Kaland Kappadókiában

Kaland Kappadókiában.

Valamikor nem is olyan régen, a csodás Kappadókiában, ahol a sziklák ma is különleges formákat öltenek, élt egy kis hőlégballon. Ezen persze senki sem csodálkozott, hiszen ez a vidék varázslatos hőlégballonjairól volt híres messze földön. A világ minden tájáról érkeztek az emberek, hogy megcsodálják őket. Azonban ez a kis hőlégballon - akit a kappadókiai emberek csak Fényecskének hívtak - közöttük is különlegesnek számított. Varázslatos színein túl Fényecskének olyan különleges képessége volt, amellyel csodálatos fényt bocsátott ki testéből, amikor fent repült az égbolton. A többi hőlégballon hiába kérlelte, hogy árulja el titkát, ő senkinek sem mondta el. Még ha akarta, sem tudta volna, hiszen ő maga sem értette, mikor tör fel benne csodálatos képessége. Ezt persze senki sem hitte el neki:

• Irigységből nem árulja el nekünk a titkát! – gondolták, és nem keresték Fényecske társaságát.

A hőlégballonok minden reggel, kora hajnalban útra keltek, hogy meglátogassák Kappadókia legszebb sziklás, érintetlen vidékét. Egy napon Fényecske elhatározta, hogy ő is csatlakozik hozzájuk.

• Hadd menjek ma én is veletek! – kérlelte őket, és ő is a magasba emelkedett. A többiek kényszeredetten beleegyeztek ugyan, de egyáltalán nem repestek az örömtől. Először csak irigykedve bámulták Fényecskét, majd gyorsan elsuhantak mellette. Egyedül hagyták, mert úgy gondolták, hogy az ő páratlan szépsége mellett, rájuk senki sem fog felfigyelni. Ezért aztán előre siettek, hogy az emberek tekintete csak rájuk szegeződjön és méltóképpen megfürödhessenek a dicsőségben.

A kis hőlégballon egy darabig próbálta követni a többieket, de egy idő után lelassult, egyre távolodva társaitól. Elbűvölte a csodálatos kappadókiai táj, a különleges vidék páratlan szépsége, amelyet idefentről ő még sosem látott.  Amikor hirtelen észbe kapott és körülnézett, már egyetlen hőlégballont sem látott maga körül. Kétségbeesve keresni kezdte őket:

• Hol vagytok? Merre jártok?! – de senki sem válaszolt. Ezért újra kérlelni kezdte a társait: - Miért bújtatok el? Elég volt a bújócskából! Gyertek most már elő! – de most sem érkezett más válasz, csak a szél halk susogása. Fényecske bánatosan lebegett az égbolton, majd elindult abba az irányba, ahonnan a napot is látta felkelni, mert azt gondolta, bizonyára oda fognak megérkezni a társai is. Biztos volt abban, hogy jó irányban halad, ezért meg is nyugodott, és újra belefeledkezett a nézelődésbe. Ám hirtelen a nap elbújt az égbolton, és a messzeségből furcsa kinézetű ködfelhők közeledtek Fényecske felé. A kis hőlégballon nekiiramodott, de a ködfelhők hamar utolérték, és körbe táncolták. Testükkel úgy betakarták, hogy semmit sem látott a nagy ködben. Fényecske aggódni kezdett, mert hamar belátta, hogy így bizony sem a társaira nem fog rálelni, sem a hazavezető útra.
• Kérlek benneteket kedves ködfelhők, ne táncoljatok körülöttem, mert nem fogok hazatalálni! – mondta nekik, ám ők rá sem hederítettek, csak jókedvűen táncoltak tovább, körülölelve az eltévedt vándort. A nap nyugovóra tért, és sötétedni kezdett, mire a ködfelhők elfáradtak és Fényecske gyorsan elinalt előlük.

Ott állt a sötétkék égbolton egymagában, és nagyon elveszettnek érezte magát, mert már egyáltalán nem tudta, merre is vezet az útja. Úgy érezte, hogy menthetetlenül eltévedt.

• Sohasem kellett volna eljönnöm otthonról! – gondolta – hiszen ott mindig biztonságban vagyok. – De ahogy tovább morfondírozott, az járt a fejében: - Nem szabad feladnom! Meg kell keresni a hazafelé vezető utat! Hiszen a többiek már biztosan keresnek! És talán egy picit aggódnak is értem! – bizakodott. Fényecske már nagyon fázott, hiszen az égbolton a sötétben már nagyon hideg van. Végül annyira elfáradt, hogy már nem bandukolt tovább. Csak a remény maradt, hogy valaki rátalál az éjszakában.
• Igen, a remény! – kiabálta Fényecske – A reményt sohasem szabad feladni!

Ebben a pillanatban hirtelen felcsillantak Fényecske különleges, szikrázó fényei, amelyek megvilágították szemet kápráztató szépségét. Olyannyira, hogy égen – földön mindenki láthatta, és megcsodálhatta a varázslatos hőlégballont.

Így találtak rá társai, akik már keresték, és nagyon aggódtak érte. De kíváncsiságuk csak nem hagyta nyugodni őket, ezért újra megkérdezték Fényecskét:

- Mondd, mi történt, hogy fel tudtad villantani azt a csodálatos, és mindent elárasztó fényt a testedből? A kis hőlégballon így válaszolt:

• Már tudom! A remény volt az, ami hozzátok vezetett! Nagyon elveszett voltam, és azt hittem sosem találok haza, de aztán felcsillant a testemből a remény sugara!

Ettől a naptól kezdve a hőlégballonok elismerték, hogy mindenki lehet más és különleges a maga módján. Megértették, hogy az összetartás és a segítségnyújtás vezet a valódi barátság felé. De a legfontosabb, amit megtanultak, hogy sohasem szabad feladni a reményt!