Kacsasorban

Kacsasorban.

            A kiskacsák egymás után bújtak ki a tojásból. Sárga tolluk puha pehelyként simult a hátukra. Összesen heten jöttek világra ezen a napon.

            Kacsamama elindult a víz felé, szeretett volna úszkálni egy keveset. A kicsik körbe vették, alig tudott tőlük lépegetni.

– Gyertek szépen sorban mögöttem! Akkor gyorsabban haladunk! – szólt rájuk. Mivel a kiskacsák nem tudták, hogyan kell sorba állni, kénytelen volt nekik megmutatni. Mindannyian egyformán magasra nőttek, ezért színük szerint rendezte őket. A leghalványabb sárga állt elöl, az egészen sötétsárga hátul. A sor elejétől a végéig egyre sötétedett a tolluk színe.

– Így jó lesz! – mondta Kacsamama és büszkén állt be a sor elejére, és végre elindult. A kicsinyei csetlettek-botlottak, de hősiesen követték az anyjukat.

A béka a tó partján brekegni készült, de elállt a szava a látványtól. Soha nem látott még kacsasorban menni kiskacsákat. Ült a tó partján, és csodálattal gondolt a mamájukra, aki ilyen szépen tanítgatja őket közlekedni. Mikor végre megjött a hangja, így szólt:

– Kacsamama, olyan szépen kacsasorba állítottad a fiókáidat, nincs kedved az én kis békáimat is megtanítani így haladni, békasorban?

Kacsamama kicsit meglepődött. Szívesen segített volna, de nem hagyhatta magára a kicsiket, ezért így szólt:

– Rendezz ugróversenyt a csemetéidnek! Aki a legnagyobbat ugorja, az áll majd elöl, aki a legkisebbet, az lesz leghátul!

A béka szépen megköszönte a jó ötletet, és elhatározta, hogy amíg Kacsamama a tóban fürdik a kiskacsákkal, addig ő ugróversenyt rendez a csemetéinek. A kisbékák örömmel ugráltak, de sorba állni nem voltak hajlandóak. Mindannyian a víz felé vették az irányt, és hatalmasat csobbantak. A békasorról álmodni sem lehetett.

Kacsamama látta, hogy a kisbékák milyen boldogan ugráltak a vízbe, és elmosolyodott, mikor arra gondolt, hogy az ő kis csemetéi mennyire óvatosan totyogtak a partról a tóba.

– Minden csemetéd ugróbajnok! – mondta Kacsamama a békának.

– De nem totyognak sorban, mint a te kiskacsáid! – felelte szomorúan a béka.

– Az én kiskacsáim szép sorban jönnek utánam, de nem tudnak akkorát ugrani, mint a te békáid! Az egyikük ezt tudja csinálni, a másik pedig azt. Nem vagyunk egyformák! Szerintem ez nem is baj! – mondta Kacsamama.

– Tudod, megirigyeltem tőled, hogy a kiskacsáid olyan ügyesek! Arra nem gondoltam, hogy te is irigyelhetnél engem, amiért az én békáim nagyokat tudnak ugrani! – mondta a béka.

– Nincs miért irigykednünk egymásra! Mindegyikünk csemetéi ügyesek valamiben, csak nem ugyanabban a dologban! – mosolygott Kacsamama.

            A pelyhes kiskacsák lebuktak a víz alá, majd feljöttek a felszínre, úszkáltak, pancsoltak, nem is sejtették, hogy milyen kedvesek és aranyosak. A kisbékák erős lábaikkal jól elrugaszkodtak, és nagyokat ugrottak. Nem tudták, hogy mennyire ügyes távolugrók. Egyikük egy tavirózsa levélen megpihent, és mikor a legsárgább tollú kiskacsa odakecmergett, brekegett egyet. A kiskacsa visszahápogott, és kezdetét vette a béka és kacsa párbeszéd, melyből hamarosan barátság bontakozott ki. A béka tanította ugrálni a kacsát, a kacsa tanította sorban totyogni a békát, de megtanulni egyik sem tudta a másik tudományát, ez azonban nem vette el a kedvüket a barátkozástól.