgák, lilák, rózsaszínek, cirmosak, sőt még kockásak is! A kelyhek között méhecskék zsongtak, fölöttük százszínű pillangók táncoltak. A mi kis tulipánunk pedig örült, hogy felkelt, hogy itt a tavasz, és hogy szép az élet.

Edwina, amatőr

Ezt a mesét írta: Edwina amatőr

Magyartanár szerettem volna lenni, de aztán másfelé vitt az élet. Hobbiból, saját magamnak kezdtem kis történeteket lejegyezni.